– Na, mi volt, Johan?
– Azért ez nem volt könnyű. Elképesztő mezőny.
– Sokan voltak, mi?
– Édesem. Akkor mondunk sokat, amikor bemegyünk egy étterembe. Fú, de sokan vannak, drágám, ne menjünk inkább máshová? Ez itt tömeg volt. Iszonyatos, kegyetlen mezőny.
– De a múltkor…
– A múltkor kellett volna indulnom, csillagom. Mert most úgy tűnt, hogy esélyem sincs.
– Nem akarod levenni a kabátod?
– Ja, tényleg. A gyerekek?
– Edith a szomszédban van, van Hoagenéknál.
– És Alfred?
– Az ágyban. Megevett kábé negyven oliebollent. Nem számít, él. Szóval! Onnan kezdd, hogy megérkeztetek.
– Párizs még mindig szép. Szerintem ezért voltak ilyen sokan. Meg ott aztán van konkurencia doszt. Tudod mennyi francia volt, szívem?
– Nem, Johan, de el fogod mondani.
– Vagy harminc.
– Ne!
– De. És egy rakat dán. Legalább húsz.
– Dán?
– Dán.
– Hányan voltak összesen, Jesszusom?
– Több, mint hatvan atléta.
– Johan, ne!
– De, Florine, de. Nem tudod elképzelni. Olyan kicsinek éreztem magam, mint egy… mint egy nagyon kicsi tonhal.
– Johan, ne!
– De, Florine, de. És akkor még el sem kezdődött. Az a tömeg. Döbbenet. A szurkolók. Istenem, nem hinnéd el, ha nem látod.
– Nem látom, Johan.
– Nem baj, elmondom. Öldöklő küzdelem. És persze a nők!
– Nők?
– Hát az, Florine. Nők. Erősek, mint egy… tonhal. Olyan nagyobb. Például egy szovjet nő. Akkor volt, mint a tajga.
– Az mekkora, szívem?
– Baromi nagy. És sűrű. Azt hittem nem bírok vele. De aztán mentem előre. Válogatók, majd a legjobb harminckettő, a legjobb tizenhat…
– És te?
– És én, Florine. De nem nyugodhatsz, hiszen ott vagy fej-fej mellett például egy franciabelgával.
– Egy igazi franciabelga!!!
– Ne sikongass, Florine, ezerszer megkértelek!
– Bocs, Johan, de hát egy franciabelga mellett voltál.
– Úgy ám. És erős volt, mint egy bivaly. Azok a mozdulatok, az a határozottság. Ki nem néznéd belőle, de akkor is ez volt.
– Sör szaga volt?
– Volt. De hadd meséljem tovább. Szóval jön a legjobb nyolc.
– Izzad a tenyerem, Johan!
– Az enyém is izzadt. Ott vagytok nyolcan. Szinte teljesen együtt áll a mezőny. Négy belga.
– Ne!!!!
– Mondtam, Florine, hogy ne sikoltozz! Nem vagy te luxemburgi. Mert az is volt.

– Florine, jól vagy?
– Ha azt mondod, hogy volt még egy echt francia is…
– Nem. Azt én sem bírtam volna ki. A franciák gyorsan kiestek.
– Huh, Johan, huh!
– Hihetetlen kitartás kellett ám a legjobb négyhez.
– A legjobb négy?! Johan! Azt hittem…
– Mert nem bízol bennem, Florine.
– De bízok. Istenem, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen én bíztattalak, hogy menj el szépen a versenyre.
– Jó, ez igaz.
– Mondd már!
– Éhes vagyok.
– Sütöttem egy tonna kibbelinget. Alfred ma nem eszik. De nem kapsz, Johan, semmit, ha nem fejezed be!
– Kemény vagy, Florine, de nem keményebb, mint az utolsó két forduló. Szóval ott vagyunk négyen. Én, egy luxemburgi, egy ír meg egy belga, francia persze. És kivel sorsolnak össze az elődöntőhöz?
– Ne, Johan, ne!
– De Florine, de. A belgával. És aztán egymásnak feszülünk. Szinte érződik a sörszag, az akarás. És akkor. Ó, Florine, ó!
– Mi ó, Johan?
– Csoda volt. Éreztem, hogy jobb vagyok. Nem tudom, hogy, honnan, miért, de éreztem, hogy előrébb vagyok, hogy nekem áll a zászló.
– És állt, Johan?
– Most is áll, Florine.
– Fúj, Johan, Alfred…
– Nem úgy, Florine. Mert állt a zászló és aztán tovább mentem, mert jött még az elődöntő, de arra már nem tudtam figyelni, mert éreztem, hogy ott vagyok, ott a dobogón, a legjobbak között. Egy csomó dán, francia, belga, svájci és persze holland mögött. Ott állok elől. A dobogón.
– Johan, csak nem! Bronz?
– Bronz, Florine, bronz. Ennyi tellett tőlem, és kérlek, ne visíts!
– Johan, ez csodálatos! A férjem olimpiai bronzérmes. Igazi atléta. Az ország büszkesége. Nem tudok nem visítani.
– Hát igen, de azért mégiscsak bronz!
– A legszebb szín. Mint egy gyönyörűen átsütött stroopwafel. Egyébként azt is sütöttem. A bronz a legszebb szín.
– Azért van pár másik, Florine. Kicsit elkeseredtem.
– Micsoda? Na, ide figyelj, Johan! Ki mossa ki a festéket a gúnyáidból szerinted?
– Te, Florine.
– És ki bizonygatta, hogy a Korcsolyázók jó festmény?
– Te, Florine.
– Így van. Tehát, ha azt mondom, hogy a bronz csodálatos szín, és a bronzérem a legszebb érem a világon, akkor kinek van igaza?
– Neked, Florine.
– Így van! Kérsz halat?
***
Június 23-a az Olimpia napja. 1894-ben ezen a napon élesztették fel az Olimpiai Játékokat.
1912 és 1948 között az olimpián művészeti versenyszámok is voltak. Építészet, irodalom, zene, festészet, szobrászat. Hajós Alfréd is kapott egyet (a két úszó aranyérem mellé) „Építészet” versenyszámban.
Az 1924-es Olimpia vegyes-festészet számának bronzérmese a holland Johan van Hell lett „Korcsolyázók” című képével. Tuti így ért haza.
Bővebben a művészeti versenyszámokról itt:
https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C5%B1v%C3%A9szeti_versenyek_a_ny%C3%A1ri_olimpiai_j%C3%A1t%C3%A9kokon?fbclid=IwAR0t1Vv1mzjWm-eeYK_mOM-NkmbzSTO7C53dEJ2j_cwN6ya4O56YF-A_KGs

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!