AB és BA

Az állomás újra megkerülte a bolygót.
AB kilépett a konyhából és elindult a közösségi tér felé. Biztos volt benne, hogy BA már várja. Megszokták ezt a rutint. Ha nem lesz fennakadás, akkor ebédelnek, és megnéznek valamit az archívumból. BA pár hete ráakadt egy sorozatra, amiről képtelenek voltak leszokni. A történetek már csak ilyenek, befészkelik magukat az agyba és alig lehet onnan kiebrudalni őket. A tálca tele volt rágcsával. Szerettek rágni a sorozat alatt. Mintha az agy nem elégedett volna meg a történettel, ízlelni és tapintani is vágyott.
Az állomás széles folyosóján sorra kapcsolódtak fel a fali panelek, amerre elvonult. Amióta az eszét tudta, ezeken a folyosókon rótta az utat kezében tálcával a kantintól a közösségi térbe, onnan a hálószobába, és hetente egyszer a vezérlőszoba ajtajához. Tökéletes körforgás, nem kell más egy nyugodt élethez.
Belépett a helyiségbe. A szemközti fal még átlátszó volt. Az alattuk terpeszkedő bolygó fenséges látványt biztosított számukra. Széles íve ragyogón sütött rájuk. Éppen a napfelkelte vonalában lebegtek. Ilyenkor a látvány többet ért bármilyen sorozatnál.
– Ez gyönyörű! – mondta BA az ablak előtt állva. Nem fordult meg. AB csatlakozott hozzá.
– Egy kis mogyoró?
– Kösz – mondta BA és elvett egy marékkal a tálcáról.
Csendben ropogtattak.
– Azért megnézném közelebbről is – mondta BA. – Milyen lehet ott? – mutatott egy hatalmas hegyvonulatra.
– Hideg.
– De akkor is! Te nem mennél le?
– Azt nem mondtam – vont vállat AB.
A terminátor vonala lassan elsiklott alattuk, és ők immár a sötét féltekét nézték, melyen egyre távolabbra csúszott a világosság.
– Szerinted nem lehetne…
– Nem! – szólt közbe Ab. – A protokoll nem engedi.
– A protokoll – dünnyögte BA. – A szent protokoll.
– Neked mi bajod? – nézett rá AB.
– Semmi. Csak játszom a gondolattal. Az csak nincs tiltva.
AB nem válaszolt azonnal. Amióta BA a fedélzetre jött minden más lett. Magányos és rendkívül unalmas élete megpezsdült, mely kellemes és fárasztó is volt egyben. Addig a protokoll szerint élt. Intézte a megfigyeléseket, időben leadta a jelentéseket, vagyis gondoskodott arról, hogy az állomás rendszere időbe leadja azokat, nézte a bolygót, nézte a sorozatokat és ingázott a helyiségek között. És ez renddé vált, melyet BA megérkezése fenekestől fordított fel. Elég volt csak a beszélgetésekre gondolni, melyek új gondolatokat szültek, és a gondolatok új vágyakat fialtak, és persze új szokásokat is. Ilyen volt a rágcsa és az örökös sláger: a menjünk le egyszer körbenézni.
Az állomás vezérlője halk „BING” jelzéssel adta tudtukra, hogy megkapta a telemetriát, mellyel a rendszereket vezérelték valahonnan a távolból.
– Na, a főnök azt üzente, hogy nincs min izgulni – kuncogott BA.
– Vicces vagy. De akkor nem vigyorognál, ha egyszer nem ezt üzenné.
– Ugyan már! Ne légy mindig ilyen karót nyelt. Na, nézünk egy részt?
– Naná! – biccentett AB.
– Hurrá! Kijelző! Vászon! – kurjantott BA és az eddig átlátszó fal vetítőfelületté változott. Letelepedtek a karosszékeikbe, és a történet elkezdődött.
Pont a legizgalmasabb résznél jártak, amikor a vészjelzés megszólalt. Éles, vijjogó hang volt. Sem AB sem BA nem hallott ilyet még soha. Egyszerre estek a padlóra, amikor az állomás meglódult alattuk.
– Kapaszkodj! – kiabálta AB és megmarkolta a karosszék tövét, de elkésett, BA a terem fala felé csúszott, majd nagyot nyekkenve csapódott egy kezelőpultnak. Az állomás lomhán kivárt, majd újra dőlni kezdett, de most a másik irányba.
