80

Még korán volt. Felütötte az internetet, hátha van benne valami érdekes is a sok rémhír mellett. Amikor elege lett a digitális turkálásból, kibandukolt a konyhába. Kinyitotta az ablakot. Kint már nekidurálták magukat a madarak. A város zaja tétován hullámzott ide-oda a bérházak közötti kis kertben. Nem tehetett róla, de jó kedve volt. Az ilyen kedv a legjobb, ami magától jön.
Nyolcvan.
A szám egyszerre volt félelmetes és izgalmas. Nincs igaza annak, aki hősiességet lát az öregkorban. Semmi. Az élet megesik az emberrel. Úgy zajlik fölötte, mint ahogy kavics fölött áramlik a folyó. Nagyot sóhajtott, és kikönyökölt a párkányra. Ilyenkor a híres embereknek ünnepséget tartanak, retrospektív hephajt, ahol kiderül, hogy a híres ember mi mindent csinált az élete során. Meghívják az öreget, aki ott ül középen, és azzal szembesül, hogy hát, a fenébe is, a múltban turkálnak a jelen helyett, miközben még él. Még mindig lélegzik, gondolkodik. Holott a múlt már poros, nem lényeges, semmiség a jelenhez képest. Nem érdemes hátra nézni, mert már nincs ott semmi, ami színnel lenne teli. Az élet ott kezd el öreggé válni, amikor az ember elkezd hátrafelé tekingetni, mert úgy véli, hogy előre kémlelve már nincs semmi érdekes, amit érdemes lenne megszemlélni. És ha belelovalja magát a hátrafelé bámulgatásba, akkor képes így araszolni a maradék úton. Mint a bolondok: előre lépked, de visszafelé vizslat, miközben fájó szívvel tudatosítja magában, hogy különös módon egyre inkább távolodik attól, amit néz. A gyerekekre, akik szerteszét bámulnak a világba, bezzeg rájuk szól az anyuk, hogy „előre nézz kisfiam, mert orra esel”. És az öregeknek? Azoknak ki szól? Ki koppint rájuk, hogy „kislányom, ne hátra bámészkodj, mert az út előtted van”. Ki? Nagyjából senki. Pedig van még út. Még akkor is van, ha nem látszik.
Felnevetett.
– De hát soha nem látszik – mondta hangosan a bérház kertjének.
Az nyolcéves előtt pontosan olyan homályos az út, mint a nyolcvanéves előtt. Nincs rögzített hossz, megszabott táv. Csak lépések vannak előre. Sima egyszerű lépések.
Nem nézek hátra, gondolta.
Erős, már-már émelyítő vágy fogta el arra, hogy ez az elhatározás meg is valósuljon és örökké kitartson.
Nem nézek hátra.
És nem azért, mert nincs ott semmi. Sok minden van. Évtizedek élete. De a múlt már elmúlt. A jövő pedig még nem jött el. Ez az élet rendje. Az ember kavics egy folyó medrében. Hogy meddig?
Talán ezért nem néznek előre az öregek. Mert úgy tűnik, hogy ez a „meddig” mintha már csak szűk keretek között mozogna. Már nincs tűzoltó leszek és katona, – juhász pedig soha nem is akartam lenni –, már nincs majd egyszer lefutom a maratonit. A jövő szűk kis vágyak felé tereli az embert.
Elszorult a torka.
Talán mégis jobb lenne a hátraarc: ott legalább van mit nézni. Ő is rákként hátrafelé araszoló bolond lesz. Ez a realitás…
– Azért ne temesd magad! – szólalt meg mögötte valaki.
Amilyen gyorsan csak tudott megperdült.
– Ki az?
– Nem túl jó kérdés – felelte a hang most az ablak felől.
Újra megfordult, de ott sem látott semmit.
– Ezt ne játsszuk túl sokáig, mert félek, hogy el fogsz szédülni, és elesel – mondta a hang újra a háta mögött.
– Mit akarsz?
– Na, ez már jobb kérdés.
– És? – hevesen dobogott mellkasában a szíve. Talán nem most kap szívrohamot.
– Nem. Nincs roham – válaszolta a hang.
– És mit akarsz?
– Szólni, drágám, hogy ne forgolódj.
– Tudom, mert elszédülök – bólintott.
Egy közeli vonat elnyomta a madarak csicsergését, de most nem hallotta sem azt sem ezt.
– Nem úgy értettem. Úgy értettem, hogy a fejedben ne forogj, ha megkérhetlek. Olyan szépen átgondoltad az egészet, és tessék, a végén buksz el. Ne tedd!
– Te hallgatóztál?
– Én mindig hallgatózom. Automatikus dolog. Na, csak ennyi. Nem akarok zavarni.
– Várj! – kiáltott ijedten.
A kertben felugatott egy éppen dolgát végző kutya.
– Tessék!
– Nem nézek hátra.
– Helyes. Ezt kérem tőled, semmi mást. Ezért jöttem.
– De elől…
– Mi van elől?
– Én… én kérdezem ezt: Mi van elől? Van mit nézni? Lesz… lesz mit nézni?
A hang nem válaszolt.
– Elmentél?
– Nem, még itt vagyok – válaszolt a hang.
– És?
– És nem tudom, hogy… inkább felteszek egy kérdést. Tudod, hogy hány éves volt Mózes, amikor ő és a testvére, Áron elment tárgyalni a fáraóval?
– Nem… azt hiszem, nem tudom pontosan.
– Mózes nyolcvan, Áron nyolcvannégy, ja, nem, nyolcvanhárom. Vajon kérdezték előtte, hogy ugyan van-e még mit várni, vagy inkább legyen hátra arc?
– Nem tudom – válaszolta halkan.
– Persze, hogy nem! Szerinted miért kérdeztem tőled éppen ezt?
– Elnézést!
Hosszú csönd támadt.
– Figyelj! – szólalt meg újra a hang. – Az élet soha nem áll meg addig, míg meg nem áll. Minden cselekedeted frissen szövődik bele a jelenbe, mindegy, hogy hány évesen cselekszel.
Mindegy. Nekem legalábbis teljesen.
Az előbbinél is hosszabb csend következett.
– Itt vagy? – kérdezte reménykedve.
– Persze. Mit látsz?
– Most?
– Máskor is tudsz látni?
– Ja, nem.
– Szóval?
– A kertet. A szomszéd ház erkélyeit. Az autószalon zászlóit a fák mögött.
– Úgy van. És tudod, hogy miért állok mindig a hátad mögött?
Nemet intette a fejével.
– Azért, hogy azt lássam én is, amit te. Ezt jegyezd meg, kedvesem. És csak annyit mondok, hogy „kislányom, ne hátra bámészkodj, mert az út előtted van”. Ja, és boldog születésnapot!
Hosszú ideig várakozott az ablak előtt, de a hang nem szólalt meg többet. Amikor már fájni kezdtek a lábai, leült a konyhaszékre.
Sokáig ücsörgött.
A jövőre gondolt.
*
Boldog 80. szülinapot Beatrix Herzfeld