A beszédet ötször olvasta át. Jól meg volt írva, a tollnokok jól dolgoztak. Bátorság, fiatalok, a szabadság szelleme, meg kell védeni… ettől, attól, integritás, nem szabad meghátrálni, a múlt fiataljai megmutatták az utat…, csak így tovább. Menni fog, gondolta magabiztosan. A nép zabálni fogja, csak ügyesen, határozottan. A népnek ez a dolga.
– Rendben lesz? – kérdezte valaki a stábból. Nem nézett oda, de ismerte a hangot. Közeli ember, jó ember, ő mindig kap szeletet…, mert mindenkinek jár egy szelet, akik egy irányba haladnak.
– Kivéve a nép – dörmögte félhangosan.
– Mi van a néppel? – kérdezte a közeli ember.
– Én kérdezem, S a nép, az istenadta nép? Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?
– Mi?
– Semmi. Jól vannak?
– Figyelnek. Csak erősen, határozottan.
– Úgy lesz! – bólintott.
Egy ideig csendben hallgatta az előszónokokat. A szokásos szövegek, buzdító frázisok. A nép áll, és hallgat. Belül rezdülnek az érzelmek. Ez kell! Mily egyszerű képlet. Végy egy álmot, keverd össze csalódottsággal, majd tedd magad a közepére, hogy lássák, csak te válthatod valóvá az álmot és csak te űzheted el a csalódottságot. Bármit mondhatsz, bármit tehetsz, ha elhiszik.
– Két perc! – szólt a szervező.
Bólintott. Újra a papírba nézett. Petőfi. Jó példa. Egy huszonötéves nyikhaj. Tojáshéj a fenekén. Csupa lelkesedés, arrogancia, semmi tettetés, a fiatalság puszta naivitása. Vak őserő. Jó lenne így kiállni. Jó lenne őszintén azt mondani, ami belül van, és nem azt, amit a népnek hallania kell.
A színpad előtt a tömeg tapsolt, ujjongott. Még kér a nép. Most adjatok neki. Jó kis sor, csak nem igaz. A nép annyit kér, amennyit kérni engednek neki. Talán régen igaz volt, de most? Mindez csak kiszámított nevelés kérdése, semmi több. A forradalom a nép-gyerek hisztije, akkor tör ki, ha a szülők fatálisan elrontották a gyerek nevelését. Persze az ilyen szülő vessen magára. Úgy kell neki. De amelyik szülőnek esze van, ott nincs rendbontás. Csak némi ész kell hozzá, és helyes szavak, melyek a gyerek agyában megfelelő reakciókat szülnek. Ilyen egyszerű.
– Egy perc!
Persze egyszer jó lenne kipróbálni Petőfit. Milyen lehet, amikor nem szülőként áll ki az ember? Milyen lehet, amikor nem szavakból szőtt kötőszár van az ember kezében, hanem egy hevenyészett vers, mely szívből jött? Különös érzés lehet.
– Ki akarod próbálni? – szólalt meg valaki a háta mögött.
– Ki az? – kérdezte, de meglepődve tapasztalta, hogy megfordulnia nem sikerült.
– Ki akarod próbálni? – kérdezte újra a hang.
– Hé, van valaki a hátam mögött? – kérdezte az előtte álló szervezőtől.
– Tessék? – nézett rá a nő.
– Van valaki a hátam mögött?
A nő zavartan nézett el a füle mellett. – Nincs!
– Utoljára kérdezem: ki akarod próbálni?
– Mit? – kérdezett vissza, talán csak azért, hogy húzza az időt.
– Hogy őszinte vagy. Eldobod a levelet, és csak azt mondod, amit tényleg hiszel. Csak azt. Mint Petőfi.
– Petőfi idealista volt. Gyerek, aki gyerekeket tüzelt fel.
– De őszinte gyerek volt. Nos?
Saját magát lepte meg azzal, hogy valóban elgondolkodott a kérdésen. Vajon milyen lenne, ha ma csak azt dörgedeznék el a szónokok, amit valóban hisznek, ami őszinte, zsigeri, önzően igaz.
– Visszaszámolok – mondta a hang, akiről még azt sem lehetett eldönteni, hogy férfihoz vagy nőhöz tartozik-e. – Öt. Négy. Három. Kettő…
Nem válaszolt. Bár a vágy erős volt, de a szülő azért használja az eszét, hogy ne kerekedjenek felül az érzelmei, és egy gyerek azért használja az érzelmeit, hogy ne kerekedjen felül az esze. Így marad meg a helyes egyensúly.
– Egy.
Erősen összeszorította a száját. Nem. A népnek nem őszinte, gyermeki Petőfikre van szüksége, hanem gyeplőt tartó szülőkre, nem észt kell adni nekik, hanem irányított érzelmeket. Nem!
– Lejárt az idő. Nos?
Megrázta a fejét.
– Sejtettem – mondta a hang. – De tudod, mit? – Szinte hallani lehetett, hogy mosolyog. – Meggondoltam magam. A mai ünnep legyen rendkívüli. Mit szólsz hozzá?
– Nem értem.
– Majd megérted.
– Most! – mutatott a mikrofonra a szervező.
– Mit értek meg? – kérdezte hangosan.
– Nem értem – rázta meg a fejét a szervező.
– Nem magától kérdeztem.
A szervező zavartan nézett rá, majd a mikrofon felé mutatott…
Az év március 15-i ünnepségsorozata hosszú ideig emlékezetes volt mindenki számára. Évtizedekig elemezték a tudósok, szakértők, elemzők, médiumok, hogy mi történt, de valójójában senki sem került közelebb a megoldáshoz. Azonban a nép (ó, gyermeki kreativitás) gyorsan talál rá nevet: Az „őszinteség napjának” nevezték el azt a tavaszi napot, amikor az ország minden egyes szónoka valami különös indíttatásból csak őszintén volt képes megszólalni.
Ami utána történt, az már puszta történelem.
Március 15.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!