Péntekenként általában csak a Társaságnak írok. Azoknak, akik egy évnyi tagsági díjukkal (mely nagyjából összesen 4-5 könyv ára) nem csupán azt teszik lehetővé maguk számára, hogy szinte minden nap olvashassanak egy történetet (immár 834 írást), de azt is, hogy a széles nagyközönség is kaphasson ingyen írásokat hetente kétszer.
Köszönöm azoknak, akik így döntenek önmaguk, az író és a nagyközönség javára.
Belépés két hétig lehetséges, utána csak decemberben nyit meg újra: www.kozossegiiro.hu
//
ÉS MOST A NOVELLA
//
Az utolsó, amire Annabell emlékezett, hogy száguld felé a kocsi, ő pedig tudja, hogy valami igencsak kellemetlen dolog következik. Még az is eszébe jutott, hogy erről nem tehet, ő jó sávban haladt és bár nem mindig szokta, de most éppen betartotta a sebességhatárokat. És tessék, pont ilyenkor kell valakinek ennyire hülyének lennie.
Aztán már nem gondolkodott, csak érzett.
Aztán már azt sem.
//
– Helló! – szólalt meg valaki közvetlenül a füle mellett.
Azonnal kinyitotta a szemét.
– Meghaltam? – kérdezte, mielőtt ránézett volna a hang forrására.
– Nem igazán.
– Azért lehetne ennél precízebb.
– Ez eléggé nehéz kérdés, és nagyon bonyolult rá a válasz – válaszolta a hang.
– Próbálja meg elmagyarázni.
– Nem halt meg. De dönthet.
– Miben?
Annabell oldalt fordította a fejét. Egy nő állt mellette. Ismerte, de azt meg nem mondta volna, hogy honnan. Vannak olyan „ezt ismerem valahonnan” emberek, és a nő pont ilyen volt.
– Mielőtt folytatnák, én te vagyok – mondta a nő.
– Mármint? Mármint, hogy én vagyok maga?
– Igen.
– Azért én nem így nézik ki.
– De. Pontosan ilyennek látnak mások. Eddig a saját szemeddel láttad csak magad, most pedig úgy, ahogy mások látnak.
– Hát én akkor sem vagyok ilyen…
– Öreg? De igen.
– De nem.
– Ezen most ne vitatkozzunk, mert elég makacs tudok lenni.
– Én is.
– Tudom.
– Honnan… Ja! Aha!
Annabell egy pillanatig megakadt a gondolatmenetben.
– Szóval az a helyzet, hogy lenne itt egy eldöntendő kérdés – mondta a nő.
– Egy talicskányi kérdés lenne itt, kedves… én… vagy… Annabell? Most tulajdonképpen magamban beszélek?
– Elég sokat beszélsz magadban, csak most látod is azt, akihez szólsz. Egyébként meg hívj Annabellnek, vagy X-nek.
– X?
– Igen. Mint a matekban az ismeretlen.
– Ismeretlen? Jó. Az X jó lesz. Szóval akkor feltennék pár kérdést, kedves X…
– Nem. Én teszek fel egyet – vágott a szavába a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
– Jól van már! Csak ideges vagyok.
– Azt is tudom – bólintott a nő.
– Egyébként hol vagyok?
– Az archívumban.
– Ezt nem értem. Várj! Valójában semmit sem értek. Ilyen a skizofrénia?
– Hasonló, csak olyankor az időben vagy.
– Az időben? Ez pláne nem értem.
A nő sóhajtott egyet. – Ha nem ismernélek, akkor még megérteném magam, hogy képes vagy behúzni a csőbe, de így?
– Mi az, hogy az időben vagyok? Most nem vagyok ott?
– Annabell! – kiáltott fel a nő. Annabell összerezzent. – Egyetlen percig ne beszélj, kérlek, csak figyelj!
– Eddig sem beszéltem.
– Most is beszélsz.
– Nem is.
– A „nem is” beszélés.
– Az nem számít.
A nő ökölbe szorította a kezét, majd komoly önuralmat gyakorolva magán elmosolyodott.
– A helyzet az, hogy frontálisan eltrafált egy autó.
– Azt tudom…
– És! – vágott közbe a nő. – Most dönteni kell, hogy mi legyen az adattárral, mert úgy néz ki, hogy egy kicsit megsérült.
– Megsérült az adattár?
– Meg.
– Hát annyi baj legyen. Majd nézek Netfluxot.
