Apák napja

Adeodát odaállt a kijelző elé. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie és mégis remegett a keze. A kisváros hálózatra kötött rendszere semmiben sem különbözött bármilyen egyéb rendszertől, de a fiú mégis úgy képzelte, hogy pár perc múlva talán minden megváltozik. Az is lehet, hogy a házuk lesz a világ közepe, de legalább olyan könnyen előfordulhat az is, hogy eltűnnek a hálózatról, mintha ott sem lettek volna.

A döntés nagyjából egy éve született meg benne. Akkor tizenöt éves volt. Egy teljes év állt rendelkezésére, hogy átrágja magát a kérdésen, de bármennyire is gondolkodott, képtelen volt más eredményre jutni. Ahogy közeledett az Apák napja, úgy vált egyre biztosabbá döntése helyességében, és úgy nőtt benne a feszültség. A kettő elegye nem sokat segített abban, hogy kedves, kötelességtudó fiatalnak mutassa magát. Hirtelen dühkitörései és a kiszámíthatatlan lecsendesülések megrémítették a családot. Különösen anyja aggódott, de sajnos éppen ő nem segíthetett Adeodát gondjain. „Majd a nap után könnyebb lesz”, mantrázta magának, amikor már nem tudott másba kapaszkodnia. Ez néha segített, néha csak fokozta amúgy is egyre csak halmozódó feszültségét.

Aznap reggel Adeodát leszívesebben elbújt volna, miközben azt érezte, hogy életének egyik legfontosabb pillanata ezen a napon érkezik el. A kettősség szinte lefagyasztotta. Megkövülve állt saját fürdőszobájának tükre előtt. Önmagát nézte, és a kép egyre különösebbnek, sőt egyenesen idegennek tűnt.

– Mi a baj? – szólalt meg váratlanul Arnó.

Adeodát megrezzent, és ez kibillentette bénultságából.

– Azért csöröghetnél, amikor bejössz – jegyezte meg szárazon.

– Csörögtem – válaszolt Arnó.

– Komolyan? Nem vettem észre.

– Azt látom.

Adeodát elmosolyodott. Szerette Arnót. A legjobb barát volt, akit valaha ismert, és – ebben elég biztos volt – akit valaha is ismerni fog. Arnó minden nehéz percben ott állt mellette. Akkor is ott volt, amikor azon a bizonyos katasztrofális tizedik születésnapon nem kapta meg a Belépőmodult, melyre olyannyira áhítozott. Arnó vigasztalta meg, ő mondott okosságokat a jövővel, a türelemmel, a munka beérő gyümölcsével kapcsolatban, melyek akkor ugyan semmit sem segítettek, de később kincseket értek. Ha jól belegondolt, az élet titkainak legnagyobb szeletét Arnótól tudta meg. Az apja ezen a téren mintha ott sem lett volna. Arnó mellett nem igen rúgott labdába. Éppen ennek volt köszönhető, hogy nyolcéves születésnapjakor Adeodát teljes hozzáférést adott Arnónak az életéhez. Arnó cserébe hasonlóképpen tett. És bár fizikailag soha nem voltak egy helyen, mégis úgy közlekedtek egymás magánhálózatán, mint a sajátjukon. Természetesen Adeodát is igyekezett meghálálni Arnó odafigyelését és szolgálatait, és néha azt érezte, hogy ez sikerül is. Ott volt például Arnó nagy dilemmája az igazmondással. Adeodát szintül hitte, hogy azt a krízist ő oldotta meg, és ebben Arnó is megerősítette.

– Izgulsz? – kérdezte Arnó.

– Hát hogy a fenébe ne izgulnék. Te nem izgulsz?

– Én? Azt hiszem, hogy nem. Megbeszéltük, eldöntöttük, vagyis te döntötted el, és ezen már nincs mit izgulni.

– Hát jó, persze. Papíron így van, de azért nem te állsz majd oda a konzol elé, hanem én. És nem te látod majd a képüket, hanem én.

– Ez igaz, bocs! Mondjuk én is ott leszek.

– Ja. Hát ott. Mondjuk az lenne az igazi, ha tényleg ott lennél. Nem akarsz ideutazni? Na az megnyugtatna.

– Tudod, hogy nem tudok.

– Igen, de attól még megnyugtatna – bólintott Adeodát, és hátat fordított a tükörképének. – És ha mégis eljönnél?

– Ezt hogy érted? – kérdezte nevetve Arnó.

– Ahogy mondom. Beszéltünk róla és pontosan tudod, hogy hogy értem. Ha hajlandó lennél betölteni magad egy héjba, akkor itt állhatnál mellettem.

– A héj-technológia még nem kiforrott. Lehetnek hibák.

– Ahhoz képest a közért mellett nyílt egy üzlet és…

– Hidd el, még nem kiforrott.

– …és a nagyi eljött hozzánk látogatóba a Föld másik feléről. Öt perc volt a betöltés és kisétált az üzletből, mintha akkor érkezett volna. Elgyalogolt ide, becsöngetett, és együtt ettük a rétest, amit anya sütött. Rétesezni akarok veled.

Arnó nem válaszolt azonnal, és ettől Adeodát halványan reménykedni kezdett.

– Na?

– Nem lehet. Az még nem az igazi.

– A nagyi az volt.

– A nagyi sem volt igazán az, csak te nem vetted észre, hogy mi hiányzik belőle.

