A felhők istenei

Kiálltak a korlát elé, és csendesen, szelíden néztek lefelé. A város rájuk sem hederített. Jó volt ez így, nem kell mindig látszani. A folyó fölött egy helikopter szállt el. Mindketten tudták, hogy ki ücsörög rajta: Hatodik.

– Már megint késik – mondta révetegen az Első.

– Mindig késik. Vannak, akik nem tudnak nem késni – mosolygott Második.

Mindketten tudták, hogy ma még sok dolguk lesz, de ez egyáltalán nem zavarta meg hűvös nyugalmukat. Kellemes volt így, tétlenül nézelődni. Az erőtér minden napsugarat megszűrt, a teraszon belüli hőmérsékletet szépen temperálta. Kellemes volt az idő zakóban is az épület egész területén.

– Meleg lehet kint – dünnyögte Második.

– Meleg van – nevetett fel Első. – Nézd, a turisták alig állnak a lábukon.

Az erkély alatti hatalmas téren ezrek nyüzsögtek. Képeket készítettek, magukat, vagy társukat fotózták nagy buzgalommal. Csoportképek, szelfik, vagy csak magányos kattintások csattantak el a hatalmas emlékmű és az épületek felé. És mindenki izzadt. A terasz jó száz méter magasan lebegett a tér fölött. Lentről nem látszott, mint ahogy a teljes tanácsi épület egyetlen zegzugát sem lehetett kivenni onnan, ahol a tömeg nyüzsgött. És jó volt ez így. Nem kell mindig látszani. Akkor kell, amikor annak célja van. A kinyilatkoztatásoknál, a buzdításnál, azokban a pillanatokban, amikor a nép újra információra vágyik.

Persze a térerőn lebegő, átlagos hozzáférésű halandók számára elérhetetlen palota nem volt titok. Mindenki, de legalábbis a helyiek tudták, hogy ott van. Nem egyszer jelent már meg a semmiből, hogy leereszkedjen hozzájuk, és erkélyén megjelenjenek a számok. Az Első, Második, sokszor egészen a tizenkilencig mindenki. Azok voltak a buzdítás percei. Ezek viszont, most a nyugalom, a rejtőzés hetei voltak, fent a felhőben, kisatírozva magukat az égből. Most láthatatlanok voltak. És ez így jó, mert a láthatatlanság elérhetetlenséget jelent, az elérhetetlenség pedig az istenek előjoga. Ahogy egyébként a felhőkben való lebegés is isteni dolog.

– Még mindig furcsa, hogy csak felhőket látsz, ha lentről nézed – mondta a Második. – Egy hete kipróbáltam. Tényleg semmi. Persze, ha nagyon erőlködsz, akkor oda tudod képzelni, de az csak illúzió, nem valóság. A valóság az, hogy nem látszunk.

– Egy isten sem látszik lentről, hacsak ő úgy nem akarja – bólintott az Első. – Minden ezen múlik, Második. Azon, hogy mit hisznek ott lent. Egy isten sem tud isten lenni imádók nélkül. Az istenek alkonya akkor következik be, amikor az imádók kérdéseket tesznek fel nekik. Ezt, pont ezt, nem lehet megengedni. Egy isten akkor tud az maradi, ha nem lehet őt megkérdezni. Ha nem lehet elérni, ha csak az ereje látszik, de ő maga csak ritkán. Egy istennek akkor van hatalma, ha hatalmasnak érzik azok, akiknek nincs. Vékony kis vonal ez, melyen egyensúlyozunk. Persze ez a valódi istenekkel nem így van. Ott le van osztva a hatalom. De az olyan istenekkel, mint mi, akik erőből, készakarva, kemény, verítékes nunkával lettünk azok, nekünk vigyázni kell.

– Hát igen, nem volt egyszerű – helyeselt a Második.

– Nem ám! Ha bele gondolok, a mi istenségünk sokkal figyelemreméltóbb, mint a sima isteneké. Azoknak nem kellett tenniük semmit. Megkaptak mindent. Hatalmat, erőt, tudást. Mindent. De mi? Nekünk ki kellett az egészet találni. Nekünk, a felhő isteneinek, kellett kitaposni ide magasba az utat. Ez azért mégiscsak nagyobb erény.

– Filozofikus hangulatban vagy ma, Első.

– Talán. Néha azon tűnődöm, hogy jó lenne lent lenni. Aztán persze felébredek, hogy már csak az kéne – nevetett fel váratlanul az Első.

Második is nevetett.

– A szerencsétlenek. Én nem akarok visszamenni.