– Annabell. A te adattárad sérült meg.
Annabell egy ideig csak bólogatott.
– Ha minden igaz, akkor nekem nincs egy deka adattáram sem – jelentette ki végül magabiztosan.
– Tudod, édesem, néha én is ezt gondolom, de a helyzet az, hogy van.
– De nincs.
– De van.
– De nincs. Hol lenne? Egy garzonban élek… Egy vacak laptopom van. Még táblázatkezelő sincs rajta.
– Annabell, legyél szíves kussolni – sziszegte a nő.
– Ez csúnya volt.
– Nem érdekel. Figyelj! Frontálisan ütköztél, és kint most éppen azon vannak, hogy életben tartsanak. De!
– Mi de? Tartsanak csak életben!
– De! Az adattárad sérült az ütközésben.
– Nekem nincs adattáram, már mondtam!
– Ó Istenem! De van. Az te magad vagy.
– Én egy adattár vagyok? Azt hittem, hogy marketinges.
A nő egy mozdulattal befogta Annabell száját, mélyen a szemébe nézett és úgy folytatta.
– Ide figyelj, te anyaszomorító! Az adattár te magad vagy. Az emlékeid, a gondolataid, a hited, a szavaid, a tapasztalataid, a félelmeid, az előítéleteid. Minden információ, ami te vagy, az el van tárolva benne, és te onnan szeded az adatokat. Ami pedig kintről bejön, oda megy be. Szóval tulajdonképpen az vagy, ami ott bent van, mert azzal dolgozol és semmi mással. Ezt érted?
Annabell nemet intett a szemével.
– Nem baj. A lényeg, hogy tönkrement az ajtó. Nem lehet kinyitni. Vagyis csak egy résnyire, mert a balesetben meghajlott a keret. Márpedig, ha nem lehet teljesen kinyitni, akkor nem is lehet kivenni belőle semmit. És ha nem lehet kivenni belőle semmit, akkor te tulajdonképpen nem is létezel, mert minden, ami te vagy, az ott van bent – mondta egyszuszra a nő, majd egyik kezével előre mutatott, egy ajtó felé. – Levehetem a kezem?
Annabell bólintott, és a nő felegyenesedett.
– Az az ajtó eddig is itt volt? – kérdezte Annabell.
– Most komolyan ez volt a legfontosabb kérdésed?
– Csak mert nem láttam eddig.
– Nem volt ott. Most mutattam meg. Mögötte vagy te. Vagyis minden, ami te vagy.
Annabell a nőre nézett, majd az ajtóra, majd megint a nőre.
– Azt ugye tudod, hogy itt vagyok és nem ott? – kérdezte komolyan.
– Én? Én tudom. Te nem érted, hogy a lényeg ott van bent. És nem tudjuk kihozni. Annabell, te kint jelen pillanatban egy üres adatfeldolgozó egység vagy. Egy adat nélküli táblázatkezelő. Egy üres pohár. Érted?
– Értem. Nem vagyok hülye.
– Hát…
A nő visszafogott néhány kikívánkozó szót.
– És most? Akkor mi lesz? Kéne egy pajszer – szólalt meg Annabell.
– Pajszer? – hökkent meg a nő. – Itt nem lehet pajszerhez jutni. Ez itt nem így megy.
– Hát csak van már itt valami. Legalább egy székláb. Vagy…
– Nem! Itt nincsen székláb sem. Szék sincs. Én csak azt a kérdést akartam feltenni neked, hogy mi legyen.
– Most mondtam. Kell egy székláb! Asztalláb is jó.
– Annabell. Meg fogok őrülni.
– Mégis skizo lettem.
– Annabell! – tette össze kérlelően a kezét a nő. – Én csak azt akartam megtudni, hogy mit szeretnél. Mert két lehetőséged is van. Az egyik az, hogy behúzzuk az ajtót végleg…
– Befelé mozog? Akkor kifelé is…
– Kuss! Szóval behúzzuk az ajtót, és akkor vége. Az Annabell-adattár bezárt. Leltározunk, lefűzzük a Nagy Archívumba és kész. Teljes a dolog.
– Nagy Archívum? Az mi?
– Minden egyes ember adattárának van egy közös archívuma. Ott tárolódik el minden emberi adat. Nevezhetnénk az emberiség közös, összeolvasztott adatának, mindannak, amit eddig a pillanatig tud vagy megtudott.
