Csendesen álldogáltak egy ideje. A felüljáró alatt monoton zúgott az autópálya.
– Mikor mentek? – kérdezte az öreg.
– Holnap reggel. Korán – válaszolta a lány.
Megint csendben maradtak. A lány arra gondolt, hogy ez élete legvacakabb napja. Még annál is rosszabb, mint amikor először tette lapátra egy fiú. Éppen matekóra előtt történt. Elé lépett és kijelentette, hogy többé már nem a barátja. Igen, ez a nap még annál is vacakabb.
Úgy döntött, hogy egy fehér kamionra vár. Sokat játszották ezt. Csendben maradtak, és aztán amikor valamelyikük megszólalt, a másiknak ki kellett találnia, hogy mi volt a feltétel. Percekig nem jött az engedély. Már majdnem úgy döntött, hogy feladja, és visszatér a szokásos piros személyautóhoz, amikor alattuk elrobogott egy hófehér, hatalmas öttengelyes kamion.
– Nem akarok elmenni – mondta gyorsan. Valójában azt akarta mondani, hogy itt a világvége, hogy soha többet nem lesz jókedvű, hogy semmi sem pótolhatja azokat a sétákat, amit az elmúlt öt évben nap, mint nap megtettek, hogy szereti az öreget, hogy nagyon-nagyon szereti az öreget, és most itt kell hagynia.
– Fehér kamion? Te aztán keményen játszol – biccentett elismerően az öreg.
– Hát, ha már utoljára játszunk – vont vállat a lány.
Megint hallgattak. Az alattuk zúgó autórengeteget nézte. Vajon mit talált ki az öreg.
– Hoztam neked egy ajándékot – szólalt meg néhány perc múlva.
– Busz?
– Az. Szóval hoztam neked valamit.
– Nem kellett volna.
– Hát nem is azért hoztam, mert kötelező volt.
Új szünet jött. Az autókat bámulták.
– Szeretlek, öreg – szólalt meg végül.
– Sárga személyautó.
– Nem, ez csak úgy volt.
– Akkor csaltál.
– Kicsit.
– Egyébként én is szeretlek.
– Én jobban.
– Jó.
Legszívesebben azt mondta volna, hogy megszakad a szíve. Úgy érezte, hogy ha elmegy, akkor életének jobbik fele valahogy itt marad. Az öregebbik fele, a kedvesebbik fele. Szemerkélni kezdett az eső, vagy talán a napok óta fölöttük terpeszkedő köd szitált erősebben. Ezt nem lehetett eldönteni. Jó. Ha jön egy lila motor, akkor nem megy innen sehova. Akkor bevallja, hogy a sétáik nélkül nem tud élni.
– Na, figyelj! – szólalt meg az öreg.
– Ezt nehéz volt. Talán az a kék Opel?
– Nem, most én is csaltam.
– Így fair – bólintott a lány.
– Ugye? Szóval az ajándékom…
– Én nem hoztam semmit – vágott közbe a lány.
– Nem, én sem.
– Hú, az tuti ajándék lehet.
– Ugye? Jó vagyok ebben.
– Igen, jó vagy, öreg.
– Na szóval. Az ajándékom egy kis gondolat.
– Szeretem a gondolatokat. Nem romlanak.
– Így van. És rengeteg elfér nagyon kis helyen.
– És rendkívül könnyen gyurmázhatók.
– És eközben alig lehet széttépni őket.
– És úgy nőnek, mint a dudva.
– És mégsem lehet lekaszálni őket.
Nem jutott eszébe semmi új mondat, így újra az autókat nézték. Ez is a játék része volt. Ha a párbeszéd megszakad, akkor kezdődik a játék következő fordulója. Legalább van egy kis idő gondolkodni. Gyorsan kitalálta a saját feltételét: fekete furgon. Vajon az öreg mit eszelt ki?
– Akkor odaadom – szólalt meg az öreg.
– Távolsági busz.
– Aha. Az ajándékom pedig így hangzik: légy kedves.
– Szép ajándék – bólintott a lány.
– Ez nem szép, hanem értékes ajándék. Pláne, hogy nem is tudod, hogy kell csinálni.
– Nem tudom.
– Nem. Szinte biztos, hogy nem tudod, de azért elmondhatod, hogy te hogy csinálod.
– Hát kedves vagyok. Például veled. Mag anyáékkal, ha nem kergetnek éppen az őrületbe. Vagy…
– Nem. Tudtam, hogy nem tudod – vágott közbe az öreg. – A valódi kedvesség nem ismerősök között történik, hanem idegenek között. Minél kevésbé ismered, annál valódibb a kedvesség. Egy ismerőssel egészen könnyű kedvesnek lenni. Az hétköznapi dolog. Az idegenekkel… na, az más. Ha egy idegennel kedves vagy az egyedi, mert olyankor nem a tett számít, hanem az, amit a tett mellé adsz.
– A tett mellé?
– Persze. Amikor egy ismeretlennel kedves vagy, veszel neki egy buszjegyet, megszólítod, ha sír, felsegíted a buszra, akkor nem igazán a tett számít, hanem a mellé adott információ.
– Vagyis?
– Vagyis az, hogy az ember tud ilyen is lenni. Sőt, nem csak tud, de lehet ilyen is. Ha idegennek adod, akkor azt jelented ki a kedvességed mellé, hogy nincs minden veszve, hogy lehet így is, hogy léteznek jó emberek, hogy talán megéri máshogy csinálni, mint eddig. A kedvesség fertőző. Nem is tudod, hogy mennyire. A reprodukciós rátája az egyik legmagasabb a viselkedési minták között.
– Ez biztos?
– Hát az. Elég jó statisztikák vannak rá. Egy kedvességi hullám még napok múlva is érezteti a hatását. Ezért furcsa, hogy olyan kevesen kedvesek.
– Mert nem tőled tanulnak.
– Az igaz. De te igen. Szóval légy kedves. Adj reményt másoknak, hogy ez is egy út.
– Jó.
– Megígéred?
– Meg. Feltéve, ha te is az leszel.
– Én szeretnék, de az nem megy.
– Próbáld meg, hátha.
– Nem megy. Bárcsak menne. Csinálnám éjjel nappal.
– De hát kedves vagy!
– Igen, de nincs mellette információ. Nincs mellette az, hogy így is lehet. Csak egy ember mutathatja meg, hogy tud emberibb lenni. Én pedig…
– Nekem ember vagy.
– Ez kedves tőled – válaszolta az öreg. – De az nem elég.
Megint hallgattak. Aztán jött egy zöld Suzuki és beszélgetni kezdtek. Mindenről. Hülyeségekről. Aztán a lány fázni kezdett, és már későre is járt.
– Haza kell mennem.
– Oké. De megígéred?
– Hogy kedves leszek?
– Aha.
– Megígérem.
– Köszönöm. Ez sokat jelent nekem.
– Nekem is – mondta a lány, és átölelte az utcaseprő robotot. Ő volt a legjobb barátja. És talán az is marad, míg él.
*
A kedvesség, mint minden viselkedés, tanulható.
Sőt, tanítható, és tanítani is kell. Kellene!