Adelin végre leült a gépéhez, hogy leírja a napi jelentését. Szenteste lévén az utcák kiürültek, és nem volt igazán mit megfigyelni az emberiségen. Különben is. Tíz éve élt közöttük. Mindent tudott már róluk, amit meg lehetett tudni. Az egész csak időpazarlás volt, semmi több. Fel sem tudta fogni, hogy főnöke miért tart ki a kutatási idő végéig. Marhaság. Túl primitívek az itt élők, hogy érdekesek legyenek. Ránézett a szoba sarkában felállított karácsonyfára. Égősor, értelmetlen üvegdíszek és a többi szokásos kellék. Üveggyöngyök egy gyermeki faj számára. Csak azért állította ő is fel, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. A terepen történő megfigyelés egyik legfontosabb eleme a beolvadás. Diktálni kezdett a kutatási naplóba.
– Hát, ismét itt egy karácsony. Mindig meglep az emberi faj gyermeki naivitása. Az ünnep egyszerű, bár a mögötte húzódó legendárium meglehetősen bonyolult és ellentmondásos. Erre most nem térnék ki, hiszen annyiszor rögzítettem már. A lényeg, hogy ünnepelnek. Ennek formális elemei a fizikai együttlét – amennyiben az lehetséges – a közös étkezés, egymás megajándékozása. Primitív szokások, melyek alapvetően az összetartozás megerősítésére, és az egymással való kapcsolatok kinyilvánítására szolgálnak. Mindig is meglepő volt számomra, hogy a legtöbb ember nem érti az ünnep valósi lényegét. Nem értik, hogy a karácsony – ahogy a legtöbb személy-személy ünnep, ld. születésnap, névnap stb. – nem több és nem is kevesebb, mint idegrendszeri megerősítés a kapcsolatban álló egyének között. Vagyis az ünnep alkalmával az egyének tetteikkel, viselkedésükkel, vagyis a másik egyénnel kapcsolatos interakcióikkal pozitív visszacsatolást keltenek (hormonális beidegződés, idegpályák kiépítése és tovább erősítése stb. ld. tavalyi jegyzet) a másik idegrendszerében. Egyszerűbben megfogalmazva. Amikor egy közeli társadalmi egység (család, barátok) összejönnek és együtt töltenek el némi idő, akkor a jókedv, a kedvesség, a közösen elfogyasztott ételek mind arra szolgálnak, hogy a másik személyben pozitív megerősítés (emberi nyelven: szeretet) alakuljon ki, vagy erősödjön meg. Erre szolgálnak az ajándékok is, melyek mind adása, mind megkapása örömérzetet vált ki az egyénben, aki ezen örömérzetet az adott személyhez kapcsolja. Primitív neurokémiai játszmák ezek, melyet a helyiek szeretet ünnepének neveznek. A legmegdöbbentőbb számomra, hogy sokan még ezt sem fogják fel. Ennek köszönhető az a tény, hogy nem egy rokoni vagy éppen baráti csoportban sokan nem figyelnek arra, hogy milyen neruokémiai hatást váltanak ki a másik személyben, holott éppen ez lenne az ünnep lényege. Nem egy eset szemtanújaként kijelentetem, hogy az emberi faj olyan primitív, hogy sokan csak az „ünnep” szertartás rétegéhez ragaszkodnak, és nem figyelik az általuk a másikra gyakorolt hatást (mely valójában az ünnep lényege lenne). Így állhat elő azon helyzet, hogy egyes emberek ellenséges, mogorva, haragos, megbántott, tehát viselkedésüket tekintve negatív megerősítő hatással vannak jelen az ilyen helyzetekben, mely egyértelműen negatív élményeket és megerősítést okoz a jelenlévők idegrendszerében (félelem, ellenségesség, harag, magány stb.). Ezt sokszor ajándékok átadásával próbálják ellensúlyozni és nem fogják fel, hogy az általuk közben gyakorolt negatív idegrendszeri hatások ezerszer többet nyomnak a latba az adott helyzetben. Ennek okán az emberi faj szeretetünnepe számos esetben valójában a szeretetlenség, a félelem, vagy a düh ünnepévé válik, az adott felek egymásra gyakorolt összhatását tekintve. Félelmetes látni, hogy az emberek mindennek nincsenek tudatában, mely azt eredményezi, hogy az ünnep valójában egy teljesen kiszámíthatatlan, lottóhúzás szerű eseménnyé válik, holott lehetne kifejezetten társadalom, közösség, család összetartó hatása is. Sajnos túl sokat kell még ezeknek tanulniuk ahhoz, hogy mindezt megértsék, és ne csak a szertartás látványelemeihez, hanem a valóban jelenlévő hatásokhoz és azok minőségéhez igazodjanak.
Befejezte a diktálást, felállt és az ablakhoz lépett. Kint üres volt az utca. A házak ablakából színes lámpácskák pislogtak ki a sötétbe. Vajon hány lakásban értik a lényeget, tűnődött el pár másodpercig. Ösztönből talán sokan a jó pályán vannak. Ösztönből pedig néhányan a rossz úton. Primitív kis faj primitív ünnepe.
Kopogtak.
Bosszúsan fordult el az ablaktól. Nem számított már aznap vendégre.
– Tessék! – nyitotta ki az ajtót némi kedvességet erőltetve az arcára. A beolvadás a nagyon fontos.
A főnöke állt a folyosón. Zacskókat szorongatott a kezében és vigyorgott hozzá.
– Mínea! Vagyis főnökasszony – hebegte meglepődve.
– Ma csak Mínea!
– Minek köszönhetem a látogatást? Valami ellenőrzés…?
– Ellenőrzés? Adelin! Hiszen karácsony van. Csak nem ünnepel itt egyedül. Na, engedjen be. Hoztam vacsorát, bort és egy kis ajándékot. És nem baj, ha maga nem készült.
– Nem készültem – hebegte és félreállt az ajtóból.
Mínea beviharzott a szobába.
– Szép kis fa – jegyezte meg és pakolni kezdett a szatyraiból.
Adelin az ajtóból nézte a nőt.
Aztán kicsit elsírta magát.
