Áldassék

Az űrhajók már akkor látszottak, amikor elérték a Jupitert. Több csillagvizsgáló egyszerre vette észre őket. A látvány semmihez sem volt hasonlítható: apró pontok ezrei, melyek irányítottan és pokoli gyorsan mozogtak.

A Földnek három hete volt a felkészülésre. A kulturális sokk után hamar rátértek a gyakorlati teendőkre. A kormányok egyre gyakrabban találkoztak, megválasztották az emberiség képviselőit, azokat a szerencséseket, akik elsőként találkozhatnak földönkívüliekkel. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a Föld felé száguldó lények ezerszer fejlettebbek az emberiségnél, túl sok ajándékkal nem készültek a fogadásra. Ha lesz ajándék, azt nem az emberek adják majd.

Július 14-e volt, amikor a hajók lefékeztek a Föld előtt. Tízezer fénylő műcsillag. Az emberiség már a felfedezés pillanatától kezdve sugározta a hajók felé gondosan összeállított üdvözletét, de erre az idegenek nem reagáltak. Sebaj, mondta az emberiség, biztos élőben szeretnék felvenni a kapcsolatot.

A hajók lefékezése után aztán mégiscsak jött tőlük egy üzenet:

+

KEDVES MEGSZÁLLÓK!

A SZENT BOLYGÓNKON TARTÓZKODTOK

HÁROM NAPOTOK VAN ARRA, HOGY ELMENJETEK ODA, AHONNAN JÖTTETEK!

+

Az emberiség meglepődött, mert az üzenettel több probléma is akadt. Egyrészt az emberek közül senki sem érezte magát megszállónak. Mármint maguk között persze a legtöbben megszálltak bizonyos helyeket, de ezek amolyan kerten belüli, magán megszálások voltak, és az teljesen rendben van (már a megszállók részéről). A másik gond az volt, hogy a Föld nem tűnt szentnek. Vagyis egészen eddig a pillanatig nem tűnt annak. Sima bolygó volt, amit az emberiség kényelmesen belakott és aztán nyugodtan és kitartóan megmérgezett. Arról szó sem volt ezeddig, hogy jön majd valaki és kisajátítólag „szentségezik”. Ahogy a föld egyik híres és nagy hatalmú vezetője nyilatkozta: – „Egyáltalán, kik ezek a parasztok? És honnan veszik, hogy az övék a hely? Mert ugyanis a miénk!”

Ezt a nézetet a legtöbben osztották vele. Valahogy úgy tűnt, a Föld az embereké, és nem egy senkiházi űrhordáé, akik csak úgy megjelentek a semmiből és követelőzni kezdtek. Egy ugyancsak híres csoport nagy vezetője megjegyezte, hogy „Ez pont olyan, mintha mi áthajóznánk egy másik kontinensre, és bejelentenénk az ott lakóknak, hogy az a miénk. Pökhendi barbárság! ”. „Úgy van!” kiáltotta az emberiség legnagyobb része. Aki nem osztotta ezt a véleményt, az csendben maradt, nehogy még nagyobb bajuk legyen, mint eddig volt. A „Hát ezek meg kicsodák?” kérdésre jött egy furcsa, alig értelmezhető válasz.

+

MI VAGYUNK AZ IGAZHITŰEK

TI MEG HITETLENEK VAGYTOK

MEGRONTOTTÁTOK A SZENT HELYEINKET

MÉG KÉT NAPOTOK VAN ELMENNI ODA, AHONNAN JÖTTETEK

+

Az igaz hit kérdése gyorsan fellángolt, mivel a legtöbb embercsoport azt hitte, hogy ők az igazhitűek, és bár nyilvánvaló volt, hogy a többi csoport nem igazhitű, azért az mégiscsak felháborító volt számukra, hogy van valaki, aki az egész hóbelevancot lehitetlenezi, velük együtt. Hát hogyan merészeli ezt tenni valaki egy csomó igazhitűvel? A nem igazhitűekkel nyilván így kell bánni, de velük?! Nem fair összemosni a kettőt. Az egyes csoportok hitszakértői külön-külön úgy vélték, hogy a hajón érkezők nyilván osztják a földi igazhitűek hitét, csak azt nem lehet tudni, hogy melyiket, így aztán minden csoport úgy vélte, hogy az övét. Ez azonban nem oldotta meg azt a problémát, hogy a többiek hova menjenek a bolygóról, merthogy erre nem igazán volt épkézláb elképzelés. Az emberiség ezeddig mindig csak vízszintesen ment arrébb, és ott ölte meg azt, aki a helyet foglalta. És tessék, most függőlegesen kéne elmenni mindenkinek. Ez azért elég nonszensz. Pláne úgy, hogy az emberiség sehonnan nem jött: vagyis mindig ott volt, ahol most is van (leszámítva persze a vízszintes mozgásokat).