BA újra a terem közepe felé csúszott. Végtagjait nyújtogatva próbálta csökkenteni sebességét hasztalan, most a terem másik felén csapódott a falba.
Újabb egyensúlyi szünet következett.
– Rugd el magad! – kiáltotta AB. – Amikor újra dől, rugd felém magad.
BA bólintott. Szája szélén vékony patakban vér csordogált. Talán elharapta a nyelvét, gondolta BA, de ez legyen a legnagyobb baj. Amikor az állomás ismét billent, BA nagy nyögéssel rúgta el magát rézsútosan a faltól, és a manővernek meg lett az eredménye: AB felé csúszott, és bár így sem sikerült megkapaszkodnia semmiben, de AB résen volt. Erős, határozott mozdulattal ragadta meg BA felé nyújtott kezét, majd egy rántással magához vonta BAt.
– A fenébe! – lihegte BA, amikor képes volt újra gondolkodni. – Mi ez?
– Valami kitérítette az állomást, és most próbálja korrigálni a röppályát.
– Tehetné nyugodtabban is.
– Így jártunk a legjobban. Ha nincs bekapcsolva a gravitáció, akkor felpasszírozódunk a plafonra az első kitérés alatt.
A lengés jó fél órán át tartott, és csak nagyon lassan csillapodott. Akkor merték elengedni végleg a szék tövét, amikor két ciklus alatt sem csúszkáltak a padlóra esett tárgyak.
– Na, akkor ezzel is megvolnánk – állt fel AB.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad – csóválta fejét BA. – Fáj a szám. Bevertem.
„FIGYELEM! FIGYELEM! MIKIA APPLIKÁCIÓ HIBA”
A rendszerüzenet fülsiketítő volt. Mindketten a fülükre tapasztották kezüket, de így is fájt minden hang.
„FIGYELEM! FIGYELEM! MIKIA APPLIKÁCIÓ HIBA”
– Ez mi? – kiáltott BA két figyelmeztetés között.
– Az állomás szoftvere hibát jelez.
– És akkor mi van?
– Nem tudom. Semmi jó! Az tart minket életben.
„FIGYELEM! FIGYELEM! MIKIA APPLIKÁCIÓ HIBA”
– Csak tehetünk valamit.
– Nem tudom. Erre nincs protokoll.
– Remek! Csak arra nincs, amire kellene – kiabált BA.
– Nincs, mert nem értünk hozzá…
„FIGYELEM! MIKIA APPLIKÁCIÓ VÉGZETES HIBA”
– Ez egyre rosszabb! – nézett BA most már kétségbeesetten ABre.
– Ne aggódj! Sokkal intelligensebb rendszer ez, hogy baj legyen.
– Ezt most hiszed, vagy tudod?
AB nem felelt.
„FIGYELEM! MIKIA APPLIKÁCIÓ VÉGZETES HIBA. ÚJRAINDÍTÁS 10 MÁSODPERC MÚLVA”
– Az mi? – kiáltotta BA. Most már valóban félt.
– Újraindul. Indításkor majd korrigálja magát.
„ÚJRAINDÍTÁS 5 MÁSODPERC MÚLVA”
– Volt már ilyen?
– Nem. Mióta itt vagyok még nem.
„ÚJRAINDÍTÁS 4 MÁSODPERC MÚLVA”
– Félek!
– Nem kell. Ez egy bombabiztos rendszer. Nem hagy cserben.
„ÚJRAINDÍTÁS 3 MÁSODPERC MÚLVA”
– És ha mégis? Ez mégiscsak egy app.
– De az univerzum legjobb appja. Akik írták, azok sokkal több dologra is felkészítették…
„ÚJRAINDÍTÁS 2 MÁSODPERC MÚLVA”
– Kapaszkodj! – kiáltotta AB.
„ÚJRAINDÍTÁS 1 MÁSODPERC MÚLVA”
– Miért? Akkor mégsem bízol…
– De, csak jobb, ha az ember óvatos.
