Casper az Olyamuson

Caspar tudta, hogy eljut a csúcsra. Egyszerűen érezte, hogy van elég ereje és kitartása hozzá. Pontosan kiszámította az ellátmányt és az időt. Mindent betervezett, és mindent megtervezett. A legfontosabb előkészületeket két évvel korábban kezdte meg. Ezek főként adminisztrációs feladatok voltak. Két évig gyűjtötte a szabadnapokat. Egyik műszakot vállalta a másik után, hogy azok úgy halmozódjanak, mint barlangban a cseppkövek. Még szerencse, hogy a Marson gond nélkül lehetett tovább görgetni a ki nem használt szabadságokat. Ezen a bolygón mindenki úgy osztotta be a szabad idejét, ahogy csak akarta. Ezt használta ki. A második év végén hathónapnyi szabadság gyűlt össze, és számítása szerint ennyi elég is volta tervre.

A marsjárót már hónapokkal korábban kibérelte, és kellemes túrákat tett vele a környéken. Senkit nem érdekelt, hogy merre megy és mikor jön vissza. A bázis élte szokásos életét, mindenki a saját dolgával törődött és békén hagyta azokat, akik azt szerették volna, hogy békén hagyják őket. Ezt kívánta meg az illem és az emberi természet. Az ellátmánnyal sem volt gond. A béréből halmozott fel eleget. Több is összegyűlt, mint amennyire szüksége lett volna. Az oxigén volt az egyetlen olyan szükséglet, mely eleinte komoly fejtörést okozott számára. Aztán persze azt is megoldotta. Mindent meg lehet oldani, ha nagy a tét.

Egy kellemesnek ígérkező napon indult el a csúcskísérletre. Amikor gázt adott és elindult a hegy felé, a torkában dobogott a szíve. Öt kilométer után lefékezett és hátrafordult az ülésben. A marsjáró utánfutójának púposra pakolt tornya mögött még egy pillantást vetett a bázisra. Fél évig nem jön vissza. És a legszebb, hogy ez senkinek sem fog feltűnni. Elvonulást kért a szabadsága alatt, melynek értelmében csak akkor zavarhatják meg magányában, ha a bázist evakuálni kell. Ennek pedig elenyészően kevés esélyét látta.

/

A hegy lábához vezető út három hétig tartott. Az éjszakákat egy szűk, de attól még komfortosnak nevezhető kétszemélyes marsi túlélősátorban töltötte. Ilyenkor evett és végzett el minden egyéb szükséges teendőt. A felkészülés két éve alatt napokat töltött kint hasonló körülmények között és tudta, hogy ezzel nem lesz gond. Amíg elég energia van a marsjáróban, addig nem lesz problémája, márpedig a terepjáró két évnyi energiát hordozott a celláiban.

Végül lefékezett az Olympus lábánál. Ijesztően magasnak tűnt a külső perem. Magasabbnak bármilyen hegynél, mint amit életében eddig látott. Természetesen tudta, hogy ez a látvány fogadja majd, de szabad szemmel látni valamit azért mégiscsak egészen más. A naprendszer legmagasabb hegyének külső pereme úgy nyolcezer méter magasra nyújtózkodott. A Földön ez volt a csúcs, itt pedig kezdetnek is nehéz volt nevezni az azt követő további tizennégyezer méter emelkedéshez képest.

– Na! – mondta magának összefoglalva az elmúlt hetek unalmas utazását és a rá váró feladatot.

Az éjszakát álmatlanul töltötte. Nem bírta kiverni fejéből a gondolatot, hogy ha minden jól megy, hamarosan ő lesz az emberiség első tagja, aki a talajjal érintkezve, mindenféle repülésre alkalmas eszköz nélkül jut fel a Naprendszer tetejére.

//

A külső perem észak-keleti lankás szakaszánál indult el felfelé. Volt olyan oldala a vulkánnak, amit az alpinisták is megirigyelhettek volna, de arról álmodni sem mert. Jobb a biztonság. Amikor érezhetően emelkedni kezdett a talaj, az ősök jutottak ez eszébe. Azok a bátor hegymászók, akik ugyan nem szkafanderben és nem motoros lábakon törtek a Föld csúcsai felé, de annyi előnyük tagadhatatlanul volt, hogy az utolsó métereket leszámítva egy egész bolygónyi légkör állt tüdejük rendelkezésére. Ezen a bolygón ezt a luxust sajnos senki nem engedhette meg magának. Később, jóval azután, hogy ő már lejött innen, és jóval azután, hogy a nevét bevésték az emberiség nagyjai közé, majd lesznek olyanok, akik dupla olyan gyorsan, vagy fele annyi oxigénnel jutnak fel. Lesznek mindenféle verziók arra, hogy hogyan nem mászták még meg az Olympust. De az első ember, aki feljutott, akkor is ő lesz. És az utat, melyen haladt, akkor is Caspar útnak hívják majd. Ez már csak így lesz.

A jármű lassan, de biztosan felküzdötte magát a vulkán őrjítő magasságú peremén. Fent két teljes napot várt, hogy a marsjáró kipihenhesse magát. Serpának nevezte el a gépet. A gép sehogy nem nevezte el őt, de ezzel Caspar egyáltalán nem törődött.

