Patric lába remegett, amikor belépett a borbélyüzletbe. Lihegve dőlt a terem közepén strázsáló csempézett oszlopnak, melyet a tulaj szentimentális okokból hagyott meg, amikor megvette a régen hentesboltként üzemelő helyiséget. Ez az üzlet is vágásból él, csak ez nem fáj annyira, mondta mindig, ha alkalmazottai kifogásolták a látványt.
– Mi kavarta fel az öregurat, újra felment a tea ára? – kérdezte James Turnham, a szalon legrégebbi bútordarabja. James híres borbély volt. Még a királyi udvarban is megfordult néha-néha, ami rendkívüli büszkeséggel töltötte el.
– Ne ízetlenkedj itt, James! – fortyant fel az öreg. – Majdnem meghaltam az előbb.
James jobbnak látta nem folytatni a froclizást. Bár Patric meglehetősen jól tartotta magát, és naponta fenyegette meg őket azzal, hogy végleg beadja a kulcsot, de a korsó és a kút története nem csak egy mese. Jobb a békesség.
– Mi a baj? – kanyarította le eddig csendben ücsörgő vendége nyakából a kendőt. Éppen végzett vele. A vendég is ismerős volt, bár korántsem olyan kebelbarát, mint Patric.
– Olyat láttam, hogy arra nincsenek szavak.
– Azért te biztos találsz rá néhányat.
Patric levette a kalapját. Tényleg remegett a keze.
– Gyere, ülj le! – pattant oda James. Most már kénytelen volt komolyan venni a jelenetet.
– Segíthetek? – kérdezte a vendég is, aki közben felpattant a székéből. James eszébe jutott, hogy frissen borotvált vendége orvos a közeli kórházban, így egy hajszállal könnyebb szívvel támogatta Patricot a legközelebbi borbélyszék karfái közé.
– Teát? – kérdezte James.
– Igen. Most azonnal.
– Az úrnak is? – nézett az orvosra, aki Patric csuklóján mért éppen pulzust.
– Nem utasítom el – válaszolta a férfi.
– És elárulod, hogy mit láttál? – kérdezte James miközben feltette a kannát.
– Nincsenek rá szavak.
– Próbálkozz, Patric!
Patric nagyot sóhajtott. A sóhajtása is remegett.
– Nos, elárulhatja nekünk ijedsége okát. A pulzusa magas ugyan, de nem vészes – egyenesedett fel az orvos, és leült a Patric melletti székre.
– Nőket láttam – suttogta Patric.
– Akkor érthető a pulzus – jegyezte meg James.
– Meztelen nőket.
Csend lett.
– Ezt hogy érted, öreg? – kérdezte James.
– Meztelen nőket láttam.
– És megijedtél?
– Jaj, James, ne ízetlenkedj! Láttam már nőt úgy.
– Azt nem is kétlem, de mikor, Patric, mikor? Hitler még pólyában volt.
– Most, James. Most láttam. A saját két szememmel láttam. Több nőt az utcán anyaszült mezítelenül.
A kanna meglepő erővel ütődött hozzá valamihez.
– Hol?
– Az utcán. Mondd, te figyelsz rám?
– Melyik utcán? – kérdezte az orvos.
– A Bedford és Torrington sarkán álltak. Két fiatal fruska. Istenem. Nem volt rajtuk ruha!
– És nem takarta ki őket senki?
– Nem – rázta meg fejét az öreg. – Mindenki csak bámult.
– Na, meséld el ezt tisztességesen! Valami nem stimmel itt – ért vissza James a teával. Kiosztotta a csészéket.
– Jó – bólintott az öreg. Teája izgatottan fodrozódott a csészében. – Elindultam reggel a kávéházba. Kiértem a Mall streetre, majd átsiettem azon az átkozottul rövid zöld lámpán a Torringtonon, és akkor láttam meg őket. Ott álltak az óra alatt és beszélgettek. Meztelenül.
James és az orvos egymásra nézett.
– Patric, ez egy kicsit hihetetlennek tűnik. Hogy nézett ki a két lány?
– Nem hiszed, mi? Én sem hittem el. A földbe gyökeredzett a lábam. A lányok pedig észrevették és nevettek. Az egyik olyan rövid, apród frizurát hordott, a másik pedig vörös volt. Biztos skót boszorka. Rám néztek és kacagtak.
– És nem volt rajtuk semmi?
– Semmi.
– Milyenek voltak a kebleik? – kérdezte az orvos.
James kérdőn nézett az orvosra. Nem gondolta volna, hogy ilyen lényegretörő. Végül is orvos. Látott már olyat.
– Csak azért kérdeztem, mert egy meztelen nő esetében a keblekre vándorol a férfiszem. Így biztosak lehetünk benne, hogy az úr…
– Nem láttam a kebeliket – vágott közbe Patric, akit láthatóan zavart, hogy nem ő beszél.
– Nem néztél rájuk? Hát milyen férfiszem vagy te?
– Nem láttam őket, mert nem látszottak.
– Átlátszóak voltak?
– Nem. A kebleket eltakarta a ruha.
– Milyen ruha?
– Amit fölül viseltek. Mit nem értesz ezen, James?
James belekortyolt a teába.
– Patric, ha egy nőn ruha van, akkor nem meztelen. Tudom, hogy régen volt, de erre azért emlékezhetnél.
– Nem érted! Alul nem volt rajtuk semmi – fakadt ki Patric.
– Cipő volt rajtuk?
– Az volt.