„ÚJRAINDÍTÁS”
Teljes, feneketlen, kétségbeejtő sötétség támadt körülöttük. Szó bennszakadt, hang fennakadt, és elfelejtettek levegőt venni. A semmi oly erővel tört rájuk, hogy mindent magába szippantott. Még a gondolatokat is. Csak a vegytiszta félelem maradt, de mintha egy óriási kéz azt is ki akarta volna tépni tudatukból. Megsemmisültek. Lényük elenyészett a sötét térben.
„ÜDVÖZLI ÖNT A MIKIA APPLIKÁCIÓ”
A hang berobbant tudatukba, és nekik úgy tűnt, hogy éppen most születtek meg.
„HIBAJAVÍTÁS”
– Látod? Minden rendben – suttogta AB.
– Ez iszonyatos volt. Azt hittem, hogy meghaltunk – súgta vissza BA.
„MIKIA APPLIKÁCIÓ HELYREÁLLÍTÁSI FOLYAMAT. ÉRJÜK, A HELYREÁLLÍTÁS ALATT NE ÁRAMTALANÍTSA A GÉPET ÉS NE INDÍTSON BE EGY FELHASZNÁLÓI PROGRAMOT SE”
– Az biztos, hogy én nem kapcsollak le többé – jegyezte meg BA. – Azt sem tudom, hogy hol kéne.
Feltápászkodtak. MIKIA úgy tűnt, hogy elbíbelődik magával. Időnként érthetetlen számsorokat és kódokat közölt velük, melyek egyiküknek sem mondott semmit.
– Nézzünk körül. Lehetnek károk – mondta AB.
Tüzetesen és módszeresen vizsgálták át az állomást. A kantin szenvedte el a legnagyobb károkat. Ételkiadók ontották magukból a menüket. Térdig jártak az ennivalóban.
– Az igen! – szisszent fel AB. – Ezt fel kéne takarítani.
– Ne nézz rám! – ellenkezett BA.
– Hát kire nézzek?
– Magadra, ha kérhetem.
Végül közösen raktak rendet, és örömmel vették tudomásul, hogy a munka oroszlánrészével ezzel meg is vannak: a többi helyiségben alig keletkezett kár.
Utoljára jutottak el a vezérlőhelyiség folyosójára. Az állomás legtávolabbi csücske ritkán járt terület volt. Hetente egyszer zarándokoltak el ide, hogy ellenőrizzék a biztonsági panelt. Hivatalos látogatások voltak ezek. MIKIA mindig mindenről gondoskodott, és nem kötött túl sok információt az orrukra. Nekik csupán be kellett jelentkezniük a rendszerbe. ABnek volt egy olyan érzése, hogy inkább MIKIA megnyugtatására történik mindez és nem fordítva.
A folyosó, mint mindig, üres volt, de ők így is lecövekeltek a bejáratnál. A túlvégen nyitva volt a vezérlőterem ajtaja. Még soha nem látták, hogy mi van az ajtó mögött. Az állomás utasai, márpedig ők annak számítottak, nem tehették lábukat a hídra.
Óvatosan vágtak át a folyosón.
– Nézd! – suttogta BA.
– Látom. Talán az újraindítás miatt van.
– Bemegyünk?
– Nem lehet. A protokoll nem engedi.
– Mintha nem látnám őrködni errefelé a protokollt.
Megálltak az ajtóban. A vezérlőterem elképesztő látványt nyújtott. A falak köröskörül egyetlen, óriási kezelőpanelt alkottak, melyen megszámlálhatatlan számú rutin, program, diagnosztika futott. Letaglózó, döbbenetes látvány volt. Mintha egyenesen MIKIA és az őt programozók agyába pillantottak volna. A távolabbi falon hatalmas, vörös, villogó vészjelzés tudatta velük:
HIBANAPLÓ ÁTTEKINTÉSE, ÁTTEKINTI A HIBANAPLÓT?
I/N
– Ez… – suttogta BA.
– Igen. Ez sokkal jobb, mint a sorozatok a társalgóban – bólintott AB.
– Akkor menjünk be.
– Nem lehet. Az eligazításon kifejezetten megtiltották.
– Az eligazításon azt is mondták, hogy minden rendben lesz.
– Rendben is van.
– Vérzik a szám!
AB nem válaszolt.
– Akkor bemegyünk? Megnézzük a hibanaplót és uzsgyi.
– Nem lehet. Komolyan.
– Én meg komolyan mondom, hogy ha nem tudjuk meg, mi történt, akkor akár talán már holnap megismételjük az egészet. És én még egyszer nem akarom azt a sötétet.
