Edmond bácsi körlevele minden héten egyszer landolt az e-mail fiókomban. Edmond bácsi a szomszéd házban lakott, és tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy ki ő. Látásból és futólag ismertem. Az internet hőskorában azonban, amikor még új és szabad volt minden, Edmond bácsi valahogy rámbukkant. Talán bejelölt vagy én jelöltem be, vagy csak digitálisan kereszteztük egymás útját, ki tudja. Egy biztos, valahogy felkerültem a levelezőlistájára. És attól a pillanattól kezdve Edmond bácsi körlevelének büszke címezettjévé is váltam. Mindez huszonkét évvel ezelőtt kezdődött.
Be kell valljam, hogy az első néhány levelet el sem olvastam. Nem szoktam körleveleket olvasni. Minden héten, vasárnap reggel nyolckor menetrendszerű pontossággal jelent meg a postaládámban a levél.
„Edmond bácsi hete: 3.”
És így tovább: 4. 5. 6… Talán a kilencediket nyitottam ki. Edmond bácsi nem fukarkodott a szavakkal, de azért nem is eresztette bőlére a dolgokat. Szikáran fogalmazott és pontosan. Leírta élete eseményeit – beleértve azt is, hogy mit reggelizett, ebédelt, vacsorázott a hét egyes napjain –, és azokat a gondolatokat, melyek éppen foglalkoztatták. Aztán egy mondattal zárta be a levelet: „Jövőhéten találkozunk!”.
Mosolyogva zártam be a levelet. Az egér mutatója a kuka ikon fölött lebegett, de végül nem töröltem ki az írást. Két gombnyomással teremtettem hozzá egy szűrőt „EDMOND” névvel, és ez után a levelek egyenesen ott landoltak.
Néhány év elteltével eszembe jutott, hogy talán le is iratkozhatnék az öreg körleveléről. Úgy sem olvasom el őket. Csak a tárhelyet fogyasztják. Persze Edmond bácsi élete heti bontásban sem foglalt el egy megát az évek alatt. Aztán végül úgy döntöttem, hogy nem iratkozom le. Fölösleges. Azt hiszem, hogy megszántam az öreget. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magam, és átéreztem a csalódást, azt a kellemetlen keserű ízt a szájban, amikor azzal szembesül, hogy még a szomszédja sem kíváncsi a szerda esti pörköltjére. Annyiban hagytam a dolgot. Gyűljön csak a körlevél. Nem zavar senkit. Elolvasni pedig nem kötelező.
A hír a sarki hentesnél ért el – olyan környéken lakom, ahol még van sarki hentes. Két öreglány csépelte a szót a csemegepult előtt. Ismertem őket. Sőt, néha, mikor ráértem, kifejezetten élveztem a társaságukat. Néha jó belefolyni a kétes, de hasznos információk sodró áradatába.
– Magát ismerte, nem? – nézett rám egyikük.
– Ki? Mi? – eszéltem fel a marhapárizsi okozta bűvöletből.
– Az Edmond. Maga ismerte, nem?
– Hát, látásból. Mert?
– Tegnap elment.
– Hova?
– Kisfiam, ésszel! Egyébként lassan mindenki elmegy. Ez a hely olyan, mint egy pályaudvar. Apropó pályaudvar…
És a két öreglány folytatta. Tanárok voltak valaha. Most is azok, hiszen vannak vénába ivódott szakmák, melyek nem törődnek a korral.
Egy héttel később jutott eszembe az öreg, és az, hogy felszállt arra bizonyos vonatra. Rákattintottam az EDMOND mappára.
„1198 db olvasatlan üzenet”
közölte velem a képernyő. Vagyis 1198 hét eseménye.
Ott sorakoztak a megnyitatlan levelek. Az utolsó négy napja íródott. Rákattintottam.
„Kedves barátom…” Ott állt a nevem az első sorban.
Egy pillanatra eltűnődtem, hogy vajon honnan ismeret engem Edmond. A levélcímemben nem szerepel a nevem. Tovább olvastam.
„Azt hiszem, hogy eddig a pillanatig tartottalak fel heti rendszerességgel. Semmi különös, és nem nagy búcsú ez, csak egy érzés, amely nem hagy nyugodni. Valahogy gyengébb vagyok a napokban, és ahogy az elefántok is érzik, úgy talán én is…. Na, nem folytatom, úgy is tudod. Megszokhattad már, hogy nem fejezem be a hasonlatokat.
Annyit azért megjegyeznék, hogy ha mégis el kell menjek, akkor azt úgy teszem, mint a Ryan közlegényben John H. Miller százados: az utolsó erőmmel is tüzelek majd a közeledő ellenségre. Már ha vannak ilyesfajta golyók. De persze lehet, hogy én leszek a lovag a hetedik pecsétből. Táncolva azért mégis jobb, mint lövöldözve. Vagy ki tudja. Szerintem szereted Bergmant, szóval legyen inkább a második. De nem pazarlom drága időd már megint filmes utalásokkal. A lényeg, hogy talán ez az utolsó levelem.
A heti menüt nem közlöm veled, és arról sem írok többet, hogy mennyire fájnak a beleim. Minek? Olvastad eleget. Legyen ez is rendhagyó. Egy dolgot viszont a lelkedre kötök: a mákosgubának a tetejére is tegyél vajat még a sütő előtt. Tudom, hogy koleszterin, és hogy jön a kaszás, de akkor is tegyél bőven. Ha más nem, hát ez legyen a testámentumom: ne sajnáld a vajat.
Most szombat este van. A körlevél következő etapja holnap kezdődik. Kissé félek. De ez inkább olyan kíváncsi félés, tudod, ahogy Indiana Jones bemerészkedik a barlangba… na jó, tényleg befejezem.
Csak annyi szeretnék mondani, hogy örültem a szerencsémnek. Annak, hogy ily sokáig voltál olvasóm, levelezőpartnerem, körlevéltagom. Nagy megtiszteltetés ez számomra. Tudod – és persze hogy tudod, hiszen megírtam neked –, volt idő, amikor ez a kis összefoglaló adott erőt a hétköznapokhoz. A figyelmed. Ezért örökre – mely már nem tarthat sokjáig személyemben – hálás vagyok neked.
Végezetül annyit, hogy az új Bat Man filmet ne nézd meg. Kisül az agyad. Viszont utalnék az örök szerelmemre: amikor kettőnk barátságára gondolok mindig a „Remény rabjai” jut eszembe. Én vagyok Red, te Andy, vagy ha fordítva teszik, akkor legyen úgy, nekem mindegy. A lényeg, hogy egyszer majd találkozunk. És akkor nem csak a digitális cellarácsok résein keresztül, hanem szemtől szemben. Ahogy a barátok szoktak.
Sokszor ölel barátod, rendszeres íród és mozifelelősöd:
Edmond”
Megkövülve olvastam el újra a sorokat. Rákattintottam a levél fejlécére, majd izzadt tenyérrel keresgéltem a levelek között. Húsz éve még huszonhárom embernek írt, tizenöt éve tizenkettőnek, tíz éve négynek. De nyolc év óta a címzett mezőben egyetlen e-mail cím állt csupán: az enyém.
Remegő kézzel kattintottam a mappa első levelére. Addig olvastam, míg megfájdult a szemem. De nem baj. Majd holnap kinyomtatom a többit. Egy vagyon lesz, de megéri: végül is Edmond írta nekem, a barátom.
*
Az élet aszimmetrikus. Ahogy Louis Pasteur felfedezte már molekuláris szinten is az.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!