– Tehát ruhát viseltek, cipőben jártak. Ez már tényleg paráznaság. Mindezt fényes nappal a Torrinigtonon? Csoda, hogy nem égett ki a szemed!
– Most viccelsz, de én akkor is láttam.
– Mit, Patric?
– Azt, hogy nem volt rajtuk ruha.
– Hol? A cipő fölött és a ruha alatt?
– Pontosan – bólintott Patric. – Pontosan. A kettő között nem volt semmi.
– Jó. Menjünk alulról fölfelé.
– Menjünk!
– Ott volt a cipő. Mindkettőn volt? Vagy a skót kecskelábakon álldogált?
– Mindkettőn volt. Olyan topánka.
– Rendben. Jön a boka. A boka látszott.
– Látszott, de még mennyire. Mondtam, hogy meztelenek voltak.
– Hát a bokavillantás nagy bűn volt úgy háromszáz éve, és tudom, te emlékszel még a régi szép időkre, de azóta már megváltozott a világ. A nők is merészebbek lettek.
– Menjünk tovább!
Az orvos lopva Jamesre pillantott, aki egy mosollyal nyugtázta ezt.
– Menjünk, Patric, menjünk. … Hogy is van ez szakszóval, doktor úr. Mi jön most?
– Az alsó lábszár – mondta az orvos.
– Na, Patric, és az alsó lábszár látszott?
– Látszott bizony.
– A vádli?
– A sípcsont? – kérdezte az orvos.
– Az különösen jól látszott, uram – válaszolt illedelmesen Patric, mintha orvosnál lenne.
– De a sípcsont jó hosszú ám. Felér a térdig.
– Mondom, hogy látszott.
James nyelt egyet.
– Az alsó lábszár után jön a térd. A térdkalács elölről és a térdhajlat hátulról – bólintott az orvos.
– Mennyei kalács és hajlat – suttogta Patric.
– Az így van, de látszott?
– Látszott ám. A skótnak szeplős volt a térdkalácsa. Kicsi kis kávépettyek voltak rajta.
– Képzelted, ugye?
– Hogy képzeltem volna?! – háborodott fel Patric. – Láttam a két szememmel. Az apródhajúnak hosszúkás, nyúlánk vádlija volt, a térdkalácsának pedig olyan alakja, mint egy szivardoboz. A térdhajlata pedig hajlat volt. Arra nincs jobb szó.
– Talán fújt a szél – nézett tétován Jamesre az orvos.
– Nem fújt a szél. Nézzetek már ki az utcára!
– Jó. És a térd fölött milyen volt a ruha? – kérdezte James.
– Semmilyen – nézett rá Patric. – Semmilyen.
– A térd fölött kezdődik a felső lábszár. A comb… – mondta az orvos.
Feszült figyelemmel néztek Patrikra, aki egy pillanatig nem válaszolt. Kinyitott a száját, majd becsukta, majd megint kinyitotta.
– Ugye nem szélütés? – kérdezte James.
– Nem – válaszolt határozottan az orvos. – Nos? A comb?
– Ott volt.
– Hol?
– A térd fölött. Szép erős, izmos, fehér, kecses, de mégis gömbölyded comb.
– Képzelted, Patric.
– Esküszöm ott volt.
– Meddig volt ott?
– Ameddig néztem.
– De fújt a szél?
– Nem fújt. Ott volt állandóan. A térd fölött ment egészen a…
– Meddig? – kérdezte suttogva az orvos.
– A tövéig.
– Azt is láttad?
– Azt nem. Ott már kezdődött a ruha – rázta meg fejét Patric. Homlokáról egy izzadságcsepp indult el az orcája felé.
A borbélyüzletben néma csend honolt.
– Nem hazudok – suttogta Patric. – Meztelenek voltak.
– Láttad a combját? – rázta meg hitetlenkedve a fejét James.
– Meg a térdét, meg a vádliját, az egész alsó és felső lábszárat.
– Ruha nélkül?
– Igen.
– Szóval meztelen volt…
– Eddig erről beszéltem.
A doktor Jamesre nézett:– Én ezt nem hiszem.
– Én is nehezen – bólintott James.
– Én is – mondta Patric.
– Ilyen nincs. Hogy egy nő meztelenül a Torringtonon! Talán érzékcsalódás volt. Vagy hallucináció. Ilyen korban már könnyen megesik.
– De én láttam! – nézett az orvosra Patric elkeseredetten. – Nem szoktam hallucinálni.
– Ez az agy vérellátásától függ. Az ember néha lát dolgokat…
– De én…
– Nyugi, Patric. Majd egy teától rendbe jössz. A doktor úr pedig felír majd valamit, ami rendben tartja azt az élénk fantáz….
– Ott! – kiáltott Patric, és az utca felé mutatott.
Az utcán egy fiatal lány sétált el. James, Patric és az orvos lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy elhalad a kiarat előtt, majd megtorpan, az úttest felé fordul, valakinek integet, majd átfut a túloldalra. A cipőn és a kabátkán kívül nem volt rajta ruha.
*
Március 24. A miniszoknya világnapja
„Noha a történelem során már korábban is ismerték ezt a rövid női ruházatot…, a miniszoknya néven ismert ruhadarab az 1960-as években Angliában tűnt fel. Annak ellenére, hogy a francia André Courreges már korábban készített ilyen szoknyaterveket, a miniszoknyát Mary Quant divattervező nevéhez kötik, mert elsőként ő dobta piacra londoni butikjában.” (Wiki)
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!