Friedrich már lent volt. Még a szárny legutolsó szobájában is – itt volt a hálószobája – jól hallatszott a férfi magabiztos nevetése. Gyűlölte azt a hangot. A torkába feltoluló hányinger elemi erővel támadott rá. Felállt az öltözőasztal mellől, és a fürdőszobába sietett, de végül megmaradt az öklendezésnél. Jobb fülében már ott csillogott a drágakő. Vicces lenne így lemenni. Félig szépen. Visszasietett az asztalhoz. Ha nem ér le néhány percen belül, akkor Friedrich mérges lesz, és ha mérges, akkor még az átlagnál is erőszakosabbá válik. Bepúderozta magát. Aztán felvette a gyűrűket is. Friedrich talán túlzásnak tartja majd, de közben tetszeni is fog neki. Mindig élvezi, ha megjelenik az ő kis cukorbabája, az ő egyetlen cukorbabája az oldalán, az ő oldalán, senki más oldalán.
Voltak pillanatok, amikor megértette a férfit. Olyankor érezte, hogy ez a szenvedély nem eltörölhető. Mélyebb megszállottság annál, amely a birtoklás ősi, kiirthatatlannak tűnő forrásához nyúlik le egészen a zsigerek tápláló forrásáig. Friedrich tehát szerette őt. Igen. Szerette, mint egy tárgyat, mint ékszerét a nő, vagy kastélyát egy nemes. A tárgy és annak gazdája végül is összefügg. A férfi a nő testét szereti, akkor is, ha a tudatát imádja, mert ez valahogy összenőtt az idők kezdete óta. Márpedig, amit meg lehet fogni, azt meg is lehet tartani. Friedrich pedig olyan erősen fogta őt, ahogy csak tudta. Gyilkos, fojtogató erővel szorította. Az első hónapokban úgy tűnt, hogy csak óvja. Egy ilyen szépség nem mászkálhat el csak úgy a vidéken. Bármi megtörténhet vele. És ő nem mászkált. Hiszen a férj mégiscsak férj, nem? Nem is vette észre, hogy mikor lett a kastélykert foglya, Friedrich foglya.
A filmezésről szó sem lehet.
Friedrich pontosan egy hete, szombaton nézett át a hatalmas tölgyfaasztal túloldalára és közölte vele mosolyogva: „Az összest begyűjtöttem. Sokba került, de szabad vagy.”
A mondatban minden benne volt. Sokba került, de szabad vagy. Sokba? Egy vagyonba került, hogy felvásárolja az összes kópiát, amelyek miatt egyáltalán megismerték egymást. Mert Friedrich nem akarta, hogy más is lássa azt az arcot, melyen elhatalmasodik az extázis. Nem. Friedrich magánszínházat akart. Magán extázist, magán kielégülést. Azt akarta, hogy soha senki más ne lássa az arcát. Se akkor, amikor a kéj izzófehér határán billeg, se akkor, amikor éppen kisírja a szemét. A tárgyakat az ember óvja. Elteszi, elzárja, és nem adja csak úgy oda senkinek sem.
Felvette a nyakéket. Szíve torkában dörömbölt.
Most ki kell bírnia nagyjából két órát. És úgy kell teljesíteni, mint az ország legjobb filmjének legjobb színésznője. Ezen a kis előadáson most nem virágcsokrok múlnak, nem rajongói tapsok és ingyen kávé a Staatsoper előtti teraszon. Itt most egy teljes élet volt a tét.
A fehér ruhát vette fel. Lent Friedrich ismét hangosan nevetett. Mindig megjátszotta magát, ha politikai vagy üzleti témáról volt szó. Mintha a színlelés az üzlet kötelező része lett volna. Sekélyes, de sokat ígérő mosolyok, jelentőségteljes kézmozdulatok, biccentések, és persze a könnyednek tűnő nevetés. Ezek voltak Friedrich kellékei. Ja, és persze ő. A kis porcukros zaubermaus.
