Hóna alá csapta a könyvet és a kerti széket, majd kisétált a kapun. Alig voltak kint. Felhők takarták az eget, és ettől jobb kedve lett. Manapság ez a jó idő. Nemsokára rengetegen kidugják majd a fejüket egy kis sétára. Érezte, hogy ma megtörténik a dolog. Persze hetek óta érezte, és mindig belepiszkított valaki a nagy megérzésbe. Ennyit az intuícióról. Átvágott a négysávos autóúton. Régen ez volt a város legforgalmasabb helye. Itt lüktetett leginkább a benzinartéria, és ő pontosan ezért szerette volna elkapni a pillanatot éppen itt. Nyilván nem mondja majd el senkinek, leszámítva Mirtilt, aki minden este megkérdezte tőle: na, megvolt? Eddig nem, de ma talán igen. A megérzés még erősebbé vált, és már szinte bizonyossággá nőtte ki magát. A négyszer négy sávos körút közepén szigettel elzárt villamossínek futottak. Két megállóval jobbra és néggyel balra álldogáltak a villamosok dolguk végeztlenül. Már soha többé nem indulnak újra. Miközben felállította a széket, elmerengett az élet változó voltáról. Különös, hogy az emberek mennyire nem bírják elviselni a változást. Csak legyen minden olyan, mint amilyen volt. Az élet… na, az meg szarik az emberekre. Ez filozófiai tétel, és nem káromkodás. Ez van, babám. Nem tudta eldönteni, hogy merre nézzen, és ezzel eltöltött némi időt. Végül arra állította a széket, amerre távolabbi kilátás nyílt a körúton.
Várt. Éhes volt ugyan, de volt nála némi keksz. A vákuum csomagolt kekszek az emberiség megmentői. Jó reklám lenne ez a cégeknek, ha lenne TV. De nincs. Ahogy sok minden nincs már ebben a világban, és mégis lehet benne élni. Már aki túlélte az elmúlt időszakot. Ahhoz is kellett némi tehetség, mint ahogy ahhoz is, hogy mit tegyen az ember a jelennel a múlt fényében. Mert aki a múltban él, az hamarosan megőrül. De ki a fene ne élne egy kicsit a múltban? A korlátlan net, a villamosok, az autók korában…
Elmerengett.
Felemelte a könyvet és olvasni kezdett. Egy időre elfelejtette a külvilágot, és belemerült a történetbe. A világ legjobb streaming mozija sem olyan élethű, mint egy jól megírt könyv. Ez is filozófiai tétel, és nem vita tárgya.
Dél felé járhatott, mikor felfigyelt a hangra. Rossz kedve lett. Akkor ma sem történik meg a nagy nap. Az intuíció egy marhaság. Felült a székben és a távolba meredt. A hang nem közeledett. Tompa búgás volt. Ismerős zaj, de nem annyira ismerős, hogy bizonyossággá váljon. Figyelt. Néhány perc kellett ahhoz, hogy észrevegye a közeledő járművet. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a remény tovább él. Ami közeledik az nem autó, csupán egy kerekekkel rendelkező karosszéria, amire egy ósdi generátort szereltek. Mozgó telefontöltő. Új vállalkozás mostanában, és nagyon menő. Egy vagyont lehet vele keresni. A mobiltöltő lassan elhaladt mellette. Négy fiatal srác tolta a kocsit. Az egyikük felé intett. Viszonozta az üdvözlést. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy berohan a mobiljáért, de aztán annyiban hagyta a dolgot. És ha éppen akkor jár erre valami? Úgy nem mondhatja el magáról, hogy megélte a pillanatot, ha közben nem is volt jelen. Mindegy. Úgy is van rajta töltés még. Ha meg lemerül, akkor majd keres egy másik szekeret. Tele van velük a város.
Délutánra már izgatott lett. Pontosan tizenegy órája várt és még mindig nem történt semmi. Talán az intuíció mégsem akkora marhaság.
Este hétkor ment le a nap. Megette a tartóskeksz vacsoráját. Halkrémet kent rá. A konzervek az emberiség megmentői a tartóskeksz mellett.
Sötét lett, így olvasni nem tudott már. Néha felállt a székből és belebámult a sötétségbe. Ma telihold lesz. Ha jön valami, akkor azt látni fogja. Ha jön valami, akkor rossz kedve lesz.
– Na? – szólalt meg mögötte Mirtil.
– Jesszus! Te miért akarsz megöni?
– Nem akarlak megölni. Jöttem szurkolni.
Mirtil kezében két pohár volt és egy palack bor.
– Ez honnan?
– A vésztartalékból.
– De most elrontottad az esélyeinket. Előre a medve bőrére nem szoktunk…
– Nem iszunk előre. Majd csak akkor – vágott a szavába Mirtil, mielőtt belemerülhetett volna a hülyeségébe.
– Mióta vagy kint?
– Reggel hét.
– Aha. Akkor még hat óra. Az semmi – bólintott Mirtil és leült a magával hozott konyhaszékre.
Beszélgetni kezdtek. Főleg Mirtil vitte a szót. A régi világról alig esett szó. Az ember nem ártja magát a múltba, hogy sérüléseket szenvedjen. Arra jó a jelen is. Mirtil hozott egy dinamós zseblámpát, így felolvasni is tudtak a könyvből. Egy rázás egy oldal.
Elfutott az éjjel. Mirtillel könnyű volt múlatni az időt.
…
– Mindjárt hét – állt fel Mirtill a székből és nyújtózott egyet.
– Aha. Izgulok.
– Most már nincs min. Kinyithatom?
Nem merte azt mondani, hogy igen, de ellenkezni sem akart. Hagyta, hogy a nő igennek vegye a hallgatást. A poharak megteltek. Csendben várták, hogy leteljen az idő.
– Hát ennyi! – sóhajtott Mirtil – Akkor bekövetkezett.
– Be – biccentett rá, és felemelte a poharát. – Akkor… az első valódi autómentes napra.
– Az első valódi autómentes napra – vigyorodott el Mirtil. – Nem tudom, hogy ennek most örüljek vagy inkább sírjak.
– Szerintem mind a kettő jó megoldás. A lényeg, hogy mi a tanúi voltunk.
Koccintottak.
A poharak csengése szinte visszhangot vetett a közeli házak csendes falain.
*
Szeptember 22. Autómentes világnap
