Atmoszféra

Beleadta szívét lelkét! A lány úgy állt ott az asztal mögött, mint egy félisten, vagyis félistennő. Csillogott a haja. A ruhája tökéletes volt, a mosolya… hát, az még akkor is tetszett volna neki, ha a lány büdös és ápolatlan.
Érezte, hogy jó kép lesz. Olyan kép, amire büszke lehet az ember. Objektívet cserélt, és elbabrált egy ideig a beállításokkal. Ujjai magától mozogtak, az tartott sokáig, míg képzeletében végigpergette az értékekhez tartozó képeket. Végül kiválasztotta az igazit. Persze addig tart, ameddig tart. Akkor is tökéletes képet csinál, ha a világ közben összedől, a lány megöregszik – ez a mosoly vénen is szép lesz; ehhez kétség sem fér –, ha áramszünet lesz, és a tucatnyi reflektor helyett csak egy gyertya fényénél lehet majd kattogtatni…
Az ötlet szinte letaglózta. Mi lenne, ha…? Mi lenne akkor, ha tényleg egy vacak kis gyertya fényénél fotózná a lányt? Ha elfeledné a konvenciókat? Egy művésznek eleve az a dolga, hogy megszabaduljon elődei tudásától, miután azokat örökre bevéste magába. A művészet tudatos tanulás és tudatos felejtés kínkeserves hullámvasútja.
Mozdulatlanul állt a terem közepén.
– Haladunk? – kérdezte a lány.
– Várj egy kicsit! – vakkantotta oda.
– Délután már máshol vagyok.
– Nyugi! – mondta és mozgásba lendült.
Lekapcsolta a reflektorokat. Úgy izzadt a keze, mintha most készült volna lemészárolni egy árvaházat. De nem állt le, míg a terem sötétségbe nem borult.
A lány felnevetett. Röhögj csak szép mosolyú, gondolta, és kiviharzott a kellékszobába.
Egy gyertyával tért vissza.
Meggyújtotta, és az asztal szélére tette.
Belenézett a keresőbe. Alig látott valamit. Keze automatikusan nyúlt ISOk és rekeszértékek után, de az utolsó pillanatban visszafogta magát. Néhány lépést hátrált.
– Ez így jó? – kérdezte a lány. – Tök sötét van.
– Mindjárt csináljuk – válaszolta révetegen.
Érezte, hogy új világba lép. Nem készakarva tette. Maguktól jöttek az ötletek. Egy kézilámpát vett elő. Gondosan állította be. Csak kis derítést adott, semmi mást. A gyertya árva fénye hangsúlyosabbá vált.
Körbejárta az asztalt.
– Ez így jó? – kérdezte megint a lány.
– Egy kicsit most ne beszélj! – mondta, amikor éppen a háta mögött járt.
Meg kell éreznie az atmoszférát. Miden képnek van atmoszférája, mely olyan, mint valami védőpajzs. Ha sikerül belépned, akkor bármit megtehetsz. Ha kívül maradsz, akkor semmi esélyed, nem kapod el a lényeget, bármeddig próbálkozol.
Lassan körözött. A lány még mindig szép volt, a mosoly töretlen. Talán jobb lenne, ha haragudna. Akkor is ott lenne minden azon az arcon, de nem lenne ennyire tökéletes. A szépség akkor látszik igazán, ha lebeg fölötte valami förtelem. Újabb kört tett meg, és örült, hogy a lány egy szót sem szólt. A negyedik körét kezdte meg éppen, amikor megérezte. Fénycsík vetült a lány kezére, melyet a lámpa és az asztalra pakolt tárgyak együtt karistoltak a sötétségbe.
Megdobbant a szíve. Bent van. Határozottan érezte, ahogy a látványt követve átlépi az atmoszféra bűvös körét. Már benne áll; a kép nem előtte, hanem körülötte létezik.
Dolgozni kezdett.
A lány tette a dolgát. Ügyes volt.
Nem készült sok kép. Ezt is az atmoszféra határozza meg. Vannak megengedő képek. Fotózz csak, én élvezem, súgják a művésznek, aki aztán dúskálhat a lehetőségekben. És vannak szégyellős, sőt, egészen szigorú képek is. Van úgy, hogy csak egyetlen esélyt adnak. Most, barátom, vagy soha többé.
