Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 6-án két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

Az ajánlat

Éppen a Társaságnak írtam, amikor megtörtént.
Leültem a székemre. A tea tudta, mi a dolga: melegen gőzölgött a kezemben. Háttérben Bach fonta egymásba a szólamokat olyan mesterien, hogy azt ép ésszel úgysem lehet felfogni, így hagytam, hogy szimplán átfusson rajtam a zene.
A teraszon túli liget fáit néztem. Ez a program része volt. Zene a háttérben és a fák. Belekortyoltam a teába, és lassan beleeresztettem magam a történetbe, melyen aznap dolgozni akartam. Bármennyire is próbáltam, nem sikerült elkapnom a fonalat. A szereplők nem viselkedtek rendesen, a cselekmény notóriusan siklott nem kívánt irányba. Olyan lassan estem kétségbe, hogy szinte észre sem vettem.
Távolabb, a fákon varjak fészkeltek pokoli zajjal. A fenyők ágai között mókusok ugráltak.
Hát, ezeknek baromi nagy mázlijuk van, gondoltam. Semmire, de semmire nincs gondjuk. Vagyis van, de azt nem gondként, hanem állapotként fogják fel. Nincs terv a fejükben, csak beidegződött ösztönök. Szóval mázlisták.
Belekortyoltam a teába, de többre már nem volt időm, mert bár a szoba óvó biztonságából néztem a szűk kis terasz felé, a látvány mégis vérfagyasztó volt. Eleinte fel sem fogtam, hogy mit látok. Egy mókusfarok jelen meg a terasz korlátjánál. Hatalmas volt. Legalább egy méter széles. Aztán a tappancsok tűntek elő. Emberként ragadták meg a korlátot. A karmok hosszabbak voltak, mint az ujjaim. Végül felbukkant az egész állat. Vörösszőrű, európai mókus volt. Nagykából két méter magas. Úgy ücsörgött teraszom korlátján, mintha az egy faág lenne. Szívem hevesen vert. Nem mertem megmozdulni. Az állat engem nézett. Értelemtől csillogó szemei tüzetesen vizsgálták végig alakom.
– Mókus akarsz lenni? – kérdezte néhány másodperc szemlélődés után. Hihetetlen mély hangja volt.
Nem válaszoltam.
– Mókus akarsz lenni? – kérdezte újra. – De hiszem ember vagy. Miért akarnál mókus lenni? Mi késztet egy magasabb intelligenciát arra, hogy egy alacsonyabbal cseréljen? Ki akar lemondani az ész, az önreflexió képességéről? Te igen? Hát figyelj! – mondta, és egy puha, de határozott mozdulattal leugrott a teraszra.
Felsikoltottam ijedtemben.
– Lehet róla szó – mondta a mókus. Az orromban éreztem leheletét. Fenyő szaga volt. – Megoldható, hogy mókus legyél. Legalábbis hetente egy-két napra. Ennek csupán egyetlen kitétele van. Addig valaki közülünk ember lesz. Így áll az alku?
– Hogyan? – kérdeztem végre, miután minden bátorságomat összeszedtem.
– Mit hogyan?
– Hogyan cserélünk?
– Hát, ahogy testet szoktak cserélni az élőlények.
– Az élőlények sehogy nem szoktak testet cserélni – mondtam ellent a mókusnak, és közben arra gondoltam, hogy nem vagyok egészen normális, ellenkezem egy nálamnál nagyobb, kardfogakkal rendelkező beszélő állattal.
– De szoktak, csak te nem tudsz róla. Nos? Áll az alku? Mehetsz le mókusba, és egy mókus átjön hozzád.
– És mi ebben a csel?
– Csel? Semmi. Úgy fogsz ugrálni az ágakon, mint egy… mókus.
– És közben én leszek?
Tudtam, hogy rosszul tettem fel a kérdést, de nem voltak rá jobb szavaim.
– Hát ki más lennél? – horkant fel a mókus.
– Tehát én megyek át belé?
– Persze. Ezt a kérdést most egyáltalán nem értem.
– Az érdekel, hogy az énem is átmegy-e? Én fogok ott ugrálni?
– Persze – bólintott a mókus. – Hihetetlen élmény! A fák hatalmasak lesznek, a tested megnyúlik, csak úgy száll a levegőben. A test olyan csodás érzete ez, melyet ember nem élhet át. Na? Kipróbáljuk?
Nem válaszoltam.
– Na, mi van? Már nem akarsz mókus lenni?
– Azt nem mondtam, csak kicsit félek.
– Mitől?
– Ettől az egésztől – vontam vállat, és próbáltam nem gondolni arra, hogy egy gigantikus mókussal beszélgetek.
– Jó, figyelj! – mondta a mókus, és egy ugrással előttem termett. Kivert a víz. – Mi lenne, ha kipróbálnánk? Csak egy óra csere, és ha bejön, akkor lehet több is.
– Nem tudom.
– Egy óra önfeledt ugrálás. Megéri. Aztán minden vissza a régi kerékvágásba. Na?
Hitetlenkedve néztem mélybarna szemébe.
– Na, gyerünk már! Ne lény nyuszi!
– Egy óra?
– Egy óra! – bólintott a mókus.
– De csak annyi!
– Persze – mondta, és hatalmas mancsát rátette a fejemre.
