Bauhaus

Talán a lábszag miatt volt.
Megállt a nappali közepén. Érezte, hogy elhatalmasodik rajta az érzés. Érezte, és mégsem tett semmit. Talán azokkal is így van, akik nem tudják türtőztetni magukat, míg ki nem osztják az első pofont, aztán már minden magától megy, és a végén ott áll az ember egy vértócsa közepén. Persze itt nem volt vértócsa, sőt még nyáltócsa is alig. Mert a helyzet az, hogy nyáladzott. Mint egy kutya. Vagy egy mókus, már ha a mókusok nyáladzanak. Ha nem, akkor mókus helyett legyen csiga, az tuti nyálas.
Szóval ott állt és jött felé az érzés, mint egy gyorsvonat. Persze megállíthatta volna. Hát hogyne. Suttoghatta volna magának, hogy viselkedj, hogy nézz körül és élvezd, hogy örülj a látványnak. Mondhatta volna, de nem mondta, mert különös módon úgy tűnt, ez nem lenne helyes.
Egy barátját kísérte el a házba, akinek valami szerződést kellett aláírnia, de bedöglött a kocsija. Viszont a papír nem várhatott. Mert a papírok soha nem tudnak várni. Hogy van az, hogy a világ legtürelmetlenebb lényei a papírok? Mindegy. Azok nem várhattak, ő meg ráért, így kötélnek állt. Délután kettő táján álltak meg a ház előtt – Bauhaus – aztán beléptek a nappaliba, aztán meg jött az a rohadt érzés.
Önkéntelen vette le a cipőjét. A házigazda, ki a papírokat felügyelte – valószínűleg etette, fürdette és talán nyírta is őket – azonnal tiltakozott, hogy „nem kell”, maradjon csak az a cipő, de addigra már lekerült, így hülyén nézett volna ki, ha visszatuszkolja a lábát, meg aztán úgy érezte volna, hogy direkt koszolja össze a lakást. A cipő tehát ott maradt az előszobában, ő pedig követte a menetet. A papírok felügyelője – egyébként egy igencsak helyes, fiatal nő – már a konyhában tevékenykedett. Egyszerű, öklöm vastag faasztal konyhasziget gyanánt. Az asztal mögött ott ült már valaki, akit szintén érdekeltek a papírok, főleg úgy, hogy össze lehetett azokat koszolni tintával. A találkozó elkezdődött, három ember meredt a papírokra, melyek csendben lapultak az asztalon, mint valami ragadozók – ugrásra vártak.
Ő pedig kényelmesen körbenézett.
Bauhaus.
Hófehér és nyersbeton síkok. Kilométeres ablakok, melyek mögött katonás gyep strázsált, nehogy közelebb jöjjenek a kert végében várakozó fák. Az acélsütőn és a vele házasságban élő hűtőszekrényen visszaverődött a földbe süllyesztett lámpák éles, de szép fénye. Felnézett. Követte szemével a falból tüskeként kimeredő lépcsősort, mely úgy vitte fel képzeletét a felső szintre, mint valami erőszakos felvonó.
És ekkor már tudta, hogy nem tud ellenállni. Hogy nincs az az erő, mely megakadályozná, hogy azt érezze, amit érezni fog hamarosan, melynek előszele is erősebb volt egy hurrikánnál.
A papírosok a papírral foglalkoztak. Ő pedig csak ott állt. Egyetlen mozdulatot sem tett. A nappali majd nyolc méter magas tere megbabonázta, a síkok egyszerű, de mégis rafinált szögei, a kiszámítható, de eközben végtelenül titokzatos egyszerű ívek, melyek kihangsúlyozták mintsem elnyomták volna az őket összekötő egyeneseket lenyűgözték és rabul ejtették.
Ha megszólalt volna, akkor alig talált volna jelzőt a döbbenethez, ahhoz az elemi és veszett érzéshez, mely ezzel a csodával együtt úgy tolult fel benne, mint habzsolás után a gyomorsav. Ha megszólalt volna, akkor azt mondta volna, hogy: „Rohadjatok meg!” Mert a csoda közepén, a Bauhaus mennyország epicentrumában az őt elárasztó, feltartóztathatatlan érzést mások úgy nevezik, hogy irigység.
Ő úgy hívta, hogy „rohadjatok meg”.
Irigy volt. Végtelenül, mardosóan irigy. Mindenre. Az utolsó derékszögre, kamrára, ablaktáblára. Mindenre.
Itt akart élni. Ebben a térben akarta látni az összes naplementét és napfelketeltét, mely még rá várt. Itt akart olvasni, tv-t nézni, megöregedni, szeretkezni, veszekedni, főzni (sokat főzni), telefonálni, borozni, sajtot enni, beszélgetni. Mindent.
Mindent.
Az érzés úgy fájt, hogy felszisszent.
Mégsem tudott ellene tenni.
