A lány zokogott. Sírása keservesen visszhangzott a metrómegállóban. Sokan sétáltak el mellette. Szerelmi bánatra gyanakodtak, vagy bármi másra, ami egy helyes fiatal lány fejét megzavarhatja. Egy biztos: semmi komoly.
Három szerelvény ment el, de a lány nem hagyta abba. Könnyei patakokban folytak. Időnként alábbhagyott a roham, hogy aztán újult erővel törjön elő.
Dominik talán azért lépett oda a lányhoz, mert nem bírta tovább a szívfájdalmat, vagy azért, mert nem tudta elviselni, hogy senki sem áll le megkérdezni, hogy mi a baj.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét a lány.
– De talán mégis. Elég jó vagyok ebben a segítésben.
– Maga valami szociális munkás?
– Nem. De a lelki dolgokban otthon vagyok.
A lány felnézett. Arcán bő patakokban folyt a könny.
– Elvesztettem az önbecsülésem.
– Elvesztette?
– El. És a magabiztosságomat és a kapcsolataimat és azt, hogy szépnek tartsanak, az önértékelésem odaveszett, az érzés, hogy valaki vagyok… eltűnt. Az egész eltűnt. Elvesztettem a teljes identitásomat.
Dominik meglepődött a szavak hallatán. A lány kifejezetten okosnak tűnt.
– Mi történt?
– Most mondtam: minden eltűnt. Egyik pillanatról a másikra.
– De az ember személyisége nem tűnik el. Hiszen itt ül előttem, látszólag nincs semmi baja. Kedves, és ne tartson tolakodónak, de szerintem szép is. Egy szép, okos, ifjú hölgy.
– Mondja maga.
– Igen, én mondom.
– És a többiek? A többiek mit mondanak?
– Biztosíthatom, hogy valami hasonlót – mosolyodott el Dominik.
– Nem. Nem biztosíthat – sírta el magát újra a lány. – Azt tudnom kéne. Pontosan tudnom kéne. Tudnom kéne, hogy szeretnek, hogy mellettem állnak, hogy az vagyok, akinek látszom, akinek gondolom magam.
Rázkódott a válla.
– Figyeljen ide – guggolt le a lány elé Dominik. – Magával semmi baj nincs. Nézzen önmagába. Keresse meg saját értékeit, és rá fog jönni, hogy nincs semmi baj.
A lány hüppögve nézett a férfira: – Nem azt mondja mindenki, hogy két ember létezik, az, akinek hiszem magam, és az, akinek a többiek látnak?
– De. Bizonyos értelemben ez igaz.
– Hát ez az! – harapott a szájába a lány. – Fél ember vagyok. Elveszett minden. Nem is létezem. Üres emberré váltam, mint egy fa, amiről levágták az ágakat. Egy ember, akinek letörölték az arcát. Én nem érek semmi.
– Maga nagyon értékes ember. Már az, ahogy minderről gondolkodik, értékessé teszi.
– Igen?
– Hogyne – bólintott határozottan Dominik.
– De én ezt nem tudom.
– Nem tudja? – most mondtam.
– És a többiek.
– Kik?
– Mindenki más. Azok mit mondanak?
– Nem tudom.
– Én sem! – nézett a plafon felé a lány.
Egy kocsi éppen befutott a peronra, így még a sírás is kissé alábbhagyott. Kinyíltak a szerelvény
ajtajai.
– Érti? Nincsenek mások.
– Nézzen körül! Mennyi ember!
A lány keserűen felnevetett. – Nem ismerem őket. De akiket ismertem… – Újabb zokogás.
– Mi történt? Elköltözött? – kérdezte Dominik, hátha megtud még valamit, amivel előre juthatnak.
– Nem.
– Meghalt valaki.
– Én haltam meg.
Dominik kikerekedett szemmel nézte a lányt. Nem hitte el hogy szellemet lát. Nem a világ nem így működik. De azért alig észrevehetően, szinte lepkeszárny mozdulattal megérintette a lány térdét. A térd ott volt, ahol látta. A lánynak volt teste. Tehát nem volt halott.
– Meghalt? Hogyan?
– Pár perce történt.
– A metró?
– Igen.
– Elütötte? – kérdezte Dominik.
A lány úgy nézett rá, mintha eddig egy őrülttel beszélgetett volna. – Hiszen itt ülök.
– Igen, de…
– Hogy ütött volna már el? Látott maga embert beszélgetni, miután elütötte a metró?
– Nem. Elnézést. Nem… – szabadkozott Dominik. – Akkor mi történt?
– A kocsiban felejtettem a telefonom – válaszolt a lány, és újra sírva fakadt.
Dominik felegyenesedett. A metrókocsi ajtaja még nyitva volt. Búcsúzás nélkül lépett a szerelvénybe. Fejében csak úgy zakatoltak a gondolatok. Nevetett a lányon, a butaságán, a nevetséges, huszonegyedik századi gondolkodásán. Két megálló kellett ahhoz, hogy észhez térjen és felfogja, hogy amit tett, az a legnagyobb ostobaság, melyet elkövethetett: öreg fejjel gondolkodott egy fiatalról.
Tíz percbe telt, hogy visszaérjen a peronra, de a lány már sehol sem volt. Dominik körbejárta az állomást, és őszinte, mélyről jövő sajnálatot érzett a lány iránt, aki elvesztette személyiségének egyik felét. Beleborzongott a gondolatba, hogy ez vele is megtörténhetett volna, ha negyven évvel később születik.
A borzongás azonban nem segített.
„Talán túléli”, gondolta nehéz szívvel, és kikapcsolta a mobilját, hogy ellenőrizze, vele minden rendben van.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
A vágy szűk utcája(4)