*
Az ágyban fekve ocsúdtam fel. Fájt mindem és fáztam. Sajgó fejjel ültem fel. Az ágyon ételmaradékok hevertek szerteszét. A konyha darabokban, a tévé üvöltött, egy cowboyfilm ment benne. Jómagam pedig meztelen voltam és maszatos.
– Mi történt? – kérdeztem rekedt hangon.
– Letelt az óra – válaszolta az óriásmókus. A teraszajtóban ült, onnan nézett rám. – Jó volt?
– Mi? – kérdeztem zavartan.
– Mókusnak lenni?
– Nem emlékszem semmire – ráztam meg a fejem.
– Az kár. Pedig hatalmas nagyokat ugrottál ám.
– Nem emlékszem semmire. Maga átvert!
– Én? Esküszöm, hogy nem! Mókus voltál, a mókus pedig ember.
– És mit csinált a mókus, amíg ember volt? Miért vagyok meztelen?
– Hát… erről inkább nem beszélnék – nézett a plafon felé a mókus.
– Hé! Azt ígérte, hogy mókus leszek. És önfeledten ugrálok majd az ágak között.
– De hát ugráltál. Láttam.
– Nem emlékszem semmire.
– Önfeledt voltál. Ez is stimmel – bólintott a mókus.
– És a mókus, az, aki a testem használta?
– Ő most önfeledt.
Csendben maradtam. A mókus egy csipszdarabot vett fel a földről és rágni kezdte.
– Átvert engem – súgtam halkan. – Talán, ha nagyon megerőltetem magam, akkor emlékszem egy ugrásra. De csak mint egy álomra. Maga gaz…mókus. Azt mondta, hogy én ugrálok majd a fákon.
– Hiszen te voltál, csak egy mókus agyában. Ennyi fért bele. Erről nem tehetek.
– És ő?
– Ki?
– Aki ezt a kuplerájt csinálta?
– Ja, ő! Hát neki túl nagy is lett a hely a te agyadban. De meg kell nyugtassalak, hogy ezt kifejezetten élvezte. És ha esteleg néhány nő beállít majd hozzád, akkor azt nézd el neki, nem tudta, hogy mennyi ideig marad, és estére is tervezett programot.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Nőket hívott?
– Vett inkább. És rendelt kaját is. Elég sokat…
Megráztam a fejem, és úgy éreztem, hogy ketté tudnám tépni ezt az óriási rágcsálót.
– Na? – kérdezte.
– Mi na?
– Akkor jöhet egy kiadós csere is? Mondjuk egy teljes napra.
– Kizárt!
– De miért? Nem volt jó?
– Nem tudom, hogy jó volt-e. Éppen ez a lényeg. Fogalmam sincs az egészről!
– Kár. Azt hittem, élvezted – kapta be a csipszet a mókus.
– Talán, ha mondta volna előre, hogy egy mókus agya csak ilyen kevés dolgot fogad be.
– Erre magadtól nem gondoltál?
Nagyot fújtattam.
– Maga átvágott. Szó sem lehet róla, hogy újra megcsináljuk!
– Akkor legyen varjú. Úgy repülhetnél.
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Seregély?
– Nem.
– Róka! Gyilkolás meg minden.
– Nem. Hagyjon békén!
– És bagoly?
– Nem! – kiáltottam.
– Jól van, na! – vont vállat a mókus. – Én csak jót akartam. – Látszott rajta, hogy meg van sértődve.
– Hát nem tett jót. Nem akarok átváltozni többé semmivé.
– Akkor talán ne álmodozz ilyesmikről.
– Arról álmodozom, amiről csak akarok. És most menjen innen!
A mókus egy ugrással az ágyamon termett, és olyan közel hajolt hozzám, hogy szanaszét álló bajusza a vállamhoz ért.
– Tudod, hogy mit mondanak az ilyenre a mókusok?
– Nem tudom.
– Azt mondják, hogy olyan, mint egy pocok. Csak pofázik, rág, de ugrani nem tud – mondta dühösen. – Te vagy az emberiség pocka. Egy szájhős.
– Akkor sem csinálunk ilyet többet – vontam meg a vállam. – Nem akarok többé mókusagyat.
A mókus egy szökkeléssel a teraszon termett, majd a korlátra ugrott.
– Rasszista! – morogta. – Én csak jót akartam.
– Inkább ne akarjon jót, maga nem aranyhal! – kiáltottam.
A mókus nagyot köpött és eltűnt a szemem elől.
Feltápászkodtam az ágyról. Mindenem sajgott. A zuhany alatt megpróbáltam nem gondolni arra, hogy mit művelt ez az állat meztelenül velem, vagyis bennem. Vajon mit szólt ahhoz, hogy ekkora agyba került? És hogyan hívott nőket? Talán némileg megokosodott. A szobába visszatérve takarítani kezdtem.
– A kis ugráló patkány! – morgolódtam csipszmaradványok után kutatva az ágy alatt.
– Szólhatok egy patkánynak is, jól ismerem őket – kiabált valaki a fák közül.
– Kuss! – üvöltöttem ki az erkélyajtón.
Csönd lett.
Már régen nem Bach szólt a rádióból. Az ötlet váratlanul jött. Az ágy elé álltam, és hopp, páros lábbal ugrottam fel rá. Jól ment. Leugrottam. Az is kecses volt.
Aznap nem írtam. Ugráltam helyette.
*
A tudat, hát igen, a tudat egyszerre akadály és ugródeszka.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!