– És mi a neve?
– Nagy Archívum.
– Szerintem hívjátok BigMen-nek. Mint a Big Mac. Úgy jóval könnyebb megjegyezni.
– Ezt nem hiszem el – csóválta meg fejét a nő.
– De. Vagy lehetne BigDatata. Érted! A big data öregapja.
– Annabell, édesem. Figyelj ide kicsit! Tehát vagy becsukjuk azt a rohadt ajtót, és akkor te, mint Annabell megszűnsz, vagy így hagyjuk résnyire és akkor annyi adat jön ki rajta és olyan gyorsan, ahogy a rés engedi. Persze reménykedhetünk abban, hogy idővel kitágul egy kicsit, bár ahogy nézem ez rendesen eldeformálódott. Szóval, mi legyen? Becsukjuk a boltot és learchíváljuk végleg, vagy maradjon így résnyire? Én az elsőt javaslom. Nem jó kis sávszélességgel élni. No?
– Vagy! – nézett Annabell a nőre. – Kerítünk egy széklábat.
– Itt. Nincs. Székláb. Annabell, itt csak elméleti konstrukciók vannak. Információk beszélgetnek egymással.
– Jó. De azért egy ajtó mégis van – mutatott az ajtóra Annabell.
– Az csak egy reprezentáció. Egy… kép.
– Akkor szerezzünk valahonnan képet egy asztallábról. Vagy nem is. Legyen pajszer. Kell egy pajszer kép.
– Esküszöm, te hülye vagy – fakadt ki a nő.
– Na! Hé! Én csak megpróbálom megoldani a helyzetet. Ellentétben veled, aki csak akadékoskodni tud.
– Én!? Én akadékoskodok? Itt sem kéne lennem. Csak egy gesztus volt, hogy megkérdeztelek.
– Szép kis gesztus. Gratulálok! Szemét vagy – csattant fel Annabell.
– Te vagy szemét.
– Nem! Te vagy szemét.
– Te vagy az!
– Mindig eggyel több, mint amit mondasz. Ja, és lusta is vagy. Anyunak igaza volt. Lusta vagy.
– Én lusta! Én? Hát… hogy… mi? – nő szinte fuldoklott a dühtől.
– Még arra sem vagy képes, hogy hozz egy széklábat. Sőt, csak egy kép kéne róla, de nem, te nem, még arra is lusta vagy. Lustannabell!
– Ezt hagyd abba!
– Lustannabell! Lustannabell! Lustannabell!
– Istenem! Megőrültem!
– Lustannabel! – kiabálta Annabell.
– Annabell! Ez egy nem létező tér. Az időn kívül vagyunk. Itt semmi sem az, aminek látszik. Ez az ajtó! – Az ajtóhoz rohant. – Ez nem létezik igazán, csak egy metafora.
– Dumálj csak, Lustannabell! Beszélj csak! Az jól megy neked… is!
– Ó, te szerencsétlen! Hát nem érted, hogy itt semmi sem igazi! Ez sem az. Ezt nem lehet ber… – a nő hatalmasat rúgott az ajtóba, melytől az nagy reccsenéssel szélesre tárult előtte.
Csend lett.
– Ja. Úgy látszik, mégis lehet – mondta a nő halkan.
– Na, tessék! Csak ennyit kellett volna tenni – mondta diadalmasan Annabell.
– Ezt nem értem – nézett rá zavartan a nő.
Annabell széttárta a kezét, és arra gondolt, hogy lám itt is mindent neki kell csinálnia, mint a cégnél, de aztán hirtelen újra minden elsötétült.
//
– Asszonyom! Magánál van? Meg tudja mondani, hogy hívják? – kérdezte egy mentős ruhába bújtatott férfi egész közel hajolva az arcához.
– Annabell.
– Jól van. És milyen nap van ma?
– Felhős.
– Igen, de melyik nap?
– Péntek.
– Jó.
– Kérdezhetek valamit?
– Igen.
– Hol vagyok?
– Jó kezekben, ne aggódjon.
– Azért ennél lehetne precízebb.
*
Június 9. Nemzetközi Archívum nap.
1948. június 9-én alapították meg Párizsban az Archívumok Nemzetközi Tanácsát. Az archívumok gyűjtik a világ emlékezetét fizikai és digitális formátumban. Döntő szerepük van a tudás és a kritikus gondolkodás megőrzésében és fenntartásában.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)