Bankrablás 2098

Megálltak a bank előtt. A furgon motorja járt, de alig lehetett hallani. És még ez is idegesítette Gyopárkát. Aggódva nézte a bank falát, mely úgy tűnt, hogy az égig magasodik.

– Ez rohadt magas – jegyezte meg.

– Pontosan tudjuk, hogy milyen magas – nézett rá Nikolett és elővette a fegyverét. Szakszerű mozdulatokkal ellenőrizte a tárat. Ez minden alkalommal lenyűgözte Gyopárkát, akit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett tapasztalt bankrablónak hívni. Bezzeg Nikolett. Neki ez volt a tizedik bulija. És minden alkalommal ép bőrrel megúszta.

– De akkor is nagynak tűnik.

– Igen az. De nem kell átmásznunk. Ha figyeltél volna az eligazításon…

– Figyeltem! – vágott közbe Gyopárka.

Tényleg figyelt. Pontosan tudta, hogy a bank raktárajtaján hatolnak majd be, és ha minden rendben megy, akkor azon is jönnek ki. Tudta, de nem tudta elképzelni.

– És ha bent ragadunk?

– Akkor még mindig egy tucat lehetőségünk van arra, hogy eltűnjünk. Ne aggódj! – mosolyodott el Nikolett.

Gyopárka visszamosolygott, de korántsem volt meggyőzve arról, hogy tényleg van egy tucat lehetőségük. Nikolett övébe dugta a fegyvert és elővette a kommunikátort, melyen, ha minden stimmelt, akkor az ajtó biztonsági kódja várta, hogy használatba vegyék. Az akció tulajdonképpen itt dől majd el. Ha a kód jó, akkor úgy járják meg a bankot, hogy azt észre sem veszi senki. Ha viszont valaki valahol átverte őket, akkor jöhet a lövöldözés, menekülés és – Gyopárka szerint – a biztos halál.

– Hát akkor lássuk! – sóhajtott nagyot Nikolett és bekapcsolta a készüléket. A kijelző villámgyorsan felpörgette az operációs rendszert. – Ha szirénát hallasz…

– Mielőtt te meghallanád, én már régen gázt adtam – mondta gyorsan Gyopárka. Lába a gázpedál fölött várakozott.

– Helyes – bólintott Nikolett, majd Gyopárkára nézett. – Nem kell izgulni. A bankrablás is csak egy munka. Stresszes kicsit.

– Hóhérnak lenni is az, mégsem tolonganak.

Nikolett felnevetett, és ez valahogy oldószerként hatott Gyopárka egyre vastagabb félelmén.

– Na! Kezdjük! – mondta Nikolett és villámgyorsan kiadta a parancsot. A kijelző azonnal reagált. Parancssorok futottak le egymást kergetve.

Gyopárka becsukta a szemét és várta a szirénákat, de azok nem szólaltak meg.

– Ezt nem értem – nézett Nikolett zavartan kommunikátor kijelzőjére. – A kulcs szerint már nyitva van a kapu.

– Hát az nincs nyitva – nézett az alig öt méterre húzódó hatalmas lamellákra Gyopárka.

– Hát nincs.

Nikolett újra a kijelzőre nézett, majd a kapura.

– Megnézem! – mondta váratlanul és kipattant az autóból. Gyopárka utána akart kiabálni, de az éppoly haszontalan lett volna, mint meggyőzni arról, hogy le kéne lépniük, így végül csendben maradt.

Nikolett a kapuhoz sietett és megállt a falba épített kézipanel előtt. Néhány hosszú másodpercig – Gyopárka számára pontosan egy emberöltőnek tűnt – hol a fali, hol a kézi kijelzőn matatott.

– Ez biztos, hogy nem így normális – súgta Gyopárka az orra alá, és megfogadta, hogy soha többé nem megy el bankot rabolni.

Aztán Nikolett felé fordult és széles vigyorral intett felé. Ezzel pontosan egyidőben a kapu lamellái emelkedni kezdetek. Gyopárka gázt adott és Nikolett mellett fékezett le. A nő beugrott mellé.

