Mendi a metrón zötykölődött és hirtelen érezte, hogy a dolog egyszer be fog következni. Persze biztos nem lehetett benne, de legalább reménykedett. Nem hitte, hogy magától menni fog. Álmodozott róla, elképzelte, de azokat a szózatokat, hogy „ami a fejben, az a világban”, és hogy „amit igazán akarsz, azt megcsinálod”, mind-mind marhaságnak tartotta. Az élet nem ilyen. Legalábbis az övé nem. Sokkal összetettebb annál, hogysem az ember egyik pillanatról a másikra megtegyen valamit, amit addig soha nem merészelt. Az igazi életben próbálkozások vannak, bukások, új próbálkozások és néha totális kudarcok és végleges visszavonulások. Semmi „na, csináljuk”. Semmi „most eldöntöttem”. Persze, eldöntöttem, de aztán meggondoltam magam, elfelejtettem, vagy egyszerűen csak féltem.
Ezért nem hitt az egészeben.
De a westernekben hitt.
Már kislányként lenyűgözte a vadnyugat. Elolvasott minden könyvet, és megnézett minden filmet. Szerette a leszámolásokat, a postakocsi rablásokat, azt, amikor a jó végre egy utolsó párbajban leteríti a gonoszt. Egyenesen a szívébe.
Kiállni az utca közepére, és várni a jelet. Az már valami. Nyilván soha nem állna ki, és persze nem várná a jelet, hogy előhúzhassa a revolverét. Előbb pucolna el a városból. Mert ő nem westernhős, hanem egy átlagos nő átlagos fegyverkezelési képességekkel.
De persze azért elmerengett a dolgon. Azon, hogy nincs hova menni, hogy végül mégis ki kell állni a főutcára, mert vagy ő, vagy a gonosz.
Kiszállt a metróból.
Talán mégis rá tudná venni magát. Az, hogy odaáll, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy lőnie is kell. Ördögszekereket fúj a szél, a városka népe oldalt szorong a járdán. Egy pisszenés sem hallatszik. Ők pedig állnak. A gonosz gonoszul, ő, Mendi, pedig keményen, szótlanul. És nincs lövés, csak nézés. Miért képzeli mindenki azt, hogy kötelező lőni? Mi van akkor, ha egyik sem akar meghalni? Ha csak megnézik egymást, hogy „na, ez aztán tud állni, lehet, hogy még lőni is tud”.
Aztán pedig nem történik semmi.
Kilépett az állomásól és elindult a tér felé. Ötre beszélték meg a találkozót. Sietni kellett, mert Titusz nem szerette, ha késik. Ő pedig nem szeretett késni, de ez már egy más lapra tartozott.
A helyzet az, hogy a nagy farkasszem utáni dirr-durr már csak az előadás kötelező része. Minden automatikusan megy. A kéz dolgozik, az izmok teszik a dolgukat. Aztán valamelyik, vagy esetleg mindkettő, lehanyatlik, meghal, vagy ilyesmi. Az igazi párbaj az a néhány perc, amíg méregetik egymást. Az kemény. Mert jönnek a gondolatok, a kétség: „talán nem volt ez jó ötlet”. Aztán pedig megkeményíted magad, és elhessegetsz minden kétséget. Mindent, mert akkor nem leszel elég gyors. Persze lehet, hogy úgy sem leszel az, de az már nem rajtad múlik.
Lefékezett egy kirakat előtt és gyorsan átfutotta az árakat. Eszelős. Ennyiért nyaralni is lehet. Újra elindult a tér felé. Titusz mérges lesz. Egy percért is mérges, nemhogy ötért.
Valahogy úgy van, hogy a hősök is azért állnak ki, mert egyszerűen csak odakeverednek. Nem akarnak ők hősök lenni, de van egy nő, vagy egy egyész városka, aki bízik bennük. Vagy a gonosz megölte a legjobb barátjukat, vagy a szülőket, a testvért, a lovat, a kutyát. Mindegy mit, de valamit lelőtt. És ezért a hősnek nincs más választása, ki kell állnia. Amikor nem áll ki, arról nem születnek történetek. Akkor nincs mozi, nincs regény. Akkor csak egy sima hétköznap van, amikor a hős nem bátor, vagy egyszerűen eszénél van, esetleg nem is zavarja annyira, hogy lelőtték a barátját. Ezek a normál napok, amikor nem áll ki. De aztán, és biztos, hogy nem azért, mert annyira kedve lenne párbajozni, valahogy beakad neki valami. Rossz napja van. Vagy éppen nagyon jó. Vagy talán akkor telt be nála a pohár, és végre nem akar eloldalogni, hanem le akar számolni egy gonosszal, remélve azt, hogy az közepesen, vagy egyenesen szarul céloz.
