Az élet

Megállok a gumisnál. Éhes vagyok, fáradt, nincs kedvem semmihez, de a kerékpár kerekét reggel fújtam, és délutánra mintha engedett volna a tartásából.
Kikötöm a lovat, és besétálok a boltba. Szeretem azt a boltot, egy házaspár viszi, ők még az igazi „békebeli” maszekok, akiknek több a tudása, mint a pénze, és több a lelkesedése, mint a profitja.
Elmondom a gondom.
– Lassú defekt – bólint a nő.
Nem szeretném ezt a szót hallani.
– Talán a szelep – mondom reménykedve.
– Lassú defekt.
– De pumpáláskor visszaszól.
– Milyen lassan ereszt le? – Kérdezi a nő.
– Körülbelül két nap, és már észrevehető.
– Lassú defekt – bólint lassan, és szemeivel azt üzeni, hogy: kisfiam, hidd már el, mert egész nap itt állhatunk.
– Beadom a derekam. Akkor egy belső rendel.
– Megnézem – mondja a nő, és kisétál csodálkozó velem az utcára.
– Egy külső is kéne, de most – mutat egy hatalmas repedésre a külső gumin az abroncs pereménél. A belső sérvként dudorodik ki a résen. – Ez így, ebben a formában életveszélyes – teszi még hozzá.
– Hát, ja – hüledezek.
Az életmentők mindig életet mentenek, a nemtörődömök mindig kockáztatják azt.
– És a belső, talán ettől ereszt…?
– Lassú defekt – mondja nyugodtan.
Megvárom a szerelést. Külső, belső. A férjjel beszélgetek, míg szerel. A régmúlt kavarog a műhelyben. Emlékek azokból a korokból, amikor még az NDK-sok és a szocialista blokk… és a körversenyek, és hogy akkor sem volt pénz.
A kerék elkészül. Négy bár nyomás áll benne, mint katiban a gyerek.
Fizetek, köszönöm az életmentést, a történeteket.
Surrog az új gumi.
Miközben tekerek, elintézem a bevásárlást, fejben egy történet pörög, talán ezt írom meg este, és már nem is vagyok olyan fáradt. Estére levest főzök, regenerálódok, tévézünk és olvasok, és egy pohár vörösbor…
Elrobogok egy hajléktalan mellett. Ismerem, néha megállunk beszélgetni vele: egy ötszázas, könyv olvasni, kell-e valami? Köszönök, nem köszön vissza. Ernyedten ül egy padon. Ekkor jut eszembe a hasonlat. Keresem benne a hibát, de alig van. Egészen hazáig ezzel foglalkozom. Örömet ad a felismerés.
Az élet egy lassú defekt. Nem az a kérdés, hogy mikor ereszt le végleg a kerék, hanem az, hogy mennyi erőnk, lelkesedésünk és hajlandóságunk van újra és újra felpumpálni a gumit. Nekem még van. És persze mindig ott van a durrdefekt.