Ime, a világom

Az festőkamra ajtaja nyitva volt. Mindig kulcsra zárta, és mivel ettől a szokásától soha nem tért el, tudta, hogy valaki járt bent. Közelebb lépett.
– Van ott valaki?
Nem jött válasz. Lábával meglökte az ajtót, mely halk nyikorgással engedett az erőszaknak.
– Ha bent van valaki, most jöjjön ki, vagy bezárom az ajtót kívülről!
– Ne! – sikoltott fel egy női hang.
Jeroen felismerte a hang gazdáját, és elmosolyodott. Ennek így kellett lennie, gondolta. Egyszer csak eltörik az a bizonyos korsó. – Gyere ki, Tess! Nem mondom kétszer.
A szolgálólány vöröslő arccal jelent meg az ajtóban.
– Én csak rendet akartam tenni – mondta leszegett fejjel. – Nyitva volt, és gondoltam…
– Nem volt nyitva, Tess!
– De uram…
– Nem volt nyitva. Ezt az ajtót soha nem hagyom nyitva. Találj ki valami mást. De gyorsan, mert kezdem elveszteni a türelmem.
Tess felnézett végre gazdájára. Szerette az öreget. Kislány kora óta ebben a házban dolgozott, így pontosan tudta, hogy akkor sem dőlne össze a világ, ha Jeroen bácsi elvesztené a türelmét. Azt is tudta, hogy az öreg szereti őt, majdnem úgy, mintha a lánya lenne. Az ajtó kérdésében azonban kénytelen volt megmakacsolni magát.
– Nyitva volt, Jeroen bácsi – mondta halkan.
Jeroen érezte magában a hirtelen felhorgadó haragot, de Tess arcát fürkészve le kellett állítania magát. A lány igazat mondott. Legalábbis azt hitte, hogy igazat mond.
– Tess, ezt az ajtót minden esetben zárva tartom. Ezt te tudod a legjobban. Itt bent nincs takarítás, nincs rendezgetés, ez az én kamrám, csak én léphetek be oda.
– Tudom, bácsi, de bent…
Tess elhallgatott.
– Bent? – kérdezte Jeroen még mindig indulatosan.
– Bent beszélgettek. Azt hittem a bácsi az, és hogy vendégei vannak, és meg akartam kérdezni, hogy mit hozhatok – hadarta a lány.
– És amikor benéztél és láttad, hogy az égvilágon nincs senki bent, akkor bementél, hátha elbújtunk a paraván mögé?
Tess arca most már lángvörös volt.
– Adok még egy esélyt, hogy kimagyarázd magad – mondta Jeroen immár a szokott nyugalmával.
Kifejezetten érdekelte, hogy Tessnek meddig merészkedik a fantáziája. Az alkotáshoz fantázia kell, ezt minden művész tudja. Fantázia, vagy olyan téma, ami adja magát. Ha nincs témád, legyen fantáziád, kántálta mindig tanítványainak, és közben hálát adott Istennek, hogy neki ezzel nincs gondja.
– Az ajtó nyitva volt… – mondta Tess.
Jeroen úgy vélte, hogy a történet ezen fele igaz. És ez a tény jobban felzaklatta, mint amit Tess ezután mondana.
– Hogy volt nyitva?
– Ezt hogy érti, Jeroen bácsi? Ahogy egy ajtó nyitva szokott lenni.
– De hogyan? Félig, tárva nyitva, résnyire?
– Résnyire – bólintott Tess.
– Hogy láttad meg?
– Itt takarítottam, itt szabad… – válaszolt Tess, sírásra görbült a szája.
– Igen, Tess, itt lehet takarítani, csak bent nem. Szedd össze magad, és ne kezdj el bömbölni nekem!
Tess visszanyelte a könnyiet. – Kezdd onnan, hogy beléptél a szobába!
A lány bólintott, megtörölte a szemét. Kemény lány, gondolta Jeroen, talán tényleg itt volt az ideje ennek a napnak.
– Beléptem a szobába. Letettem vödröt az ajtó mögé, ide. Aztán fogtam a söprűt, és söpörni kezdtem. Mindig az ablaknál kezdem, és úgy haladok kifelé, ahogy Benthe asszony mutatta régen. Tess az ablakhoz lépett, és egy láthatatlan seprűvel seperni kezdett. Jeroen nem szólt közbe.