De tehet arról, hogy most éppen a főutcán van és nézi az ördögszekeret? Nem. Így jött ki a lépés. A film ezt mutatja, mert a többi napon nem történik semmi. A hős tehát belesodródik a párbajba. Így jön ki a lépés.
És amikor ott áll és egy pisszenés sincs, akkor már nehéz elmenni. Nem lehetetlen, de nehéz. Mert ha jön a jel, akkor jön a lövöldözés.
Átfúrta magát egy turistacsoporton. Persze a találka a kávéházban volt a tér túloldalán.
A tömeg pedig figyel. És akkor eljön a pillanat, hogy már akkor sem léphetne le, ha akarná. Mert már mindketten felkészültek a lövésre, és a legkisebb nesz is jel lehet arra, hogy kirántsák a fegyvert. Ezt a részét soha nem értette meg. Miért nem lő előbb valaki? Miért nem durrantja le korábban? Ha jól céloz, akkor nyert ügye van.
Észrevette Tituszt, aki már ott állt a kávéház előtt. Ebből baj lesz.
De nem. Nem lehet előbb lőni. Ez nem így működik. A párbajnak a várakozás szerves része. Ilyenkor az idegek harcolnak. És bizony kell az a kis jel. A kocsma homlokzatán ketyegő városi óra delet üssön, egy kisgyerek felsírjon, vagy egy nő elájuljon. Kell egy jel, hogy kioldódjanak az idegek és útjára engedjék az izmokat. És ez a jel nem jöhet belülről, ahogy az sem jöhetett belülről, hogy éppen aznap állt ki az utcára. Nem.
Dehogy!
A jelnek jönni kell. Ha nem lenne jel, akkor nem lenne lövés sem. Akkor talán estig ott állnának, vagy elmúlna a pillanat, és fél óra után egy egyikük megszólalna, hogy „inkább hagyjuk, most már nem tetszik az egész”. Nem. Kell egy jel, amit a világ ad és nem önmagunk.
Megtorpant a szobornál, mert úgy érezte, hogy rájött valamire.
Kell egy jel, ami meggyújtaja kanócot, ami elindítja a kezet, ami meglök a lejtőn, hogy gurulj. Aki azt hiszi, hogy eldöntött valamit, bármit is az életben, az nem látja, hogy egy jel nélkül semmit sem tehetett volna. Az nem veszi észre, hogy a világ jelzett neki és ő erre reagált. Amikor valakinél betelik a pohár és végre tesz valamit, aztán büszkén mutogat magára, az nincs tisztában azzal, hogy egy egész pohárnak kellett betelnie, hogy ő mozduljon, és hogy nem ő, hanem az utolsó csepp az, ami végre cselekvésre kényszerítette. A csepp. A csepp az, ami cselekedett igazán.
Újra elindult, de már nem sietett.
– Na, végre – nézett rá a szokásos gúnnyal Titusz.
– Bocs!
– Azért siethettél volna. Hat perce várok.
– Hat perce? Hú!
– Hát hú is! Nem szeretem, ha késel.
Mendi nem válaszolt. A férfi szemébe nézett és várt.
– Menjünk be. Foglaltam asztalt.
– Én a teraszon szeretnék.
– Én meg bent – vont vállat a férfi, és megindult a bejárat felé.
– Én a teraszon szeretnék – válaszolta Mendi egy helyben állva.
Titusz megfordult és Mendi szemébe nézett.
– Mendi, ne csináld!
– A teraszon szeretnék.
– De én bent már…
– A teraszon szeretnék.
Titusz összeráncolt szemöldökkel nézett Mendire, és Mendi érezte, hogy igaza volt, hogy nem ő dönt, hogy a következő pillanatot nem ő határozza meg. Ő csak vár, ahogy már évek óta vár kint azon a nyavalyás főutcán. És millió ördögszekér görgött el mellette. De ő tovább várt. Egy cseppre. Egy jelre, amit nem ő szül erre a világra.
– Na ide figyelj, cica…
CICA!
Mendi megfordult, és szó nélkül indult el a metró irányába.
Nem nézett hátra.
*
Február 6: Nemzetközi „Szabadulj meg a személyes seggfejedtől” nap.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!