Julitta már áztatta a teafüvet. Boáz álmosan támolygott ki a nappaliba. Lerogyott a kanapéra és egy ideig csak ébredezett.
– Hogy van a gyomrod? – kérdezte Julitta, bár tudta a választ. A férje negyven éve küzdött a székrekedéssel. Semmi dráma nem volt ebben, de figyelni kellett rá. Az aranyér nem játék, pláne nem olyan korban, ahol ők jártak.
– Hogy lenne? Ahogy mindig – morgott az öreg.
Julitta bólintott és elővette a szert. Egy teáskanálnyi éppen elég, hogy meginduljanak a dolgok. Néha ennyi is sok volt, de ez kiszámíthatatlan volt.
– Na, végül megcsinálták – nevetett fel Boáz.
– Mit?
– Felépítették azt a palotát.
– Engedély nélkül?
– Hát ja. Mondjuk igazuk volt.
– Már hogy lett volna igazuk, öreg?
– Hát úgy! Rohadtul igazuk volt. Ezt így kell csinálni.
– Hogyan?
– Nem érted, mi? Mert túl naiv vagy.
– Az lennék?
– Az ám. Nem érted a világ működését.
– Nem tudtam.
– Hát nem. A világ nem úgy működik, ahogy azt te elgondolod, drágám. Beadjuk az engedélyt, várunk, alázkodunk, várunk, módosítás, újra beadjuk, nem tetszik nekik, újra beadjuk, kifizetjük előre az összes díjat, megkapjuk az engedélyt, betartjuk minden betűjét, aztán mégis bírság lesz. Az élet, drágám, más kerekek szerint jár?
– Tényleg?
– Bizony ám. Úgy működik, hogy megcsinálod, aztán majd lesz valami. Úgy működik, hogy nem kérsz engedélyt, mint valami beosztott, valami nyomorult szolga, hanem megcsinálod, amit meg akarsz csinálni, és amikor már kész, és ha nem tetszik valakinek, akkor majd bocsánatot kérsz. Ezerszer hatékonyabb, mint engedélyt kérni. Csak a balekok kérnek engedélyt. Azok, akik el is akarnak érni valamit, azok utólag bocsánatot kérnek. Persze, ha jó fejek. Ha nem, akkor még azt sem kell. Ez az élet. Semmi engedély, csak egy bocs.
– Aha. Kösz! – bólintott Julitta. – Engedélyről jut eszembe. Ma is lemész a haverokkal játszani?
– Csütörtök van. Naná.
– De az utolsó rész jön a soriból.
– Majd megnézzük holnap.
– De azt beszéltük meg…
– Megvár minket, nem?
– De, csak azt hittem…
– Csütörtök van, drágám. Várnak a srácok.
– Persze! – sóhajtott Julitta. Mert értette a dolgot. Értette a szokásokat, a férjét, és most már az életet is.
Amikor átadta a négy nagykanál hashajtóval megtömött teásbögrét, már fogalmazott magában egy mondatot, amit később fog majd kimondani, addig egy szó is elég lesz.
– Tessék, szívem!
– Köszi – hörpintett bele egy nagyot az öreg. – Fini.
– De jó, és bocs!