Ezer üzentet küldtek fel a hajóknak. Ilyeneket például:

„Ti miben hisztek? Mert ha nincs nagy különbség, akkor talán meg is lehetne beszélni.”

„Hova menjünk? És főleg mivel?”

„Minek a szent helye a Föld? Esetleg nem lehet, hogy a miénk és nem a tiétek?”

A hajók vagy meghallgatták az üzeneteket, vagy nem. Mindenestre ők is küldtek egyet.

+

A SZENT FÖLD A MIÉNK!

MOST VISSZAVESSZÜK!

EGY NAPOTOK VAN ELMENNI ODA, AHONNAN JÖTTETEK

+

Ekkor az emberiség némileg pánikba esett, mert a csoportok egyre nehezebben tudtak egymásra mutogatni, felfelé meg teljesen fölöslegesnek tűnt. Sebtében megfogalmaztak egy üzenetet, hátha ez segít a probléma megoldásában. Az üzenet így szólt:

+

MI BÉKÉSEK VAGYUNK

+

A válasz azonnal érkezett:

+

MI NEM!

+

Innentől elég nehéznek tűnt a kommunikáció, így az emberiség legnagyobb része reménykedni kezdett, hogy az égiek mindezt nem gondolták komolyan, hogy az egész „menjetek innen a francba” egy allegória csupán, a kozmikus nagy tanítás egy apró kis versszaka.

Ámbátor az utolsó üzenet alatt eltelt pár órában főképpen imákkal és reménykedéssel töltötték az időt, az emberiség gyakorlatiasabb része feltúrta az összes ölésre használható fegyvert, és felkészült a harcra.

Másnap megérkezett az utolsó üzenet:

+

MENJETEK EL A SZENT FÖLDÜNKRŐL

MOST!

+

Az emberiség visszaüzent:

+

NEM MEGYÜNK, MERT NEM TUDUNK

+

Mire a hajók így válaszoltak.

+

AKKOR PUSZTULJATOK, HITETLENEK

MI SZÓLTUNK

+

A következő pár óra alatt a hajók különféle halálsugarakat, mérgeket, gyilkos DNS-eket küldtek le a bolygóra, melynek nyomán nagyjából minden épkézláb ember meghalt függetlenül attól, hogy miben hitt, és kinek a hitét nyomta el éppen. Együtt haltak meg, mint a szardíniák, amikor kifogják őket.

Két nap múlva a hajóról leszálltak az első lények.

Az egyik nagyon híres város, nagyon híres főterén landolt az első űrhajó. Az emberiség megmaradt csapata – ők nem harcoltak, de nagyon el tudtak bújni –, kimerészkedett a rejtekéből és rendkívüli bátorságot tanúsítva kiállt az éppen landoló hajó elé.

A hajóból hárman szálltak ki. Emberek voltak. Kissé kékebbek, de emberek.

– Maguk emberek? – kérdezte a földi emberek még élő vezetője.

– Mi vagyunk az igazhitűek – válaszolta a csapatot vezető kék.

– De emberek.

– Igazhitűek.

– De akkor miért? – tárta szét kezét a földi vezető.

– Mit miért?

– Miért a mészárlás?

– Mert ez a hely a miénk.

– Azért megbeszélhettük volna.

– Mit? – húzta fel kék szemöldökét az ember.

– Hogy mi a helyzet. Hátha nem is annyira térnek el a nézeteink.

– De eltérnek.

– Hiszen nem is beszéltünk róla.

– Hát nem – bólintott a kék.

– De miért nem?

A kék ember egy pillanatig hezitált a válasszal, aztán megvonta a vállát: – Ez a hely a miénk.

– Jó, de lehetne közös is, nem? Már kevesen maradtunk. Nem zavarunk titeket. Legyen ez egy kétszeresen szent hely.

Újabb csend következett, és az emberiség megmaradt vezetőjében remény csillat.

– Frászt! – bökte ki a kék ember és egy gyors mozdulattal elpusztította a küldöttséget.

Aztán a kék emberek szétküldték földfelszíni gyilkos eszközeiket és kiirtottak mindenkit, aki még megmaradt a bolygón.

Amikor a hajók főparancsnoka is leszállt a földre egy ikonikus épület elé – mert ott tervezett lakni – elégedetten nézett szét és csak ennyit mondott: – Na!

Aztán még hozzátette: – Áldassék!

*

1099. Július 15. Az első keresztes háborúban a keresztény seregek beveszik Jeruzsálemet, az életben maradt lakosságot lemészárolják.