A rossz ember

Néztem a távolodó vonatot és ki kellett mondanom: rossz ember vagyok.
Amikor felszálltam, már ott voltak. Három kölyök és egy anyuka. Mind a négyüknél telefon. A legkisebb egy hároméves fiúcska volt. Ő nézte leghangosabban a telefont. Csak úgy visszhangzott a mese a vonat ablakai között. Egy ötéves leány ült mellette. Szintén egy mobilt bűvölt. De bárcsak bűvölte volna. Helyette panaszkodott. Szidta a térerőt – egyáltalán honnan tud ilyen szavakat? –, a vonatot, mert zajos, a meleget, a testvéreit, az anyját – azt különösen –, azt, hogy még nem értek Füredre. Ezek szerint pont ott szállnak le, ahol én. Hát ebbe tuti belehalok, de a helyjegy kötelez. A legnagyobb gyerekkel volt a legkevesebb baj. Ő csak simán nézte a telefonját, és néha felhívta a barátját. Panaszkodott, nyávogott és játszotta az eszét, mint minden normális kamasz.
A mama?
A mama – nálam fiatalabb teremtés – szintén a telefonját nézte. Onnan osztotta a három sarjat. „Nem”, „nincs”, „nem tudom” és főként: „hagyj békén, majd Füreden veszek”.
Vajon mit? Egy új életet?
A kölykök azért sem hagyták. Olvasni akartam, de nem ment. Ők négyen megszállták az agyam, és módszeresen égették ki az idegpályáimat. Külön-külön sajnáltam és utáltam mindegyiket, beleértve a legkisebbet is. Nem azért, mert nem szívlelem a hároméveseket, hanem azért, mert a családtagjukká kényszerítettek anélkül, hogy ezt megkérdezték volna tőlem. És én nem akarok telefonfejű kistesót, hisztis hugit, és mindent leszarós kamaszt. És nem akarok egy „hagyj békén” anyukát. És tudom, hogy nem tehetnek róla, hogy az élet és a gazdasági helyzet és a szülők, és azok szülei, és persze a munkahelyi kizsákmányolás, nem beszélve az elrontott, reménytelen házasságról a ludas. És nem a kölykök tehetnek róla, hogy ilyenek. Ők áldozatok. Méghozzá rohadt hangos és idegesítő áldozatok. Mindezt tudom, de akkor is túszul ejtettek két órát az életemből ők négyen, erőszakosan, digitálisan, diszfunkcionálisan.
A hangosbemondó jelezte, hogy Füred jön. Felpattantam, hogy előbb érjek az ajtóhoz. A kicsi éppen egy mesében volt, a középső nyavalygott, hogy szar a net és miért nem kap fagyit, és közben a mobilt bámulta. A kamasz édelgett és a pittyegésből ítélve a közösségin lógott.
És a mama?
A mama is a telefonját nézte, nem vett tudomást a külvilágról, és közben azt mondta, hogy „majd Füreden veszek…”
Nem hittem el, amit látok: nem mozdultak.
Leszálltam.
Vártam.
És a vonat elindult.
Vajon mikor ocsúdnak fel? Tapolcán? Vajon a digitális valóságon túl rálelnek egyszer Füredre is?
Szólhattam volna, hogy le kéne szállni. És szólnom is kellett volna, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Nem bosszú volt, nem is düh. Egyfajta lázadás valami ellen, amiről nem is tudom, hogy micsoda. Talán így éreztem igazságosnak, és ki mint vet, úgy arat, vagy lehet, hogy a tudatalattim parancsolt rám, hogy kuss legyen. Talán egy digitális nomád kétségbeesett ellenállása volt a kor cunamijával szemben, vagy egy saját gondolataira áhítozó ember igazságtétele.
Vagy egyszerűen nem vagyok jó ember.