Egy órán át dolgozott. Minden kattintás után félve nézett fel a gépből. Vajon mit lát? Még tart a varázs, vagy semmivé vált, és a fotózásnak ezennel vége?
Az utolsó képeket mélységes, már-már vallásos áhítatban készítette el.
– Kész! – mondta végül. Reszketett a keze.
– Tényleg? Mehetek? – kérdezte a lány.
– Mehetsz.
– Nem lesz ebből baj?
Nem válaszolt.
Az utómunka nem tartott sokáig. A képek többsége érintetlenül is tökéletes volt. A tökéletességet soha nem magának köszönheti az ember. Azt maga a kép adja. Az atmoszféra. Akik azt hiszik, hogy csak a legnagyobb művészek képesek arra, hogy tökéletest alkossanak, tévúton járnak. Mert a valóság éppen fordítva van. A legnagyobb művészek azok, akik az eleve meglévő tökéletességet nem rontják el azzal, hogy összepiszkítják azt saját kicsiségükkel.
Kinyomtatta a képeket. Nem kellett volna, de úgy érezte, hogy megérdemlik a papírt. Nem maga miatt. A művészet tisztelete miatt.
A megrendelők délután négykor érkeztek. Ketten voltak. Egy nő és egy férfi. Csendben terelgették a képeket a műterem üvegasztalán.
– Nos? – kérdezte, mikor már nem bírta tovább a feszültséget.
– Jó képek – válaszolta a nő.
– Igaz, bár kicsit sötétek – vonta meg vállát a férfi. Látszott rajta, hogy nincs kedve az egészhez. – Alig látszik rajta a termék. Nem akarja újra csinálni?
Mielőtt válaszolhatott volna, a nő megszólalt: – Nem kell. Jó ez így. Olyan művészies. Majd átírjuk a szöveget.
– Hát jó! – sóhajtotta a férfi. – Akkor rendben vagyunk.
Úgy indult el az ajtó irányába, mint amikor a metrókijárat felé siet az ember.
– Köszönjük! – nyújtotta kezét a nő. – Még ma átutaljuk az összeget. A szokásos, ugye?
– Igen. De megváltozott a számlaszámom.
– Jó. Akkor küldje át még ma. Viszlát!
A nő is a kijárat felé indult.
Ekkor érezte meg szájában az ízt. Poshadt volt. Keserű.
– Várjon! – kiáltott fel önkéntelenül.
Mondani akart valamit. Valami mélyet vagy sekélyest. Bármit, ami kitörli torkából a rothadást.
– Tessék? – nézett vissza a nő meglepődve. – Valami baj van?
– Nem – válaszolta már csendesebben. – Ugye, ezek jó képek?
– Igen. Mondtam az előbb. Egészen művésziek.
– Művésziek?
– Azok – mosolyodott el a nő.
– Azért ne essünk túlzásba, ezek reklámfotók – vakkantotta el magát a férfi a félig nyitott ajtóból.
– Küldje az új számlaszámot – mondta a nő kedvesen, és már ott sem voltak.
Sírt. Nem volt oka, de mégis csorogtak a könnyei. Aztán felemelte a telefonját, hogy elküldje az e-mait. A bevétel mégiscsak bevétel.
Végül piszkozatban hagyta a levelet.
Majd holnap elküldi.
*
Hiszem, hogy a művészet mindenhol ott van. De mindent meghatároz az, hogy miként tekintünk rá. Karinthy nem egy reklámszöveg szerzője volt, mások pedig prostitúciónak tartják a művészek ilyen irányú „kihágását”. Szerintem az igazság ideát és odaát is van. Egy ember akkor hoz létre művészetet, amikor nem rontja el közreműködésével a tökéletest, mely az alkotás közben hirtelen megjelenik előtte, benne. Így válhat egy konzervdoboz címkéje is művészeti tárggyá, és egy galériában kiállított kép kommersz semmivé. Ha így nézünk a világra, a hétköznapi tárgyak között is sokszor felfedezhető az a fény, amit Ayn Rand „ősforrásnak” hívott. Persze a legtöbb ember nem így tesz. A galériákban művészetet lát, akkor is, ha nem az függ a falon, a konzervdobozon pedig reklámgrafikát, akkor is, ha az egy műremek. A valódi művészet felfedezéséhez ugyanis tudatosság kell és bátorság. Ki kell alakítanunk valamit, amit úgy hívnak, hogy „személyes értékrend”. Ez pedig munka. Gondolkodni kell hozzá.