Két nap után nekiveselkedett a hosszú, kemény, tizennégyezer méter magasra futó kétezernyolcszáz kilométer hosszú emelkedésnek. A napok összefolytak a tudatában. Bár felkészült rá, de a magány mégis komoly pofonokat osztogatott neki. A rádióhoz nem nyúlhatott, hiszen akkor a terv legfontosabb elemét dobta volna sutba: a váratlanságot. Azt a pillanatot, amikor egyetlen üzenetével az Olympus tetején felrázza a világot és tudatja vele, hogy van egy ember, aki feljutott oda. És azt az embert Domenico Cézar Casparnak hívják.

Naponta átlagban ötven kilométert haladt. A táj hol dimbes-dombos, hol síkegyenes volt. Egyben soha nem változott: szüntelen emelkedett. Csak fel és fel. Huszonöt nap alatt tette meg a táv felét. Eközben egyszer volt kisebb zűr a Serpával, de azt gond nélkül elhárította. Újabb huszonöt nap kellett ahhoz, hogy eljusson a kiszállási ponthoz.

Amikor kora reggel kilépett a túlélősátorból, nem végezte el a szokásos teendőket. Nem bont, nem pakol. Ma gyalog megy tovább. Tíz kilométer oda és tíz vissza. Ez a kis séta lesz az igazi mászás. Az utána jövők majd növelni fogják ezt a távot. Lesznek, akik húsz, vagy harminc kilométert is megtesznek majd gyalog, hogy ők legyenek az elsők, akik először ilyen messziről közelítik a csúcsot lábon. Hát legyenek. Az utolsó tíz kilométert attól még a Caspar útvonalon gyalogolják le.

Néhány száz méter megtétele után lihegni kezdett, de ez nem zavarta. A bázison sokszor órákon át futott szkafanderben, hogy hozzászokjon a tempóhoz. A lényeg, hogy ne merüljön ki és hogy elég folyadékot vegyen magához. A távolban már látta a Naprendszer tetején trónoló kaldera fodrait. Annak a peremére kell majd felállnia, hogy kijelenthesse: az egész Mars a lába előtt hever. Megszaporázta a lépteit és keményen gyalogolt. Lábaiban érezte az fáradtságot, de ezek csak tovább hajtották lelkesedését. Ahol ember még nem járt. Legalábbis gyalog nem. Mégis csak egy nagy pillanat ez. Akkor is, ha senki nem látja. Még. Erősen tűzött a nap, de ez sem zavarta. A gravitáció nem ragaszkodott annyira hozzá és ettől úgy érezte, hogy vidáman szökell a cél felé. Tulajdonképpen ez igaz is volt: öröm áradt szét tagjaiban.

A nap még magasan állt a horizonton, amikor végre az Olympus hatalmas vulkáni kráteréhez ért. Kiválasztotta a perem kitüremkedései közül azt, amit otthon alaposan beazonosított, és felmászott a pár méter magas sziklakiszögellésre, majd végül felegyenesedett és körbenézett.

Ember még nem állt ilyen magas hegy tetején.

Soha, senki.

Érezte magában a büszkeséget. Az egész emberiség az ő személyében egyesült.

– Domenico Cézar Caspar, fent vagy! – mondta magának büszkén, majd ellenőrizte, hogy a sisak- kamera a megfelelő képet veszi és kimondta azokat a szavakat, amire már két éve készült: – Az emberiség nevében lépek erre a csúcsra. Mert egy emberben ott van minden ember.

Azt nem tette hozzá, hogy hála ég, ezt az embert Domenico Cézar Casparnak hívják. Diadalittasan nézett körbe, majd óvatosan megfordult és mielőtt lekászálódott volna a szikláról szkafandere zsebéből előhalászta a bizonyítékot. Apró, Föld zászló volt a saját, szerény, de jól látható aláírásával. Lent elkészített még néhány képet a zászlóról, majd némi nézelődés után elindult visszafelé.

– Ezt ne hagyd itt – szólalt meg egy hang mögötte.

Caspar olyan hevesen fordult meg, hogy elveszített az egyensúlyát és hanyatt esett. Egy fehér ruhás alak tornyosult fölé. Kezében ott fityegett Caspar zászlója. Megpróbált a fenekén ülve hátrébb keveredni néhány lépést, de az alak követte. Ahogy a Nap oldalt sütött rá, Caspar jobban szemügyre vehette a lényt. Egy férfi volt. Legalább három méter magas, szakállas óriás. Testfelépítését tekintve iszonyatos erőt képviselhettek a fehér ruha alatti izmok.

– Otthagytad – mondta újra a férfi.

– Igen.

– Ne hagyd ott – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Nekünk nem kell, és nem szeretjük a szemetet.

– Nem szemét – válaszolta Caspar, és ülő helyzetre tornászta magát.

– Pedig annak tűnik.

– Az nem szemét, hanem jelkép.

– Jelkép? Minek a jelképe?

– Az emberiség jelképe.

– És itt akarod hagyni?

– Itt.

