Az osztályban éktelen hangzavar uralkodott. Szakik, sportosok és néhány nyomi. Az, akit érdekelt a matematika, elől ült. A többiek úgy élték zajos kis életüket, mintha nem egy tanteremben lettek volna. Állatkert, gondolta miközben egy példát írt fel a táblára. Krétás lett a keze, és ezt titkon élvezte. Semmi filctoll, az ősi kréta és némi üres tér a táblán. Egy ideig tűrte a zajt, majd amikor saját hangját is alig hallotta már, felkiáltott.

– Most aztán csend legyen!

Egyetlen pillanatra megszűnt a zsinat.

– Köszönöm! – mondta már sokkal lágyabb hangnemben. Nem szeretett üvölteni. A kiabálás a végső eszköz a rend megtartásához. Azt már óhatatlanul valamilyen erőszak követi. Tudta ezt jól, ahogy azt is, hogy éppen ezért nem lehet túl sokszor bevetni a fegyvert. Mert csak akkor hatékony, ha utána elő meri venni a keményebb eszközöket. Aki pedig erre nem alkalmas, azt hamarosan kiismerik. Fogatlan oroszlánná válik, hangemberré, akit bátran, következmények nélkül fel lehet bosszantani, mert úgy sem történik semmi, csak egy kis üvöltözés, ami valahol még mókás is lehet a maga módján. Aki csak üvölteni képes, az egy idő után jobb, ha abbahagyja, csupán önmagát fárasztja vele. Egy valódi oroszlánnak harapnia kell, ha a morgás nem használt. És ő nem igazán tudott harapni. Nem volt mivel.

Újra a táblához fordult és írni kezdett. Az anyag nem volt nehéz. Pár hete már a magáévá tette, és ez elegendő magabiztosságot adott ahhoz, hogy élvezni kezdje az órát. Voltak pillanatok – persze nem túl gyakran –, amikor matektanárként tekintett magára. Közel sem volt jó, de már nem mindig volt rossz, és ez haladás, akármilyen szánalmas is.

A zaj néhány pillanat múlva újra felerősödött. Megpróbálta kizárni a tudatából. Írt és beszélt.

– Tanárnő – szólalt meg egy lány az első sorban.

Megfordult.

– Tessék.

– Nem halljuk a tanárnőt.

Érezte, hogy az eddig visszatartott indulat most utat talál a felszínre. Maga miatt talán fel sem vette volna az egészet, de az, hogy egy diák panaszkodik, olyan éles lyukat ütött önuralmán, mely megállíthatatlan folyamatokat indított el benne.

– Csend legyen! – üvöltötte le magát. Érezte, hogy a torkában, vagy valahol máshol valami megpattan.

Újra csend lett. A kölykök arcán inkább látott bosszúságot, mintsem félelmet, és ez rossz jel volt. A félelem nem jó fegyelmező eszköz, de néha szükséges. De ahol nem működik, ott már mozognak, sőt, talán ki is hullottak azok a fogak. Érezte, hogy belül remegni kezd. A gyerekeket most keselyűknek látta, akik már belemartak a haldokló testébe, de még egyszer kétszer hátraugrálnak, hogy elkerüljék az erőtlen kapálódzást. De nem mennek messzire. Csak amennyire feltétlen muszáj. Mert már tudják hogy nyertek, ahogy a legyek is csak a biztonság kedvéért szállnak fel az ételről, ha odasuhint egy kéz. A rutin része. Semmi félelem. Ki akarta kergetni fejéből a képeket. Nem gondolhat így a gyerekekre. Egy tanár akkor hal meg belül, amikor utálni kezdi a gyerekeket. Onnantól már csak egy emlék a hivatás, robot csupán, teszi a dogát és védekezik, amennyire tud. Ezt nem érezheti.

– Srácok – mondta csendesen. – Így nem tudok tanítani.

– Nem is kell – kiabált be valaki hátulról.

– De igen. Kell.

– Nekem nem.

– Nem neked. Azoknak, akik elől ülnek.

– Nyomik!