– Aztán eljutottam az asztalig, felemeltem a széket, aztán jött a láda, aztán már itt voltam a festőkamra ajtajánál, amikor megláttam az a kis farkincát.
– Farkincát?
– Igen. Kicsi, különös farkinca volt.
– De milyen?
– Amilyen egy farkinca szokott lenni.
– Lányom, ezer féle farkinca van. Olyan is, amilyet te még soha nem is láttál, de ha majd egyszer meglátod, akkor soha nem felejted el. Szóval legyél kicsit pontosabb, ha mérhetném.
Tess arca májvörössé vált. Nem baj, ennyi jár neki, gondolta Jeroen, de gyorsan elhessegette a fejébe tolakodó képet, mert ennél most sokkal komolyabb problémával kell valószínűleg megküzdenie.
– Szőrös volt.
– Mennyire szőrös?
– Olyan… – Tess elgondolkodott. – Nem tudom. Nem is volt olyan szőrös. Talán csak kicsit.
– Milyen színű volt?
– Fekete.
– Koromfekete, vagy napszítta fekete.
– Korom. Azt hiszem.
– És a vége? Mármint a faroknak? Bojtos volt?
– Talán volt rajta kis bojt.
– És az sem volt túl szőrös, ugye?
– Nem. De gyorsan eltűnt, ennyire nem tudtam megnézni – válaszolta vállát vonogatva Tess.
– Tehát egy farok volt az ajtóban.
– Igen, bácsi.
– És merre ment az a farok?
– Azt honnan tudjam?
– Onnan, hogy láttad. Az ajtórésben suhant el keresztbe, vagy éppen az ajtórésből húzódott vissza a festőszoba felé?
Tess komolyan elgondolkodott. Jeroen nem zavarta meg.
– Azt hiszem, inkább az ajtó előtt ment el bent a szobában.
– Jó! – szusszantott megkönnyebbülten Jeroen. – És? Mi volt?
– Azt hittem, patkány. Benyitottam.
– Na, ezt nem kellett volna. – Tess megint lehajtotta a fejét. – Gondolom el akartad kapni.
A lány hevesen bólogatni kezdett.
– Igen, bácsi. Bementem a seprűvel, hogy lecsapjam. Jó vagyok ebben.
– És?
– És nem láttam sehol. Ott voltak a bácsi félelmetes képei, meg az állvány és a festékes asztal, de a patkány sehol nem volt.
– Hol jártál a szobában? – kérdezte Jeroen, és kinyitotta az ajtót. – Mutasd meg!
– Oda nem szabad bemennem – nézett rá elborzadva Tess.
– Lányom, ezt most nem mondod komolyan, ugye? Befelé. Mutasd meg, hogy hol kerested!
Tess félve lépett a szobába.
– Itt álltam, és figyeltem. Láttam még a farkinca végét ott – mutatott a fal mellé állított fogas felé, ahol Jeroen festőköténye függött. – Odaszaladtam.
– Gyerünk! – intett Jeroen.
Tess a fogashoz ment, és a kötényt félrehúzva a fal tövébe nézett. – Itt néztem meg, de nem volt sehol. Aztán megnéztem a festékesasztal alatt, meg a vásznak tövében, de ott sem volt. Aztán kintről szólt a bácsi.
Jeroen szíve majd kiugrott a mellkasából. Tess alig fél méterre állt a kaputól, mely szemmel alig láthatóan pulzált. Átjöttek. Valahogy áttörtek a belső ajtón, vagy talán véletlenül ő hagyta azt nyitva. Ez már nem egyszer megesett vele. A belső ajtót nem lehet zárni, sőt, még csak be sem lehet igazán csukni. Csak úgy beteszi az ember, amennyire tudja. De ilyen még soha nem fordult elő vele. Soha! A ténytől, hogy itt jártak a festőszobában, jeges rémület kúszott fel a gerince mentén.
Ez van, ennek egyszer be kellett következnie. Most már csak az a kérdés, hogy mit tegyen. Tess okos, ügyes és tudja tartani a száját, ahogy Benthe is tartotta immár negyven éve. Talán kibírja, és ha kibírja, akkor nyer egy szövetségest. Olyan emberrel gazdagodik, aki sok-sok életet is megmenthet majd egyszer.