– De minek? – nézett a zászlóra az alak.

– Mert itt jártunk.

– Hol?

– A Naprendszer tetején – válaszolta Caspar.

– Aha. Ez egy hegy.

– De magas. A legmagasabb a Naprendszerben.

– Hát magas. És?

– És ezért fontos.

– Mert magas?

– Igen.

– Ez furcsa. Nem teljesen értem. Ki járt itt?

– Az emberiség.

– Nem te?

– Jelen pillanatban én vagyok az emberiség – húzta ki magát büszkén Caspar.

Az alak egy ideig töprengett, aztán újra megszólalt: – Még mindig nem értem, hogy miért hagytad itt.

– Mert itt járt az emberiség, és ezt jelezni akartam valahogy.

– De hát te jártál itt.

– Igen, de mivel én voltam az első ember, azért azt is mondhatjuk, hogy én vagyok az emberiség. De ne aggódj, utánam lesznek még sokan, akik jönnek.

– Igen?

– Igen. Én voltam az első, de a példám majd sokakat megihlet, és egyre többen jönnek majd. Az emberiség így működik. Elsőként csak egy, aztán egyre több. Így megyünk előre.

– Értem – bólintott a férfi. – És azért kell a zászló, hogy…

– Hogy megjelöljük: Itt már jártunk.

– Nem lenne egyszerűbb elmondani?

Caspar felnevetett. – Nem. Ha nincs bizonyíték, akkor senki sem hiszi el.

– Miért?

– Mert… mert ilyenek vagyunk. Bemondásra nem megy. Pláne akkor nem, ha valami nagy dolgot ér el az ember.

– És ezért szemeteket hagytok ott, ahol jártok.

– Már mondtam, hogy nem szemét. Jelkép és bizonyíték.

– Nekem szemét – vont vállat az alak.

Caspar nem vitatkozott. Lassan túljutott az első sokkon, és felfogta, hogy mi történt vele. Lopva a sisak kamerájára pillantott, és látta, hogy a készülék rendre rögzített mindent. Ezzel valószínűleg az egész világtörténelem leghíresebb emberévé vált. Azért ez sem elhanyagolható szempont.

– Nekem lassan mennem kell – mondta Caspar.

– Várjál! Összefoglalom. Te felmásztál ide, hogy megmutasd, fel lehet ide mászni. Itt hagytál egy kis szemetet, hogy elhiggyék a többiek is, hogy itt jártál, és ezért majd egyre többen jönnek ide.

– Hát, nagyjából ennyi – bólintott Caspar.

– Értem. És ha nem tudsz bizonyítékot nyújtani, akkor…?

– Akkor… semmi… mintha nem is jártam volna… – Caspar elharapta a mondat utolsó szavát, mert megpillantott az óriási férfi arcán valamit, amit nem igazán szeretett volna látni. A szakállas alak mosolygott. – De ha nem akarod, akkor nem hagyom itt a zászlót. Fő a környezetvédelem.

Az alak nem mondott semmit, de egy lépéssel közelebb lépett.

– És persze, ha nem akarod, akkor nem mondom el a többieknek, hogy itt jártam. Annyira azért nem nagy szám.

Az alak bólintott egyet és kinyújtotta két óriási, erőtől duzzadó kezét.

– Tényleg. Nem árulok el semmit. Becsszó!

– És akkor mi lesz az emberiséggel? – kérdezte a férfi.

– Ja. Hát, majd… kibírja valahogy.

– És veled mi lesz, kicsi ember? Potyára jöttél fel.

Az alak két tenyere szinte betakarta Caspar sisakját.

– Velem ne törődj – válaszolt remegő hangon Caspar. – Majd mondok valamit…

– Jó. Majd mondj valamit!

//

Amikor kinyitotta a szemét, egy szkafanderes nő hajolt föléje.

– Jól van? – kérdezte aggódva.

– Hol vagyok? – nézett körbe Caspar.

– A bázis mellett. Elaludt? Talán be kéne mennie.

Caspar zavartan bólintott. A kormány felé nyúlt. Egy kis tárgyat sodort le a keze. Lenézett a lábához. A zászlója volt. Rémülten nézett a kamerájának kijelzőjére. A felvétel 0 percet mutatott.

– Biztos jól van? – kérdezte újra a nő.

– Igen. Messze jártam. Fent, az Olympuson – mutatott a vulkáni kúp felé Caspar.

– Az álmok már csak ilyenek.

– De én tényleg fent voltam.

– Persze! Persze! – paskolta meg a férfi karját nevetve a nő. – Azért menjen be. A szkafanderben való alvás megtréfálja az embert.

– De én…

– Menjen be. Ez parancs!

Caspar a nőre nézett. Mondani akart valamit. Valami nagyot. De aztán mégsem szólalt meg. Bólintott és beindította a marsjárót. Ahogy a zsilip felé hajtott, egy érzés tört rá. Azt érezte, hogy egyedül van, hogy ő az emberiség legmagányosabb embere.

*

Az ember társas lény. Semmit sem ér mások nélkül. Akkor sem, ha olyat tesz, amit soha senki nem tett még előtte. Pláne, ha erről senki sem tud.