Az osztály felnevetett. Füzetek és papírgalacsinok szálltak az első padsorok felé. Nyomik!, zúgott a gúnyos kántálás.

– Nyomik? – kérdezte hangosan.

Újra csend lett. A hangadók meglepődtek, hogy egy tanár használja a saját szavukat, mintha az csak az ő előjoguk lenne.

– Tudjátok, miért nyomik ők?

– Mert nyomik – jött a válasz.

– Mert nem olyanok, mint ti. Ők nem nyomik. Dehogy azok. Csak számotokra nyomik. Ti neveztétek el őket. Azért, mert mást akarnak, mint ti. Mert tanulni akarnak. És mivel ti nem akartok, ezért kigúnyoljátok őket. A társadalom, ha nem tudnátok, így működik. Mindig is így működött. Ti vagytok a társadalom. A tömeg. A nyáj. Azok, akik sokan vagytok. A sokaság mindig jelzőkkel látja el a kisebbséget. És legtöbbször mindig negatív, romboló, kegyetlen jelzőkkel. Azért, mert ők nem olyanok, mint amilyen az átlag, amilyen ti vagytok. A tömeg ugyanis nehezen bírja elviselni, hogy vannak olyanok, akik mást akarnak, akik valamiben jobbak, vagy csak egyszerűen furcsák. Ez törvényszerű. Az átlag mindentől fél, ami más. Fél. Igen. Fél, mert a nyáj tagjai tényleg átlagosak. Jelentéktelenek, semmi különös. Ez is törvényszerű. Egy normális társadalom normális nyája csak béget és jelzőkkel látja el azt, aki nem illeszkedik a soraikba, aki nem ugyanolyan, mint ő. Ennél nem történik több. Jelzők és jelzők, semmi más. Ezzel megelégednek. De vannak társadalmak, ahol a nyáj félni kezd. És annál nincs pusztítóbb, mint amikor az átlag retteg. Mert amikor a nyáj rettegni kezd, akkor bátornak mutatja magát. Mint a kutyák, amikor gyávaságból támadnak. Ilyen az átlag is. Ezért aztán mindenkit, aki különbözik tőle el akar tiporni. Hogy ne létezzen. Mert, akkor mindenki ugyanolyan lesz, mint ők, és akkor nincs kitől félni. A rettegő nyájnak ez az ereje: a tudatlan, erőszakos intolerancia. Nyomik? Hát igen. Lehet, hogy nyomik, de csak azért, mert ők többek akarnak lenni nálatok. Vagy csupán mások. És ti most rettegetek, hogy ez nekik sikerülni fog. És én gyűlölöm a rettegéseteket, és azokat, akik megtanítottak titeket rettegni. Mert ne higgyétek, hogy ti találtátok ki azt, hogy mitől kell félni. Dehogy. A nyáj nem képes erre. Alig tud gondolkodni. A világ, ami körbe vesz benneteket, az táplálja belétek a félelmet, az mutat rá, hogy kire kell bélyeget ütnötök rettegésetekben. A történelem így működik. És ti most megtestesítetek mindent, ami benne van a történelem könyvekben, amit nem akartok kinyitni, mert egy nyáj vagyok, egy rettegő, erőszakos, ostoba nyáj, aki azt képzeli – mert azt mondták neki – hogy tanulni és tudni már nem pálya. És csak hogy tudjátok. Pont az ilyen nyájak követik aztán el a történelem legnagyobb hibáit. Tudatlanságból, buta ösztönökből.

Lihegve fejezte be a mondandóját. Néma csend volt. Legalább ennyit elérem, gondolta kétes örömmel.

– És most, ha egy kicsit is képesek vagytok csendben maradni, akkor folytatnám az órát azoknak, akik figyelni akarnak. A táblához fordult, de egy hang megtorpanásra késztette.

– A tanárnő mit arcoskodik itt? – kiabált be valaki.

Megfordult.

– Arcoskodom?

– Ja! – válaszolta a gyerek. Kamasz fiú volt. Arcára kiült a fiatalság minden öntudatos fölénye.

