– Ez a mi galaxisunk origója.
A kapitány megállt a hajó kijelzője előtt és rámutatott a fekete lyukra. Körülötte terhes kismamák tucatjai álldogáltak. Karitatív út volt, melyet Cockroft kapitány mindig boldogan vállalt. Feladatának érezte, hogy a szülői magatartást a helyes irányba állítsa, és megmagyarázza a leendő anyáknak, hogy bár az univerzum közepének innentől a saját gyerekeiket érzik majd, de jó, ha tudják, hogy az univerzumnak nincs közepe, a galaxisoknak viszont van, és mindegyik közepén ott ücsörög egy fekete lyuk, mely végső soron elnyel majd mindet és mindenkit. Meg akarta mutatni, hogy csemetéjük sorsa tulajdonképpen a lényegtelennél is lényegtelenebb azon erők markában, melyek nem egy időlegesen összeálló atomcsomót, de naprendszerek milliárdjait tartja kézben. Valójában az egész azért volt, mert gyűlölte az anyját, amiért az csak az öccsét szerette, de ezt soha nem mondta el senkinek.
Az anyák most is, mint mindig némileg rettegve nézték a fekete magot, mely körül színes örvényként keringett az anyagi lét elmúlásra kijelölt része.
– Mi nem vagyunk veszélyeben? – kérdezte az egyik anya.
– Nem. Kellő távolságot tartunk. Persze, ha egy kicsit közelebb mennénk, már éreznénk a vonzást.
– Akkor ne menjünk közelebb.
– Bízzon bennem. Nem először járok itt.
– Egyébként miért vagyunk itt? – tette fel kezét a csoport egy másik tagja. Meglepően magas nő volt, hatalmas pocakot hordott magán.
– Mert tudniuk kell, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Tudniuk kell, hogy bár életet hordoznak a szívük alatt, ez az élet csak átmeneti összesűrűsödés, mely idővel mindenképpen itt, vagy egy ehhez hasonló helyen végzi.
– De miért kell ezt tudnunk?
– Mert jobb, ha tisztában vannak saját maguk és gyermekük röpke időlegességével. Jobban becsülik majd az életet, és megértik, hogy minden múlandó, még az is, amit öröknek hisznek.
– Például?
– Például a gyerekeik élete. Minden csak időleges. Maguk, a gyerekek, a bolygóik, ahonnan jöttek, a galaxis az univerzum. A fekete lyuk látványa átformálja az embert. Úgy vélem, hogy erre szüksége van minden anyának.
– Nekem nem igazán volt rá szükségem – jegyezte meg egy nő. Seszínű haja egy távoli, egzotikus naprendszert feltételezett.
– Azt csak hiszi. De amikor majd a gyermeke sírni kezd és maga képtelen lesz megvigasztalni, akkor eszbe jut majd ez a látvány. A fekete lyuk őrjítő ereje, melynek vonzásából semmi sem menekülhet el, még a fény sem.
– Szerintem nem ez jut majd az eszembe.
– De igen. Ezért csinálom ezt a missziót. Sokan írtak már vissza nekem, hogy a tapasztalás megváltoztatta az életszemléletét. Másképpen tekintett a gyermekére és önmagára. A születés előtt meg kell ismerni a végső halált, hogy a kettő közötti létet megfelelő értéken kezelhessük. Nem egy anya keresett fel, hogy gyermeke halála után ez a kép tartotta őt életben, egyensúlyozta ki és mentette meg a végső depresszióból.
– Halála? Most miről beszél? – állt idegesen egyik lábáról a másikra egy kismama.
– Mindenki meg fog halni. Önök is, én is, és természetszerűleg a gyermekük is. Amit most látnak az az anyag legfőbb halála. Nézzenek jól a szemébe – mondta Cockroft kapitány és elnémulva ő is a fekete lyuk felé fordult.
– Tisztelt kapitány úr, maga mióta jár ide? – kérdezte ez egyik anya.
– Immár ötvenhat éve hozok ide anyákat. Évente egyszer teszem meg az utat. Mindig ingyen. Ötvenhatszor néztem a jövendőt hasukban hordozó nőkkel egyetemben a szörnyeteg szemébe. Mindig tanulságos volt, mindig örömteli és félelmetes.
– Kérdezhetek valamit?
– Itt bármit kérdezhet. Talán még a kérdést is beszippantja a lyuk.
– Magának van gyereke?
– Nekem? Nincs.
– Akkor minden tiszteletem mellett úgy vélem, hogy szülnie kéne egyet.
– Tessék? Hogyan? Azt nem lehet…– nézett a nőre megrökönyödve Cockroft kapitány.
– Vagy legalább egy fekete lyukat – bólintott határozottan egy másik anya. – Egy közepest.
– De hölgyeim, arra sem vagyok képes…
– Tudja mit? Simán csak kapja be – monda valaki hátulról.
– Mármint magát egy fekete lyuk! – korrigálta a kívánságot valaki más.
Cockroft kapitány több utat nem indított az anyák számára. Nem szerette, ha tiszteletlenek vele szemben az utasok. És úgy tűnt, hogy a kismamák eszementek, nem ismerik az illemet. Legalábbis azt nem, amihez oly sok év alatt hozzászokott.
*
Szeptember 18. A tiszteletlenség világnapja
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:
Kedves Olvasóm!
Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
- 1.130-nál több novella.
- 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
- 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
- 3 kisregény;
- 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
Előre is köszönöm és maradok íród:
Varga Lóránt
Közösségi író
