Cappuccion szívből

Az igazi barista a lelkéből dolgozik, jutott eszébe Nikének az egy héttel korábban befejeződött tanfolyam vezérmondata. Vezérmondat helyett persze jobb lett volna még egy hét, de ha ennyi, akkor ennyi. Az ember sokszor nem választhat az életben.

Márk, a tanfolyam vezetője egyébként jó fej volt. Sokat tudott és azt nem is tartotta magában, mint olyan sokan. Nikének a végére meg is tetszett, és ez külön fűszert adott a tananyaghoz a fahéj mellé. Volt kávétan és főzési módszerek óra. Emellett számos lényegtelen ismeret, de mivel a kávét szerette, és a végére már Márkot is, hát figyelt, mint egy eminens tanuló, pedig a gimiben nem volt az. Nagyon nem volt az. De a szerelem nagy úr, áthág megtörhetetlennek tűnő szabályokat.

Az első hét gond nélkül zajlott a kávézóban. Az üzlet nem volt nagy, és az utcán sem tolongtak a turisták. Hajnácska, aki már öreg motoros volt a szakmában, nevetgélve tanította be, és ő figyelt, mint egy eminens tanuló, pedig Hajnácska nem volt Márk. De a pánik is nagy úr, és ő tudta, hogy egy hét múlva egyedül áll majd a pult mögött. És az az egy hét bizony viharos gyorsasággal telt el. Hajnácska hétfő reggel kinyitotta neki az üzletet, jó szerencsét kívánt, és a „délután jövök” két kurta szavával el is köszönt tőle.

A kávézó vészesen magányosnak tűnt egyedül. Húsz perc múlva tért be az első vendég. Kért egy feketét. Remegő kézzel főzte le az adagot, és miközben tudta, hogy az egész nevetséges semmiség, ő mégis úgy érezte, hogy nagy dolgok forognak itt kockán.

Mire dél lett, már hulla fárad volt. De nem baj. Helytállt, és ez valamiféle titkos büszkeséggel töltötte el. Aztán egy óra felé felsűrűsödött a nép. Azt sem tudta, hogy merre áll a feje. A mosogatást valahogy elfelejtette délelőtt, így rettegve döbbent rá, hogy nincs elég csésze, alátét, sőt, egy ponton felrémlett benne, hogy azok a nyamvadt celofánba csomagolt kis drazsék reggel óta lemaradtak a kiskanál mellől. Kapkodni kezdett, és egyre több hibát csinált. De nem sírt. Dehogy. Keményebb volt ő ennél.

Aztán belépett a srác, aki egyszerűen szép volt. Fénycsíkot húzott a padlón, olyan jól nézett ki. Göndör hajába beletúrt az áprilisi huzat, elegáns, de sportos kabátja alól vadítóan lógott ki valami ing féle. Ami alatta volt, azt pedig elképzelni is jól esett. De még milyen jó! Márk képe rohamos ütemben halványulni kezdett Nikében.

– Egy cappuccinot kérek – mondta az adonisz.

– Aha! – hümmögött Niké.

Aztán megfagyott ereiben a vér. Mert Hajnácska ugyan beavatta a kávégép csodás rejtelmeibe, és elmondta, hogy ha valaki krémest kér, akkor miként kell azt a tányérra varázsolni anélkül, hogy úgy nézne ki, mint egy hatalmas halott csiga, de a cappuccinot valahogy elfelejtette elmagyarázni. Persze elméletileg tudta, hogy mi fán terem a tejhabos kávé, és Márkkal volt egy teljes nap erre, de ott más volt a gép, más volt a helyszín, és nem kellett két mosogatás között celofánba csomagolt kecskeszart a fejben tartani.

Mély, „na gyerünk” sóhajjal állt a kávégép elé. Az adonisz leült és egy könyvet vett elő. Istenem, tud olvasni, gondolta Niké szerelmesen.

Aztán nekilátott. Elővette az edényt és feltöltötte tejjel, majd megtapogatta a kávéscsészét. Meleg. Ennek így kell lennie. Néhány rémült pillanat után megtalálta a gőzölőt. Nem lesz baj, menni fog ez, menni fog ez! A tejhab bugyborékolva melegedni kezdett a csőrös edényben, és ő hálásan gondolt Márkra, aki két óra alatt belé égette a tejhabosítás csínját-bínját. A srác az órájára nézett, majd rá. Istenem, vajon mióta habosítok, állt meg a keze. Lehet, hogy egy éve? Az idő összezsugorodik, amikor az ember elmerül valamiben. Mindegy. Hab már van. Lefőzte a dupla feketét. Rutinmunka. Egész délelőtt ezt csinálta. Aztán összeöntötte a kettőt.

Az adonisz újra ránézett. Vajon mit akar? Panaszt tesz, vagy megkéri a kezét? Az utóbbi sokkal jobb lenne, mert fogalma sem volt, hogy a panaszkönyv merre van, sőt, hogy van-e egyáltalán. Felpakolta csészét, a kanál is sikerült és a kecskeszart se felejtette el. Elindult kifelé, de aztán megtorpant. Nincs benne minta. A hab csak egy szimpla hab volt. Se szívecske, se fa vagy virág. Ez így egy „nesze, itt egy cappuccio” cappuccino. Nem adhatja így oda. Visszafordult az asztalhoz. Fülében csengtek Márk szavai. Az igazi barista a lelkéből dolgozik, mondta mindig. Hát akkor most így lesz! Zutty bele a lélek. Volt még hely a csészében, szóval oda lehet önteni a szívét, vagy ami benne van. Újra felvette a tejhabot és alkotni kezdett. Adoniszra gondolt, és arra, hogy talán a cappuccino után ad neki egy csókot, elviszi egy étterembe és aztán ki tudja, akár kiderül, hogy mi van a vadító kabát alatti ing alatt. Csodás lehet egy adonisszal múlatni az éjszakát, no és a hajnalt. Aztán jöhet az esküvő, és a gyerekek. Kicsi kis Adoniszok és Kleopátrák, már ha ezek egyáltalán ismerték egymást.

A mű végül elkészült.

Niké elindult vele. Az adonszira nézett, aztán a cappuccinóra.

A minta, így erről az oldalról… Ez szív, gondolta Niké. És ha nem az, akkor meg a francba az egésszel! Ő megtett mindent. Ez egy lélekkel teli, igazi cappuccinó. Az adonisz meg menjen a francba, ha nem tetszik neki. És különben is. Az igazi barista lelke benne van a kávéban. Neki meg most erre ment a lelke. Az dobja rá az első követ, aki… Vagyis a frászt! Ne dobjon rá senki követ! Ez az első napja. Ez élete első cappuccinója.

Letette a csészét.

– Egészségére – mondta elhaló hangon. Érezte, hogy vöröslik a feje. – És ez egy szív! – mutatott a habra. Ettől már az arca is égett.

– Igen, látom! – mosolyodott el a fiú.

És Niké nem látott a mosoly mögé. Nem tudta, hogy az adonisz most kiröhögi, vagy kedves vele. Sarkon perdült és visszahúzódott a pult mögé. Lopva nézte a férfit, aki még mindig mosolyogva cukrot öntött a csészébe és elkeverte a habot vele a szívet, vagy legyen az bármi, amit a lélek éppen kihozott egy ifjú, elsőnapos, szerelemre vágyó baristából.