Az igazat… ne…

A temetés csendes volt. Nem mintha hangos temetésekhez szokott volna, de ez különösen halknak tűnt. A gyászolók visszafogottan gyászoltak, a ravatalozó többi vendége pedig megpróbált hozzájuk hasonlóan viselkedni. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megtudja: vajon hányan gondolnak most a vacsorára? Az kizárt, hogy mindenki mélységesen sötét, búskomor gyászt érezzen. Mindig vannak olyanok, akik „csak úgy” ott vannak, főként a még élők miatti illendőségből. És ezzel semmi baj nincs. Pláne, ha róla van szó. Az járt a fejében, hogy mégsem mondja el a beszédét. A hangfalakból talán Mozart szólt. Szegény Amadeus, ha tudta volna, hogy mire használják a zenéjét…
Egy hete kérték fel, és ő el is vállalta a feladatot, mint legjobb barát. Amikor letette a telefont, már bánta az egészet. Ő ugyanis nem volt valami legjobb barát. Már jó ideje nem találkoztak, és amikor néha összefutottak, akkor sem történt semmi. Szia, hogy vagy? Aztán jött a sablonduma. Amikor nekigyürkőzött a beszéd megírásának, már érezte, hogy baj lesz. Egyszerűen nem jutott semmi az eszébe. Főleg semmi, de ami mégis felrémlett közös emlékeik zavaros ködéből, azok is inkább bántó, kellemetlen élmények voltak. Nincs mit tenni… nem volt egy jó ember. Odáig jutott, hogy „Elveszítettünk egy barátot”. És itt meg is akadt. Mert ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett vallja: soha nem voltak barátok.
Állítólagos barátja idejének döntő többségében egy önző, kapzsi, rosszindulatú alak volt, a maradék időben pedig aludt. Az, hogy ezer éve ismerősök voltak és még nem ölték meg egymást – itt a még-en van a hangsúly –, koránt sem jelenti azt, hogy ettől barátokká is váltak volna. De persze mindenkiről el lehet mondani valami szépet. Hogyne. Na, tessék! Itt a lehetőség. Még mindig semmi.
Mert mi van akkor, ha az illető tényleg nem volt kedves ember? Mi van akkor, ha tényleg nem szerették, vagy csak úgy, ahogy a sarkon árult túrósbuktát szereti az ember: Ha elfogyott, hát elfogyott, most nem fogok ettől a kardomba dőlni.
A hivatásos búcsúztatók ebben profik. Szerető férj, feleség, gyerek… Másokon segítő igaz ember. Frászt. Ilyet nem írhat le. Hiszen ez szemenszedett hazugság. Ilyenkor nyúlnak a profik az életrajzhoz. Ha mást nem lehet közölni az amúgy eddigre már teljesen közömbössé váló elhunytról, hát legalább elmondják, hogy mivel foglalkozott. Szépen szerelte a bojlereket, vagy csodásan horgolt és isteni volt a mákos palacsintája. Már majdnem írni kezdett, amikor rájött, hogy erről szinte semmit nem tud. Persze azt igen, hogy hol dolgozott, de hogy jól tette-e a dolgát, hogy a kollegák is úgy utálták-e, ahogy a környezetében szinte mindenki, hát arról fogalma sem volt. Tétován leírt egy mondatot: „Kedves barátunk…” Ez nem lesz így jó. Talán még ő is forogna a sírjában. Sőt, a ravatalon forogna. Most mondja el, hogy ez az ember nem volt valami kedves? Hogy egyszer pár nyamvadt forintért képes volt cserbenhagyni a legjobb barátját, hogy…? Nem, ilyet mégsem tehet. De vajon miért nem? Mert így illik? Hiszen a temetésen összegyűlő fekete sereg is ismerte őt. Mindenki tudja, hogy egy elviselhetetlen gazemberről van szó. Kinek hazudik? Nekik? Most komolyan: nekik? Mit szólnak majd magukban, miközben a gyászbeszédet hallgatják: „Hát ez sem normális, összehord itt hetet-havat. Hagyja már abba, és menjünk szépen haza!”
Aztán mégis összehordta a hetet-havat. Mert állítólagos barátja ember volt. Biztos szeretett valakit, és biztos szerette valaki. Egy pillanatra megállt az írásban: Lehet egyáltalán úgy élni, hogy az embert nem szeretik? Elképzelhető olyan élet, ahol valaki addig gyűlöli magát, míg másokat is gyűlölni kezd, hogy aztán azok kénytelen kelletlen viszont gyűlöljék őt? Félt tőle, hogy ez lehetséges. Miért ne? Kegyetlenül nehéz és sötét élet lehet, de miért ne? Vagy az ember mégsem képes erre? A világ sötét erdejében valahogy mindenki törvényszerűen keresztülgyalogol néha napfényes tisztásokon, ahol ha akarja, ha nem szeretni kezd és ezért őt is szeretik? Lehet, hogy kivédhetetlen a szeretet, mint ahogy a gyűlölet sem megúszható? Vajon őt is sütötte nap? Talán. Talán, de nem biztos. Jó gondolatok voltak, de nem írta le azokat. Szép mondatokat írt helyettük tele semmitmondó, üres szavakkal. Próbált nem hazudni, ezért alig volt mit leírnia, de ha az ember író, akkor a semmiről is tud írni, amennyit csak kell. Ez a szakmája.
Mozart végül kiszenvedett. A birkaként álldogáló emberek az új műsorszámra vártak. Vagyis rá. Körbepillantott. Nem, ez nem fog menni. Lehet, hogy létezik kegyes hazugság, de az legalább annak jó, akinek hazudunk. De itt? Itt? Kit kellene kegyesen átverni? Őt, aki már magas ívből pipál – mint ahogy egyébként mindig is tette – az összegyűltekre? A családot? Ők szenvedtek a legtöbbet. A kollegákat? Ha jelen voltak is, biztos, hogy ma örömmel jöttek el erre a búcsúztatóra. Az emberiséget? Az emberiség jól van, köszöni szépen, nem kell neki szúsztatás. Kinek hazudjon? Magának? Vagy valakinek, aki talán itt áll közöttük, és aki talán tényleg jó embernek látta? Egyedül nekik? És a többiek? Vagy azért, hogy védje művészi jóhírét? Hát nem lenne érdemes igazat mondani, és a valódit pedig hozzátenni? Mert a kettő együtt ér csak valamit. Ez hozhat csak fényt a sötét erdőkben is.
A temető részéről valaki krákogással jelezte, hogy a nézőközönség unatkozik, menne már. Kilépett a sorból és a mikrofonhoz sietett. Lendületéhez képest hosszú ideig nem szólalt meg. Végül megköszörülte a torkát, de így is csak halovány szavak hagyták el száját.
– De mortuis nil nisi bonum. Halottakról jót… – mondta szinte suttogva, majd gyorsan elharapta a mondat közepét.
Egy ideig még ott állt a mikrofon előtt, majd visszalépett a sorba.
A temetés után nem mert ránézni senkire. Sietett beállni a részvétnyilvánítók sorába, hogy minél gyorsabban eliszkolhasson. Ha megkérdezték volna, hogy miért, hát, nem tudott volna felelni rá. Ez jött ki a száján. Ez volt ez egyetlen, amit őszintén csengett. Néha az ember szája csak úgy megszólal, minden figyelmeztetés nélkül. Mikor rákerült a sor, még mindig vöröslő arccal, leszegett fejjel bámult maga elé a cipők irányába. Egy feketekesztyűs kéz tolakodott a képbe.
– Szép beszéd volt – szólalt meg a kesztyűhöz tartozó hang.
Őszintén csengett.