– Mi volt?

– Változtattak a protokollon.

– Az baj?

– Nem. Csak módosítanom kellett.

Gyopárka biccentett és arra gondolt, hogy talán ez is lehetne a híres utolsó mondatok egyike. „Csak módosítanom kellett”.

Hosszú betonfalú folyosókon száguldottak át. Gyopárka fejből tudta az utat, nem kellett GPS, ami egyébként maga lett volna a halálos ítéletük. A bank minden elektromos rendszert árgus szemekkel figyelt a falon belül.

– Még két kanyar! – mondta Gyopárka. Azzal, hogy végre csinálhatott valamit, sokkal jobb kedve lett. – Egy… és kettő.

Befordultak. Gyopárka megnyomta a féket és a furgon csikorogva állt meg.

Hosszú másodpercekig csak bámulták a látványt, mely gyönyörűbb volt, bárminél, amit eddig láttak.

– Ez azért… – súgta Nikolett.

– Ez gyönyörű! – bólintott Gyopárka.

Egyszerre szálltak ki a furgonból. Fölöttük tűzött a nap, ami bármilyen más helyzetben zavarta volna őket, de most ügyet sem vetettek rá.

A lábuktól répaföld húzódott egészen a látóhatárig. Zöld bokrocskák végeláthatatlan sorban a barna, zsíros, gyönyörű földben.

Gyopárka elsírta magát.

– Na, gyere! Majd otthon sírsz – futott a furgon háta felé Nikolett.

Gyopárka megtörölte a szemét, és visszaugrott a volánhoz. Két gyors mozdulattal megperdítette a kocsit, hogy a palató a répaföld felé nézzen, majd kipattan az ülésből és csatlakozott a már lapátoló Nikoletthez.

Alig tíz perc alatt teleszórták földdel a platót.

– Elég? – kérdezte Nikolett.

– Nem. Annyit tegyünk fel, amennyit csak lehet – lihegte Gyopárka. Föld kérdésben ő volt a főnök. – És áss közelebb a répákhoz.

Fél órájukba telt, mire a platón kupacban állt a föld.

– Már lepereg – mondta Nikolett idegesen.

– Még egy kicsit! – lapátolt tovább Gyopárka.

– Ne! Mennünk kell.

– Még egy kicsit.

– Gyopárka! Ne légy kapzsi. Megyünk! – válaszolt szárazon és határozottan Nikolett. Az ásót feldobta a plató kupacára és beült az autóba.

Gyopárka még két lapátott dobott fel.

– Gyere! – kiáltott rá Nikolett.

Gyopárka nagyot sóhajtott. Homlokáról ömlött a veríték. Ő is feldobta a lapátot és elindult a fülke felé, de aztán sarkon perdült és az első sorhoz rohant.

Mire Nikolett megfordult, hogy újra kiabáljon, Gyopárka már bepattant mellé. Ráadta a gyújtást. A kocsi engedelmeskedett.

A visszaút feszült volt és idegtépő. Hosszú fekete csíkot húzott a platóról lepergő föld. Ez persze nem volt probléma. Nagyjából két óra múlva fedezik majd fel a lopást, és addigra ők már messze járnak. Gyopárka éles balkanyarral fordult be a betonfalak közötti utolsó folyosóra, mikor megszólaltak a szirénák.

– Ó, a francba! – csapott a műszerfalra Nikolett.

– Nyugi! – nézett rá Gyopárka szelíden és magasabb fokozatba kapcsolt.

A furgon motorja felbőgött, és olyan sebességre kapcsolt, amit Nikolett el sem tudott képzelni. Gyopárka gyors, határozott mozdulatokkal, kerülgette a betonfalból kiálló lassító acélkorlátokat.

– Te tényleg tudsz vezetni – jegyezte meg Nikolett miközben kétségbeesetten kapaszkodott saját biztonsági övébe.

– Hát igen. Ezért meg is éri – bólintott Gyopárka.

