Az attitűd

Egy távoli bolygón, egészen pontosan az o*enm-45 nevű galaxis második legnagyobb szárnyának alján élt egy faj, mely éppen kipusztulóban volt. Jó pár ilyen faj járt így abban a galaxisban, nem is beszélve arról, hogy hány milliárd galaxis volt éppen kipusztulóban azidőtájt.

Számos okból lehet kipusztulni, ezt minden galaxis-kutató tudja. Van is erről egy katalógusuk, amit rendszeresen használnak. A kezdőtétel, amit egy újdonsült galaxiológus azonnal megtanul így szól:

 

1. Kipusztulni csak az élet miatt lehet.

 

Ugyanis az élet az, ami megjelenik és ami eltűnik. Élet nélkül nincs kipusztulás, mert ugye, ha nincs élet, akkor nincs, ami kipusztuljon. A katalógus innen aztán szétválik. Kipusztulás nem élet eredetű okok miatt, kipusztulás élet eredetű okok miatt. A kötet nagy részét a második ok teszi ki. Mert úgy tűnik, hogy az élet szereti egymást is kiirtani. Ez persze nem csoda. A galaxiológusok második tétele így szól:

 

2. Az élet önző.

 

Ezt a tételt persze sokan vitatják. Vannak fajok, akik úgy tartják, hogy az élet maga a szeretet és az önzetlenség. Ők akkor szokták meggondolni magukat, amikor megérkezik a bolygójukra egy másik – egyébként szintén az életet képviselő – faj, és meg akarja őket enni reggelire. Ilyenkor többnyire átgondolják a dolgokat, és a továbbiakban úgy fogalmaznak, hogy az élet, ami nem akar belőlünk baconos tojásrántottát csinálni, az szeretet, a többi meg nem az.

És persze az élet önmagát is ki tudja pusztítani, mert az élet önző tételnek van egy altétele is:

 

Az élet önző és bármilyen formát felvehet. Pl. önveszélyesen hülye is tud lenni.

 

A lényeg, hogy a nevezetes bolygón elég nagy volt a pánik, mert ők az élők hülyébbik változatába tartoztak, és éppen önmagukat pusztították ki. A magukat zsörtikéknek nevező lények eléggé el voltak keseredve. Üzeneteket küldtek a galaxisba, segítségért esedeztek, jajongtak és sírtak. Nagy zajt csaptak, ami csak azért volt probléma, mert éppen egy adóállomás közelében laktak, így minden egyes sipákoló üzentüktől megremegett a fél galaxis. A Nagyok nem egyszer kaptak frászt, amikor jött egy újabb nyivákoló üzenet, hogy „jaj, kipusztulunk”.

Amikor az egyik Nagy egymás után három éjszaka sem tudott aludni a jajveszékeléstől, megelégelte a dolgot és utánajárt, hogy ki nem hagyja nyugton. Kiderítette a bolygó helyét, és némi vizsgálódás után meg is sajnálta a kis zsörtikéket, ezért aztán váratlanul megjelent nekik. Úgy volt vele, hogy talán segíthet egy kicsit a hozzáállásban. Végtére is, az attitűd nagyon sokat számít. Még kipusztuláskor is.

A zsörtikék megijedtek, aztán pedig örülni kezdtek, amikor meglátták őt.

– Na, figyeljetek! – kezdte a Nagy.

– Figyelünk! – mondták a zsörtikék.

– A helyzet az, hogy minden mindennel összefügg. Az univerzum egy hatalmas, rendkívül bonyolult hely, ahol a legkisebb történés is valamilyen módon illeszkedik más történések milliárdjaiba. Nincs lényeges és lényegtelen mozzanat, csak mozzanat van, mely más mozzanatokat kelt életre, mely megint más mozzanatokat indít be. És ez olyan bonyolult, hogy senki sem tudja kiismerni azt. De egy biztos. Az, ami veletek történik, milliárdszor-milliárdszor-milliárd dolog miatt következik be, és persze azért, mert hülyék vagytok. Amit mondani akarok az az, hogy ne keseredjetek. Halálotok nem hiábavaló, mert helye van a mozgásban, ahogy minden egyes homokszemnek is helye van a világ leghatalmasabb sivatagjában. Ha az az egyetlen homokszem hiányozna a nagy mozgásban, ha nem az történne vele, mi éppen történik – mondjuk az, hogy szénné ég – akkor az egész sivatag megsemmisülne. Értitek?

– Értjük – mondták csillogó szemmel a zsörtikék. – És most, hogy fohászaink eljutottak hozzád, mit fogsz tenni?

– Hát, semmit – válaszolta a Nagy.

– De azért megmentesz minket, ugye?

– Ö… nem ez volt a cél.

– Hogyan? – kiáltottak a zsörtikék. – Hiszen nézd meg mit értünk el eddig. Nézd ezeket a csodás épületeket, alkotásokat, a képeket, a zenét, a filmeket, az űrhajóinkat, a kultúrát, ismerünk egy csomó prímszámot, nevelgetjük a mesterséges intelligenciánkat. Nem éri meg mindez?

– Hát…

– Hogy lehetsz ilyen? Ennyire nem érdekel az élet? Ezek a csodák hidegen hagynak? Ezt nem teheted meg velünk. Nem! Értékesek vagyunk.

– Ö…

– Meg kell mentened minket. Ne legyél ilyen kegyetlen…

– Figyeljetek! Én csak azt mondom, hogy a hatalmas sivatag egyetlen homokszeme is számít. Fontos a nagy mozgásban. Erre gondoljatok, és arra, hogy…

– Értjük! De mi… – vágtak a Nagy szavába a zsörtikék.

– De legyünk őszinték – horkant fel a Nagy bosszúsan. – Ki nem szar le egy homokszemet egy

sivatagban?

A kérdés még sokáig ott lebegett az éterben. A zsörtikék megrökönyödve hallgatták.

Az adótorony hamarosan áthelyezésre került.

A zsörtikék pedig kipusztultak, mert hülyék voltak.