– Nem arcoskodtam. Adtam egy kis történelem leckét. Talán egyszer meg is értitek.

– Azt mondta, hogy hülyék vagyunk.

– Nem mondtam, hogy hülyék vagytok.

– De igen. Tudtalanok. Meg birkák. És ostobák. A tanárnő sértegetett minket.

– Nem állt szándékomban.

– De attól még csinálta. Megalázott minket.

– Ja! – helyeselt egy mellette ülő lány.

Prudencia állkapcsán összeszorultak az izmok. Legszívesebben üvöltve kiabált volna az arcukba, hogy igen, igaz, ti már ostobák vagyok. Nem tehettek róla, de azok vagytok. Ilyennek neveltek fel benneteket, ilyen táptalajt kaptatok a társadalom termőföldjéből. Ilyenek vagytok. Pökhendi, rátarti, buta birkák, és a jövő belőletek áll majd. Isten óvja azt a jövőt. Tovább feszítette az izmait, mert azt is tudta, hogy ilyet nem mondhat. Mert bármennyire is azok, akkor sem tehetnek róla. Soha ne alázz meg egy birkát, mert birkának született.

– Ezt jelenteni fogjuk – verte a vasat tovább a fiú. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Tudatában van minden fegyverének és lehetőségének.

– Ja! Nekünk is vannak jogaink – replikázott rá a lány.

Többen is élénk helyeseléssel csatlakoztak a támadáshoz.

– Úgy van.

Nem szólalt meg. Nem mert. Olyan szavak tolultak a szájára, melyek egyiét sem mondhatta ki. Bár igazak voltak, mégis csak romboltak volna. Az ilyen szavakat nem szabad kimondani. Feltéve, hogy nem pusztulást akar az ember. Ő pedig nem akart ártani. Az első sorban ücsörgő nyomikra nézett. Szemükben is félelem csillogott, de másféle félelem.

– Mi nem vagyunk birkák – állt fel a szószóló. – Jogaink vannak.

A szavak egyre erőszakosabban tolultak a szájára, és neki egyre nehezebbé vált bent tartani azokat. Az ég óvja azt a társadalmat, ahol az emberek csak a jogaikat ismerik, de a kötelességeiket már elfelejtették. Ez egyenes út a széthulláshoz. A tanterem fele már talpon állt. Őrjöngő keselyűk keresik a koncot. Képtelen volt bennük a meglátni a gyereket.

– Megbolondultam – súgta hangtalanul. – Ez a vég. A hivatásom vége.

A tömeg már hangosabban kiabált, mint amikor ez az egész szerencsétlenség elkezdődött.

– Kérjen bocsánatot, afrikai – kiabálta a lány.

– Kérjen bocsánatot az afrikai! – vette a szájára a tömeg a parancsot.

A düh, vagy talán az elkeseredés könnyeket szült a szemébe. Talán most törtem meg, gondolta. Így válik ebek harmincadjára a tanulás. A romokat széthordják a barbárok, és üres, tetőtlen osztálytermekben ugráló ostobák játszanak matematikaórát a saját megnyugtatásukra.

– Rendben – mondta halkan, de a tömeg nem reagált rá.

Belenézett az arcokba és látta bennük a magabiztos tudatlanságot, azt az elvakult öntudatot, mely annyi szörnyűséget okozott már a világban. Látta az agyakban futó automatikus programokat, melyek alig értik azt, hogy mi történik éppen, csak gondolatok reagálnak gondolatokra, reakciók ingerekre. Minden magától megy, az értelem halvány nyoma nélkül.

– Rendben – mondta újra.

– Tanárnő, ne! – súgta a lány az első sorban.

Ránézett, majd a kiabáló sakálokra – nem gondolhat így rájuk, rázta meg a fejét, mintha most ocsúdna egy komoly jobbegyenes után. Nem. Ez nem ő. Megpróbálta kiverni fejéből a képet, de az sehogy sem ment neki. És ha tényleg azok? Ha tényleg azzá tette őket a kor, vagy talán maga az iskola?

Talán maga az iskola.

Jéggé vált ereiben a vér és többé nem szólalt meg.