Körbenézett és látta a csodát. Önkéntelenül, savként tolult fel benne a kérdés, hogy de nekik miért? És neki miért nem? Hogy lehet ez a világ rendje, hogy a papírosok, akik ott dédelgetnek pár A4-es tárgyat itt élnek? Mit kell tenni, hogy ez neki is sikerüljön? Embert kell ölni? Vagy hagyni kell embereket meghalni, vagy csak bátornak kell lenni? Nem, az nem elég. A gazdagok gyilkosok, erkölcstelenek, gátlástalanok. A gazdagoké a Bauhaus. Haragot érzett, mert rájött, ködös értelmén átviláglott a felismerés, hogy az irigység valójában harag, gyűlölet, mely azt a kérdést teszi fel lángolva, hogy „Neki miért?” és „Nekem miért nem?”
Szinte remegett.
Kint hirtelen beborult. Ha vihar tör ki, míg itt van, akkor ő megsemmisül. Milyen elsöprő, gyönyörű, békés és izgalmas élmény lehet itt egy vihar, az előtt a hatalmas ablaktábla előtt?
Megpróbálta visszafogni magát.
Ekkor érezte meg saját lábának a szagát. Nem erős, de azért jellegzetesen büdös volt. A lábszagot nem igazán lehet letagadni.
Hát igen. Itt áll ő, a krómacél konyha sarkában, a fenséges tér egyik átlójában és büdös a lába. Persze, hogy büdös. Így érezheti magát minden szolga, amikor beeresztik évente egyszer, karácsony környékén az uraság palotájába. Kezében szorongatott kalapja gyűrődik, és a lába felől bűz árad, melyet persze évente egyszer elviselnek az urak. Hát igen. Viseljék is el. Szálljon csak a lábszag egészen a falba süllyesztett kandallóig, fel a minden bizonnyal csodákat rejtő felső szintre, igya be magát a falakba, a betonba, a lépcsősor szürke mégis légies billentyűzetébe. Itassa át ezt a palotát. Az urak palotáját. Ezt a Bauhaus kastélyt.
A papírosok lassan végeztek. A házigazda valamin felnevetett. Az úrasszonynak jókedve van. Hát lehet is, ha itt hajtja fejét a párnára és reggel itt nyitja majd ki a szemét. De addig szagolja csak ezt a lábat. Ennek a parasztnak a lábát. Mert nem más ő, mint egy paraszt az úrnál, egy szó szerint büdös paraszt. Hogy rohadjanak meg!
– Kér egy kávét? – kérdezte az úrasszony. Mosolygott.
A kérdés úgy billentette ki irigységéből, mintha homlokon rúgták volna.
Mélységes szégyent érzett. Minden egyes gondolatért. Hiszen ki ő, hogy ítélkezzen? Ki ő, hogy irigykedjen, hogy ebben az építészeti orgazmusban másra merjen gondolni, mint az architektúrális szeretőre, akivel szeme és értelme pár perce szobára ment? Hogy irigykedhet?
Nemet intett a kávéra. Nem mert megszólalni. Most nem az irigység, hanem szégyen akadályozta meg. A nő elhaladt mellette, mert valamit nyomtatni kell még. Az asztalon lévő papírok úgy tűnik, gyereket várnak.
Eszébe jutott a lába és az, hogy a nő biztos érzi. Hogy ne érezné? Fel kéne venni azt a cipőt, hülye volt, hogy nem hagyta magán.
Egy ideig nem történt semmi.
Aztán a nő visszatért a papírújszülöttel. Elment mellette, kissé felkavarta a lábszagot, és akkor megérette.
Végérvényesen és visszavonhatatlanul megértette, hogy nem tagadhat le semmit. Nem hazudhatja magának, hogy nem lángolt benne a harag, a düh a fékevesztett irigység.
Ő érezte. Hozzá tartozott.
Helytelen volt?
Persze.
Alaptalan?
Ki tudja? Valószínű.
Valós volt.
Valós. Maró és ostoba, de az övé, pont, mint ez a rohad lábszag.
És lesz holnap, amikor majd megint érzi ezt, és lesz, amikor szégyenkezik miatta, és lesz, amikor mindez lecseng és ő ott áll majd egy másik épületben, és a hullámok, viharok, sav és bűntudat után azt érzi majd, hogy mindez megérte, mert olyan falak között áll, ami mindig csak legcsillogóbb álmaiban fénylett fel, amitől úgy érezte, hogy érdemes élni, ami megnyugtatta és elrepítette valami szépséges vidékre, és amelyet világi néven Bauhausnak hívnak.
Megértette, hogy ez ő. Nem tagadhatja le magát, mert az még nagyobb ostobaság lenne, mint amit elkövet saját nevében.
Amikor felvette a cipőjét, végre képes volt emberi skálán működtetni az agyát.
Mire kilépett a kertkapun, már eszméleténél volt.
És nem bánt meg semmit.
A lábszagot sem.