Benoit a tekerőbajnok

Gianni egy ideig állt az esőben, aztán behúzódott a ponyva alá. A futam lement, a csapat jól húzta a tempót végig, Benoit pedig úgy hasított, ahogy csak kell. Két napja átvette a vezetést, és nem úgy tűnt, mint aki erről le akarna mondani. Az ellenfelek… az ellenfeleknek nincs esélye egy ilyen favorittal szemben.

Beérkeztek a kerékpárok.

Gianni kiugrott az esőbe és segített a pakolásban. Most kezdődik az igazi műszak. A versenyzők nevetgélve sétáltak be a szállodába. Jó kedvük volt. Egy jó szakasz után minden valahogy könnyebbnek tűnik. Még a sofőrök is vigyorognak, pedig nekik semmi közük az egészhez. Bérmunkások. Paoloval sorba rendezték a kerékpárokat. Mosás jön, aztán a kötelező átvizsgálás, közben befutnak a versenyzői vélemények, aztán a rutin rész, cserék, kenés, felkészítés, finom beállítások. Éjfél körül kész lesznek.

Paolo egy ideig a csapatfőnökkel beszélgetett, míg Gianni végezte a dolgát. Gondolataiba mélyedt, keze automatikusan tette a dolgát, nem kellett odafigyelnie. Kissé sajnálta magát, amiért nem ő egyeztet a csapatfőnökkel, amiért nem ő a szervízfőnök, amiért most neki mocskos a keze. Utálta az esős napokat.

– Benoit szerint akadt a váltó – szólalt meg mögötte Paolo.

– Benoit elmehet a fenébe – vont vállat Gianni, de megijedt, hogy most túl messzire ment, így hozzátette: – Ha akadt volna, ma nem nyer.

– Az igaz. De hát ő a kék inges, mi meg a szerelők. Ha azt mondta, hogy akadt, akkor lehet, hogy akadt.

– Vagy a fejében akadt. Ott mindig el van akadva valami.

– Az teljesen mindegy, hogy hol akadt. Megnézed?

– A fejét?

– Azt más nézi. Te a váltóval törődj!

Gianni biccentett.

Helyezés alapján vette sorba a kerékpárokat. Mulain volt a vízhordó. A géppel semmi baj nem volt, ahogy Mulainnal sem. Öszvér, bírja a strapát. Pierre gépe volt a legádázabb állapotban. Mintha verekedett volna vele a szakasz alatt. A többiek lova átlagos állapotban volt. A végére hagyta Benoit masináját.

Benoit.

Egy igazi primadonna. A nagymenő. A semmiből felkapaszkodott hős, mindenki példaképe. A nyerőgép, a fáradhatatlan. Az a hülye, aki helyett minden egyes alkalommal ő vitte el az iskolában a balhét.

Megnézte a váltót. Kifogástalan állapotban volt. Az akkumulátor alig merült, mintha Benoit nem is váltott volna egyész nap. Talán nem is váltott. Vitte a tesztoszteron. Ezt senki sem tudta, csak ő, Gianni. Mert ő ismeri azt az élenjáró fiút már tizenöt éve. Vele ült egy padban az általános iskolában, és matek órán Julia néni hisztérikus kitöréseit ő tűrte Benoit helyett. Mert ő gondolkodott, miközben Benoit fülein spriccelt ki a tesztoszteron. Benoit szemei mindig parázslottak valamitől. Vagy az iskolai kidobósban akart nyerni, vagy futóversenyben, mindegy mi volt a tét: nyerni akart. Ellentétben vele, akinek elég lett volna, hogy él. De Benoit mellett az ember csak ostoba másodhegedűs volt, hiába volt kedvesebb, okosabb, hiába volt a testvére.

Beállította az ülést, átvizsgálta a fékeket. Semmi. Benoit csak nyafogott.

Aztán jött a gimnázium. Ott vált Benoit igazán tekerőgéppé. Nem volt az a lány… Florinda.

Kék szemek. Mintha egy olasz vikingnő nézett volna rá. Florinda majdnem két méter magas volt. A röplabdacsapat kapitánya. Kecses volt, mint azok a kék farkas lények abban a gusztustalan megafilmben, aminek soha nem jut eszébe a neve. Az a lány olyan volt, mintegy pazar, hatalmas, kecses idegen istennő, aki egyetlen legyintésével képes agyoncsapni bárkit. Egyébként az osztály rosszát, Carlot, egyszer meg is legyintette az iskoladuvar mögötti focipáján. Szegény srác. Egy álló hétig nem tudta összetenni a fejében – ahol egyébként nem volt nagy tumultus –, hogy mi történt. Semmi. Megérintette egy óriás-istennő. Egy lófarkas nyúlánk nőszentség.

Erre Benoit. Rárobbant. A tekerőbolond. Pedig semmi esélye nem volt. Miért lett volna. Florinda nem rá, hanem a láthatatlan testvérére figyelt. Giannira. De Benoit bebicajozott a képbe, és ezzel vége volt az egésznek. Florinda megijedt, és nem csak Benoit lett ejtve, de ő is.

Lecserélte a gumikat.

Benoit. A kis tesztoszteron gyár. Az a büdös kölyök, aki a hóna alá nyúlt, amikor ő a padlón feküdt, aki két évig szállást adott neki, ápolta és állta a kezeléseit, amikor a nyála oly gyakran fojt össze a vizeletével. A kis tekerőgép, nyerőöcsi, aki állást szerzett neki a csapatnál, aki összehozta Neddával, a legjobb nővel a világon. Persze valószínűleg előtte többször is körbebicajozták együtt a lepedőt, de erről egyikük sem beszél, ő meg nem firtatja…

– Kész vagy? – szólalt meg Paolo a háta mögött. Összerezzent.

– Most fújom a gumikat.

– Oké. A többiek lementek az ebédlőbe. Ha végeztél…

– Tudom!

A teremben csend lett.

Rákötötte a pumpát. Benoitnak fújja fel a kereket. A leendő bajnoknak. A – minden értelemben – tekerőbajoknak. A testvérének. Ránézett a holnapi szakasz tervére. Nagy hegyek. Eső nem lesz. Nyolc bárra kell fújni. Nyolc bár. Sima levegő, mégis milyen erő van benne. Mindent eldönthet. Egy bár mínusz, és a kerekek nem futnak olyan jól. Egy bár plusz, és veszélyessé válik a lejtmenet. Ez pedig hatalom. Az ő kezében pihenő nyomásmérő igazi erő. Versenyeket nyerhet vele, és veszíthet el. Pedig ő nem teker. Nem hajt. Nincs rivaldafényben. Ő csak egy szerelő. Mégis. Ő dönti el a holnap sorsát. Ez a kis emberek hatalma. A láthatatlan emberek ereje. Az elnyomott testvérek privilégiuma.

És bár nem minden hős tudja, de mégis miattuk futnak dobogóra a győztesek.

Nyolc bár.

Megnyomta a pumpa gombját. A levegő sziszegve áramlott a kerékbe.

Figyelte a nyomásmérőt.

7,5

7,9

8

8,4

Sok!

Megnyomta a kieresztő gombot.

8,3

8,1

8,0

7,9

7,6

Elengedte a gombot, majd újra megnyomta a pumpát, és meg sem állt 7,7-ig.

Elég lesz így, Florináért.

Égjen egy kicsit az a tesztoszteron!

Édes, drága Benoit!

Te tekerőbajnok!