– Bácsi?! – Kérdezte Tess halkan.
– Mi? Ja. Elgondolkodtam.
– Mi legyen?
– Mármint mivel?
– A patkánnyal. Megkeressük? Nagy állat lehet a farkáról ítélve. Nem lenne jó, ha szétrágná valamelyik képet.
Még mindig nem tudott dönteni. Mi jobb? Az, aki nem ismer egy titkot, vagy az, aki ismeri, de tartja a száját? Egyáltalán, képes valaki örökre magába fojtani valamit? Tessre nézett. A lány értelemtől csillogó szemei most az ő arcát firtatták. Látszott a lányon, hogy aggódik. Jeroen megrázta a fejét, mintha valami álomból ébredne. De hiszen ennek így kellett történnie. Vele is így történt, Tessel sem másképpen. Ki ő, hogy meggátolja a világ kerekének menetét? Pláne, ha az a világ éppen ide készül átgördülni?
– Tess!
– Tessék, bácsi.
– El akarok árulni neked valamit, de nem tudom, hogy jól teszem-e. Úgy vélem igen, de előtte meg kell kérdezzelek, mert a döntés a tiéd kell legyen.
– Nem értem, Jeroen bácsi.
– Még nem is értheted. A kérdés így szól: eláruljak neked valamit, egy nagyon fontos dolgot, vagy ne. Ha elárulom, akkor azt nem mondhatod el senkinek. Örökre titokban kell tartanod, sőt, olyan feladat hárul rád, ami csak kevés embernek adatik meg. Vagy nem szólok egy szót sem. Ha csendben maradok, akkor semmi sem történik, kivéve, hogy letekerem a fejed, ha még egyszer belépsz ezen az ajtón. Melyik legyen?
Tess mélyen Jeroen szemébe nézett. – Senkinek sem árulhatom el?
– Senkinek.
– Benthe néninek sem?
– Hát ebben igazad van. Neki elárulhatnád, de ő is tudja. Ezt a titkot ketten ismerjük. Benthe nénéd és én, és akkor leszünk hárman, ha te most rábólintasz.
– Értem – biccentett Tess, és elgondolkodott.
Jeroen ezt különösen szerette benne. Tess már kislány korában is gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahonnan messziről ösztönös bölcsességet hozott magával.
– Jó! – bólintott Tess. – Árulja el nekem, Jeroen bácsi. Ha Benthe néni tudja, akkor én is tudhatom.
– De nem mondhatod el senkinek!
– Nem fogom – bólintott Tess.
– Erre meg kell esküdj.
– Ez életemre, Istenre, Jézusra, Szűz Máriára esküszöm! – tette szívére kezét Tess.
– Az jó sok – biccentett Jeroen.
Tess komolyan nézett rá.
Jeroen nagyot sóhajtott, majd az egyik készülő képéhez lépett.
– Tess. Gondolom, ismered a képeimet.
– Igen, bácsi. Egyik félelmetesebb és érdekesebb, mint a másik.
– Igen – biccentett Jeroen. – Szerintem is érdekesek, és szerintem is félelmetesek.
– A bácsi is fél tőlük? – nézett rá hatalmas szemekkel Tess.
– De még hogy! De egy művész nem válogathat. Nincs menekvése. Azt kell megalkotnia, amit lát.
Tess nem válaszolt.
– Na! Akkor most jön a lényeg. Nem hiszem, hogy ezt máshogy el tudnám magyarázni. Erre nincsenek szavak. Vagy vannak, de fölöslegesek, lányom – mondta Jeroen, és ellépkedett a lány mellett, és megállt a fogas előtt. Megfogta a vaskos állványt, és elhúzta a faltól.
– Ez, Tess a világ egyik legnagyobb titka. Szedd össze magad!
Tess tág pupillákkal bólintott.
– Mielőtt bemennénk, egy dolgot meg kell jegyezz. Ez mindennél fontosabb. Meg kell tanulnod, hogy miként zárhatod be az ajtót.
– Milyen ajtót? – kérdezte Tess.
– Ezt itt – mutatott Jeroen a fehér falra. – Ez itt egy ajtó. Látod ezt a kis foltot?
Tess közelebb hajolt. A fal meszelt fehérségét egy apró, fekete kis pötty szakította meg. Ezer évig sem tűnt volna fel neki, ha Jeroen bácsi nem mutat rá az ujjával. Bólintott, hogy látja.