A lamellás kapu már félig leereszkedett, mire feltűnt a távolban.

– Ez nem fog menni – súgta Nikolett.

– Dehogynem! Éppen jó lesz.

A furgon motorja most már nem bőgött, hanem üvöltött. Gyopárka egyre kisebb ívekben kerülgette a lassítókorlátokat. A jobb visszapillantó éles reccsenéssel tört le közvetlenül Nikolett mellett, aki felsikoltott a váratlan zaj hallatán.

– Nem fog sikerülni!

– Kuss, Nikol! – súgta Gyopárka teljes koncentrációban, és tovább növelte a sebességet. Halványan balra húzta a kormányt – az ő visszapillantója is letört – majd jobbra, végül egyenesbe hozta a járművet és tövig nyomta a gázt.

Nikolett sikoltott, és a furgon is, amikor a vezetőfülke tetejét felszántotta a fogakkal megerősített alsó lamella.

A furgon golyóként csapódott ki az útra. Gyopárka a legnagobb természetességgel lépett a fékre és húzta jobbra a kormányt. A jármű némi rázkódás után irányba állt.

Hosszú másodpercekig nem szólaltak meg.

– Te őrült vagy – súgta végül Nikolett.

– De meg bankrabló – válaszolta Gyopárka.

– Te is az vagy. De te őrült.

Gyopárka megvonta a vállát, és hátranézett a plató halmozódó földkupacra. – Megérte.

A felhasított tett résein besütött a kegyetlen napfény.

– Ezt jutalmul! – szólalt meg Gyopárka nyolc sarokkal távolabb, mikor már biztossá vált, hogy nem

követik őket.

– Mi? – nézett rá Nikolett, aki még mindig azon tűnődött, hogy Gyopárkát alaposan félreismerte.

– Jutalmul – mondta újra Gyopárka és zsebéből előhúzott egy gyönyörű sárga répát.

Nikolett elvette.

– Felezünk!

– Nem, nekem is van – kotort elő egy másikat is Gyopárka.

Egyszerre haraptak bele a zsákmányba. Aztán egy ideig csak élvezték az ízeket.

– Istenem, ez legalább két százalékos – lábad könnybe Gyopárka szeme. – Nikolett, most megfogtuk a főnyereményt.

Nikolett csendben rágott.

Kevéssel később megálltak és egy ponyvával letakarták a földet, hogy egy szemje se menjen kárba, ha már bankot kellett miatta rabolniuk.

*

December 5. A talaj (termőföld) nemzetközi napja.

Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO javaslatára 2013 óta tartják meg ezt a napot,[53] hogy felhívják a figyelmet az élővilág és benne az ember legalapvetőbb életfeltételeit biztosító talajok állapotának világszintű súlyos romlására, és az ennek megállítása érdekében szükséges teendőkre.

A termőtalaj a földréteg felső 30 cm-re az általunk ismert legnagyobb élő szervezet. Egy teáskanál termékeny földben bizonyos esetekben akár 6 milliárd organizmus is megbújhat.

Élelmünk 95%-a termőtalajtól függ. Évente 75 milliárd termőtalaj merül ki, mely 13-40-szer gyorsabb folyamat, mint a talaj természetes kimerülésének folyamata. A világ megművelt földterületének körülbelül 40%-a komoly kimerültség állapotában van. A ENSZ szerint évente egy Ukrajna nagyságú termőtalaj válik terméketlenné aszály, erdőirtások, klímaváltozás miatt. Ezzel az ütemmel 2025-re Afrika saját populációjának mintegy 25%-át lesz képes ellátni. Élelmiszer- és takarmánynövényeink ásványianyag-tartalma 30 év alatt rohamosan csökkent: a kukoricánál 31%-ra, a burgonyánál 9,52%-ra, a sárgarépánál pedig 4%-ra.

Nem mindegy, hogy mit eszünk és nem mindegy, hogy az min terem. A termőtalaj erózió/elsivatagodás is – mint olyan sok minden – megoldható probléma, ha az emberiség tesz is érte valamit. Együtt! Közösen!