Kilépett a folyosóra. Friedrich jókedvéhez Ernst is csatlakozott. Utálta a hercegecskét. Neki még annyi oka sem volt valakinek látszani, mint Friedrichnek. Nem baj. Ezt az estét az ördöggel is ki kell bírnia.
Az ebédlőben Ernst mellett két további vendég is jelen volt. Egyszerre nyugodott meg és izzadta lucskossá fehér szaténkesztyűjét.
Igen. Ez tényleg esély. Nem amolyan kislányos vágyálom, hanem valódi esély. És semmi sem kell hozzá, csak egy kis játék, erős belépő és elegáns kilépő. Semmi több. A színpad adott, a szereplők már játszanak.
– Jó napot, Ernst – nyújtotta oda balját a hercegecskének, aki kéjes mosollyal adott rá csókot. Ha más nem, ő biztos látta azt a filmet, amit Friedrich felvásárolt a piacról. Ernst bizony nem egyszer vitte ágyba őt vágyálmaiban. És ezért tulajdonképpen nem is lehetett rá megorrolni.
– Gyönyörű vagy, mein Schatz – mosolyodott el Friedrich.
Igen, Friedrich szerette őt. Ha tehette volna, akkor beállítja egy üvegbúra alá, és az sem baj, ha nincs alatta levegő.
A levest gyorsan kihordták a szolgák. Aztán jött a fácán. Friedrich lőtte őket tegnap.
Izzadt, mint egy ló. Ahogy közeledett a vacsora vége, úgy vált egyre bizonytalanabbá. Mert hamarosan elérkezik az idő, amikor felszolgálják a tortát. Friedrich mindig tortával zárta a vacsorákat, mintha minden étkezés egyben születésnap lett volna. És miután legyűri a rá osztott szeletet – mert le kell gyűrnie, ez is a szerephez tartozik –, feláll majd, elnézést kér, és kimenti magát az est hátralévő programjai alól, és Ernst majd ragaszkodik, hogy a kávét azért együtt igyák meg, de ő majd kedves és határozott lesz. Friedrich eközben roppant jól fog szórakozni az ő kis Mausán, de persze nem akarja, majd, hogy lent maradjon, mert a kávé mellé konyak is társul majd ,és a konyak mellé pedig megérkezik kisérőként az üzlet, ő pedig egy hülye kis nő, aki nem érthet semmihez, pláne az üzlethez nem.
Hát majd megmutatja, hogy mi mindenhez érthet egy nő. Meg fogja látni a világ, Friedrich, meg fogja látni. De persze nem most fogja megmutatni a világnak, mert most felsiet az emeletre, és elrohan a szobájába, ahol átöltözik majd Helga ruhájába, lesiet a cselédlépcsőn, hátul, ahol a kocsiszínben egy autó várja Hans bácsival, aki meg sem áll vele Bécsig. És Bécs pályaudvarán már lassan fűtenek egy mozdonyt, ami Párizs felé néz. Párizs. Friedrich utálja Párizst.
Végül kihozták a tortát. Krémtorta volt. Finom. Egyetlen falat erejéig még ízlett is neki.
– Elnézést, uraim, magukra hagyom önöket – állt fel kecsesen. A férfiak azonnal talpra pattantak.
– Asszonyom, a kávét már csak megvárja velünk – búgta Ernst.
– Ha nem haragszik, ledőlnék. Kicsit elfáradtam.
Friedrich eközben úgy nézte, mint valami frissen vásárolt lovat, amit hamarosan bekötnek a kicicomázott karámjába.
– Talán mennünk kéne nekünk is – váltott hirtelen Ernst.
– Hova rohansz, Ernst? – kérdezte Friedrich meglepetten.
– Még van egy kis dolgom, ami nem tűr halasztást.
– És a megbeszélésünk?
– Mi lenne, ha a hétvégén átjönnék? Jó idő lesz, lőhetnénk is valamit – mosolyodott el Ernst.
Olyan erős hányinger fogta el, hogy majdnem összecsuklott. Az a rohadt kávé volt a színdarab fordulópontja. Ha nincs kávé, akkor nincs konyak, ha nincs konyak, akkor nincs üzlet, ha nincs üzlet, akkor nincs idő, és ha nincs idő, akkor nincs Hans, nincs Bécs, nincs Párizs. Akkor marad az üvegbúra, és a lassú, agóniával teli fulladás.