– Semmi sem hiányzott.

– De igen, csak neked nem tűnt fel.

– Hát szerintem ezt csak úgy mondod – vonta meg a vállát Adeodát, és érezte, hogy ha beledurálná magát, akkor most összejönne benne egy masszív, többnapos sértődés. Leállította magát: – Jó, csak szeretném.

– Tudom és szerintem hamarosan lesz olyan is.

– Hát… nagyon várom.

– Én is.

Adeodát az ablakhoz ment, és lenézett a kertre, ahol anyja és még vagy öten rendezkedtek. Újra összeszorult a mellkasa.

– Talán nem kéne – mondta ki hangosan.

– Ezt te döntöd el. Én nem szólhatok bele.

– Tudom, de azért mondhatnál valamit.

– Mit?

– Nem tudom, valami bíztatót.

Arnó ismét tartott egy kis szünetet:

– Hát figyelj! Ha megcsinálod, akkor hű leszel ahhoz, amit érzel. Hogy mi történik, arra nincs befolyásod, de azt mindig elmondhatod ezután, hogy ez a te döntésed volt. Ennél többet nem tudok segíteni. Nem én döntök.

– Ezzel egy fikarcnyit sem lett jobb – bólintott Adeodát.

– Sajnálom – válaszolt Arnó.

– Én is. De a módosításokat elvégezted?

– Igen. Ahogy kérted – válaszolt azonnal Arnó.

/

A nap lassan telt. A vendégek megérkeztek. Újra megjelent a nagyi is a kölcsönzött testben. Adeodát újra érzett némi haragot, amiért ezt Arnó nem vállalta. Aztán megkezdődött a „hivatalos” rész, és a vacsora előtt oda kellett állnia a kijelzőhöz. Hátranézett.

– Apa?

– Még nincs itt, de csatlakozott – válaszolta Adeodát anyja azzal a szokott kényszeres mosollyal, amivel apját védte hasonló esetekben.

Adeodát bólintott, majd ahelyett, hogy a kijelzőn megnyomta volna a Tovább gombot, amit elindítja a folyamatot, a társaság felé fordult és beszélni kezdett. Kezdetben remegett hangja, de érezte, hogy ez hamarosan el fog múlni, és ez erőt adott számára.

– Ha minden igaz, ma, a tizenhatodik életévem Apák napján meg kell erősítenem az apám. Vagyis meg kell jelölnöm azt a személyt, akit apámnak tekintek. És tudom, hogy most mit várnak tőlem. Tudom, hogy anya, a nagyi, Dolóresz néni és a többiek mind mit várnak. És azt kell mondjam, hogy megértem őket. De… Ha tényleg azért jelöljük meg azt a személyt, akit ezentúl apámnak tekintek, mert ezzel jelentem ki, hogy ő nevelt fel, tőle származik mindaz az információ, ami segített megérteni az életet, akkor…

– Ade… ne! – súgta az anyja.

– Akkor nem apa lesz az. A hozott gének az övék, azt soha senki sem veszi el tőle. De az, aki ellátott az élet dolgaival, aki felkészített, aki ott volt, amikor szomorú voltam, vagy éppen dühös, az… az nem ő. Sajnálom.

Csönd lett.

– És azt is tudom, hogy szinte soha senki sem jelöl meg mást. Tudom, hogy ez egy pontosan olyan üres, és kötelességszerű szertartás, mint oly sok más, amikor az ember illendőségből hazudik és félelemből tettet. De én ezt a szokást most megszakítom – mondta Adeodát, és a kijelző felé fordult.

– Ade! – szólalt meg mögötte az anyja. Adeodát hallotta, hogy bár a hangsúly parancsoló volt, de az anyja mégsem jött közelebb. És ez sok mindent jelent.

A TOVÁBB helyett megnyomta a MÓDOSÍTÁS gombot.

A társaság néhány tagja felhördült.

Két mező jelent meg.

VÁLASZTOTT APA: MARENTHAUS F. MIKÓ / MÁS (ADJA MEG A VÁLASZTOTT APA AZONOSÍTÓJÁT)

A második mezőre pöccintett.

Érezte a tarkóján a pillantásokat, és ettől hirtelen éteri nyugalom szállta meg. Igen. Ez ő. Ez az ő élete. És az ő véleménye. Így látja, így érzékeli.

Ujjai szinte száguldani kezdtek az előtte lebegő billentyűzeten, majd leütötte a küldés parancsot. A feje fölötti mezőben megjelent a felirat:

/

VÁLASZTOTT APA: SEGÍTŐ SZUBRUTIN, ELPROGRAM AZONOSÍTÓSZÁM: AI78932–83475978999–ARNÓ

/

A felháborodás visszafojtott hangjai érték el, de nem fordult meg.

– Ade, a rendszer nem engedélyezi, hogy AI-t nevezz meg – lépett mellé Imogén néni, az egyetlen nő a családban, aki majdnem annyira megértette őt, mint Arnó.

– Mostantól igen – nézett Imogen nénire Adeodát, kacsintott egyet és megnyomta Arnó mezőjét.

A társaság akkor kezdett igazán kiabálni, amikor a rendszer visszaigazolta a jelölést és gratulált a választáshoz.

Aztán a világ kissé megváltozott.

*

Június 19. Nemzetközi apák napja