– De ez nem nekünk íródott.
– Akkor kinek?
– Az állomás…
– Csak mi vagyunk itt. Csak mi! – kiáltott fel idegesen BA. – Nem érted? Mindegy, mit mond a protokoll, nekünk itt és most kell tudni, hogy mi volt ez. A szükség törvényt bont. Mindig.
– A törvények pedig pont azért vannak, mert be kell őket tartani.
– Ha van értelmük.
– Miért ne lenne? Ezért hozták őket.
– És akkor kell megszegni azokat, ha elvesztik az értelmüket.
Az állomás alig érezhetően újra megdőlt.
– Érzed? – horkant fel BA. – Megint kezdi. Tudnunk kell, hogy mi van. Én bemegyek.
– Ne! – kapta el BA kezét AB.
– De! Ezt diktálja a józan ész.
– A mi józan eszünk. Az nem elég.
– De csak az van itt. Nem látod? Nincs más választásunk, ha élni akarunk. Az ösztön is ezt diktálja.
Remegés futott végig az állomáson.
– Jó, rendben – bólintott AB. – Bemegyünk, hibanapló, kijövünk.
– Így van! Én is ennyit akarok.
– És nem nyúlunk semmihez.
– Semmihez. A hibanaplót kivéve.
– Oké.
Megfogták egymás kezét, és egyszerre léptek be a vezérlő ajtaján.
AB azonnal megfordult, amikor meghallotta a hangot, de a terem ajtaja addigra már bezáródott. MIKIA szenvtelenül közölte velük a tényeket.
„MENTŐKABIN FUNKCIÓ BEKAPCSOLVA, LEVÁLASZTÁS MEGKEZDVE”
– Ez mi? – sikoltott fel BA.
– Mondtam, hogy nem szabad!
„MENTŐKABIN LEVÁLASZTVA”
A terem fala középen, a hibanapló helyén átlátszóvá vált, de bárcsak ne tette volna. Alattuk a bolygó íve megmozdult, majd perdült egyet és a pörgés végén ők megborzadva látták, ahogy állomásuk komótos tempóban távolodik tőlük.
„MENTŐKABIN LANDOLÁSI SZEKVENCIA MEGKEZDVE. KÖSSÉK BE MAGUKAT.”
Nem volt mibe megkapaszkodni, de nem is lett volna idejük. A kabin szélsebesen újra megfordult saját tengelye körül, majd elindult a bolygó felé.
– Ne! – kiáltott BA, de hangját elnyomta a surrogás, ahogy a kabin belépett a bolygó termoszférájába.
Alig három perc múlva landoltak. A kabin automatikusan nyitotta ki ajtaját, amikor a géptest nyugalmi helyzetbe került. Kintről hűvös szél támadt rájuk. A bolygó idegen szaga szinte eltömítette orrukat.
– MIKIA! – kiáltotta AB.
„EZ A MIKIA APP. MIBEN SEGÍTHETEK?”
– Vissza akarunk menni.
„KÉRÉS MEGTAGADVA. A MENTŐKABIN CSAK EGYSZERI LESZÁLLÁSRA VAN KALIBRÁLVA”
– Akkor jelentsd a központnak, hogy mi történt.
„KÉRÉS MEGTAGADVA. A BOLYGÓ LÉGKÖRE NEM TESZI LEHETŐVÉ A KAPCSOLATOT.”
Csend lett. Kint esteledni kezdett. Úgy tűnt, hogy a kabin éppen a terminátorral tette le őket.
– MIKIA! Csukd be az ajtót!
KÉRÉS MEGTAGADVA. A MENTŐKABIN AJTAJA EGYSZER NYITHATÓ.
Kint felbődült egy állat. BA megrezzent.
– Félek! – suttogta BA.
– Én is!
Leszállt a nap és nyomában hideg szél kerekedett.
– Fázok és éhes is vagyok – folytatta BA.
– Én is!
– De legalább együtt vagyunk.
– Legalább az! – válaszolt AB és átkarolta BAt. – És itt van MIKIA is. Csak segít valamit, ha már lehozott.
Kint ismét felüvöltött egy vadállat.

*
December 24.: Ádám és Éva, az ábrahámi vallások szerinti első emberpár emléknapja.