– Jó! Na most, Tess! Ha ezt a foltot lefested fehér mésszel, akkor az ajtó bezáródik. Örökre. Érted?
– Igen, bácsi. De milyen ajtót?
– Mondd el, hogy mit kell tenned, ha be akarod zárni örökre ezt az ajtót!
– Most mondta, Jeroen bácsi…
– Mit kell tenned? – kérdezte Jeroen szinte kiabálva.
– Le kell festenem.
– Mivel?
– Mésszel!
– Igen! Mész mindig van a festőasztalon. Az asztal jobb hátsó sarkában. Hol?
– Az asztal jobb hátsó sarkában.
– Úgy van. Ha sietni kell, akkor elég, ha bedugod az ujjad, és úgy kened rá a foltra. Nem kell ecset. Vagy belemarkolsz a mészbe, és a tenyereddel kened szét. Mindegy, a lényeg, hogy lefesd a foltot. Ha mész kerül rá, akkor már nem nyílik többé. Értetted?
Tess bólintott.
Jeroen hosszan és keményen nézte Tess arcát.
– Értem, Jeroen bácsi. Ha be akarom zárni az ajtót, akkor rákenem a meszet, ami mindig ott van az asztal jobb sarkánál.
– Ott! – mutatott egy tégelyre Jeroen.
– Látom. – bólintott Tess.
– Ez a legfontosabb, Tess! Ez a legfontosabb. Lesz idő, amikor neked kell majd őrt állni. És ha nem jövök vissza időre, akkor te le fogod kenni a foltot.
– Honnan…
– Le fogod kenni! – parancsolta Jeroen.
– Le fogom kenni! Ígérem! – kiáltotta Tess, és megint a sírás határán volt.
– Ne bőgj! Ez most fontosabb annál, hogy elsírd itt nekem – mondta Jeroen, majd mutatóujjával hozzáért a folthoz. A fal először hullámozni kezdett, majd megmozdult. Alacsony, alig másfél méteres ajtó jelent meg előttük. Tess felsikoltott.
– Csend! – suttogta Jeroen, és közelebb lépett az ajtóhoz. – Talán még itt vannak.
– Kik?
– A farkas kis barátaid.
Tess vonakodva állt Jeroen mellé. Egy alig öt méter hosszú folyosót látott.
– Ott! Látod! – mutatott előre Jeroen.
Tess nem akarta látni ugyan, de mégis látta, hogy a folyosó végén egy fénycsík húzódik egy másik ajtó résében, és a fénycsíkban egy félig ember, félig hüllő, hajfejű lény iszkol át sebesen egy félig nyitott ajtó résén. A lány sikoltani is elfelejtett.
– Valószínűleg lényleg elfelejtettem betenni az ajtót – dünnyögött Jeroen és belépett a folyosóra. – Gyere, Tess!
– Bácsi, én nem…
– Most már nincs visszaút. Gyere!
Tess reszketve engedelmeskedett.
A folyosó végén lévő ajtó mögött tompa fény világított. Tess úgy okoskodott, hogy valószínűleg most a szomszéd ház egyik szobájába jutnak.
– Gyere! – mondta Jeroen, kinyitotta az ajtót, és kilépett a túloldalra.
Tess mély levegőt vett és követte a bácsit.
A látvány leírhatatlan volt. Tess megkövülten, lélegzetvisszafojtva bámulta a tájat, mely tele volt nyüzsgő, hömpölygő tárgyakkal, alakokkal, lényekkel és emberekkel, és különös alakú épületekkel, járművekkel, tavakkal, hegyekkel… egészen a végtelenségig, el, ameddig a szem ellátott.
– Tess! Üdvözöllek a világomban!
– Ez mi? – kérdezte Tess.
– Nem tudom, lányom. Ha tudnám, Isten lennék. De egyet ígérj meg! Ha egyszer nem jövök vissza, amikorra ígérem, akkor lefested azt a foltot.
Tess bólintott, és arra gondolt, hogy talán már most le kéne festeni.
*
1516. augusztus 9-én halt meg Hieronymus Bosch másnéven Jeroen Bosch. A különös, vízióktól hemzsegő művészete máig vita tárgyát képezi, de aki ismeri akár egy képét is, az soha nem felejti el.