– Ernst, ha most marad, akkor hétvégén én is kimegyek magukkal fácánt lőni – mosolyodott el. Érezte az arcán megfeszülő izmokat, a szem környéki huncut ráncok játékát, a szájon keletkező alig látható rést, ami semmit nem mutatott, mégis ott volt. Mindezt egyszerre érezte, mint egy igazi színésznő, és amikor Ernst szemébe nézett mélyen, már tudta, hogy nyert.
– Hát, ha megígéri – válaszolt bárgyún Ernst.
– Meg – kacsintott Friedrichre, aki kéjes örömmel nyugtázta, hogy van egy Zaubermaus, egy Schatz, egy díjnyertes ló a tulajdonában, aki egy kis mosollyal hercegeknek parancsol.
– Legyenek jók – mondta és úgy távozott a színpadról, ahogy azt egy színésznőnek kell.
A fenti folyosón már futott. Még az öltözőasztalhoz sem ért, mire nem volt rajta a ruha. Az ékszereket majd a kocsiban leveszi. Helga ruhája egyszerű volt. Tetszett neki.
Amikor kilépett a folyosóra már jelmezben volt. A szolgálólány alázatos szerepét vette át.
A cselédlépcső üres volt. A vacsora még nem ért véget, mindenki elől dolgozott.
Megcsapta a gyorsan hűlő augusztusi éjszaka. A kastély mögötti kocsiszínig észrevétlenül jutott el.
– Asszonyom? – ugrott ki a kocsiból Hans.
– Hans. Siessünk.
– Igenis.
Hans beindította a motort, ami két elkeseredett köhintés után lefulladt.
– Az előbb indult – mondta idegesen Hans.
– A gyújtás. Beköpte gyertyát – pattant ki a kocsiból.
– Asszonyom, nem tudom, hogy…
– Hans, a gyújtás lesz az… – mondta és már könyékig turkált a kábelek között.
Tényleg a gyújtás volt.
Amikor koszos kezét tisztítva hátranézett a domb aljából, még látta, ahogy szivarszalonban felkapcsolják a villanyt. Egyszer megcsinálta ott az ételliftet. A fogaskerekek hülyéskedtek egy ideje.
Szerette a gépeket. Talán Párizsnál is jobban szerette őket.
Egyszer be is fogja bizonyítani.
Feltéve, ha még ma eljut Bécsig.
*
November 9. A feltalálók napja és Hedy Lamarr születésnapja is egyben.
Lamarr színésznői pályafutását Ausztriában kezdte. 1933-ban jelent meg Extázis című filmje, melyben a 18 éves Lamarr egy fiatal feleséget játszik. A film egyik jelenetében Lamarr arca látszik, amint szexuális orgazmust él át. A film híres és hírhedt is lett egyszerre. A színésznőt azután megkörnyékezte Ausztria egyik leggazdagabb üzletembere, Friedrich Mandl, aki el is vette őt. A házasság azonban fojtogató volt. A férfi gyakorlatilag fogságban tartotta a cseh határ közelében álló – Schwarzenau – kastélyában a nőt, ahonnan Lamarr elszökött. A vacsorán, ahol meghívást kapott a kor egyik nagyhatalmú politikusa Ernst Stahremberg is, Lamarr minden ékszerét fölvette, majd az est után álruhában elmenekült. Párizsba ment, majd Londonba, végül az Újvilágba, ahol híres filmszínész lett belőle, és nem utolsó sorban híres feltaláló is. A torpedók zavarásbiztos rádióirányítású rendszerét ő szabadalmaztatta, melyet a haditengerészet később (a szabadalom lejárta után) felhasznált. Ennek a találmánynak köszönhető a Bluetooth rendszer kommunikációja is.
Ha nem sikerül elmenekülnie, talán soha nem tudjuk meg, hogy kivé vált volna.
De sikerült.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!