Idővel feladta azt, hogy megjegyezze az utat. Sötét folyosókon, kisebb teremeken kanyarogtak, nem egyszer váltottak irányt és emeletet. Nagy összességében úgy vélte, hogy egy emelettel lejjebb kerültek, de még ebben sem volt teljesen biztos. Túl sok lépcsőházat jártak meg.

Egyetlen dologban volt biztos: a fények megváltoztak. A lámpák fakósárga derengéssel világították meg a szobákat különös mázt vonva a tárgyakra és az előtte gyalogló nőre.

– Lent vagyunk? – kérdezte, amikor egy hatalmasnak tűnő, üres termen vágtak át.

– Igen. Mélyen lent.

– Mint Mória bányái.

– Csak mi nem vagyunk se törpök sem orkok.

– Egy irodalomtanárhoz van szerencsém?

A nő megtorpant és Prudencia felé fordult.

– Az voltam. És nem tudom, hogy ez szerencse-e számodra vagy sem. Majd kiderül.

Prudencia gyomrában valami megmozdult. Most először érzett némi félelmet. Talán mégsem tanárok elkeseredett játéka ez egész. Vagy éppenhogy az, ami talán bármi másnál veszélyesebb lehet.

– És az erőt képviselő urak? Fizika, ugye? – nézett a mellette álló férfira.

– Ő fizika, de én történelem.

– Én is – mosolygott rá Prudencia.

– Tudom – bólintott a férfi. Mindennek tűnt, csak emberrablónak nem. Vékony, seszínű ember volt. Intelligens szemei szégyenlősen rebbentek el Prudenciáról, amikor az megpróbált a szemébe nézni.

– Mehetnénk. Már nincs sok – mondta nő.

Elindultak. A terem – most tényleg Mória egyik hatalmas tárnájának tűnt – vészes mélységeket sejtetett. Ritmikusan egymást követő oszlopokra szerelt ósdi gázlámpák adtak némi derengést útjuknak. Minden más a sötétbe veszett.

– Jól ismeritek az utat – jegyezte meg Prudencia.

– Azt éppen nem mondhatnám – szólalt meg a seszínű férfi. – Ezt ismerjük és ennyi.

– Akkor miért megyünk most erre?

– Azt majd Dina elmondja – biccentett az előttük siető nő felé.

Hosszú ideig gyalogoltak az oszlopsor mentén. Prudencia talpa a hideg kőpadlótól fázni kezdett. Pizsamában rabolták el, de út közben valamelyik elrablója – most már inkább kísérőként tekintett rájuk – egy köpenyt terített a hátára, így máshol nem fázott.

– Merre járunk? – próbálkozott egy újabb kérdéssel.

– Mindjárt megtudod – mondta Dina nevű nő, de nem nézett hátra.

Előttük valami derengeni kezdett. Eddig észre sem vette, hogy lassan kivehetővé vált az oszlopok sora, mely mentén eddig gyalogoltak. Hosszú, szigorú ritmusú út bontakozott ki a homályból. Hamarosan az oszlopokra rögzített gázlámpák jelentőségüket vesztették. A fény, most már jól kivehetően, felülről érkezett, mintha egy gigantikus hold világított volna a fejük fölött. Prudencia megtorpant és megdöbbenve nézte a jelenséget. Nem noszogatták. Fent, valahol nagyon magasan, egy kürtő kezdődött, onnan áradt feléjük a fény.

– Igen. Pont ezt éreztük, amikor először megpillantottuk – szólalt meg mellette Dina.

– De mi ez?

– Nem tudjuk pontosan. Persze sejtjük, de tudni nem tudjuk. Az életben a legtöbb dolgot soha nem ismerjük meg teljes mélységében. De ha eleget nézed, akkor lassan valahogy mégis kiderül. Vannak dolgok, amiket tudunk és vannak dolgok amiket nem, a kettő között vannak az észlelés kapui.

– Huxley? – kérdezte Prudencia.

– Úgy van. Menjünk!

Tovább indultak. Prudencia nem vette le szemét a fejük fölött egyre hatalmasabbá váló kürtőről. Egyre közelebb értek ahhoz, hogy a függőleges falak alulról is jól láthatóvá váljanak. Amikor elértek a kürtő pereméhez, most inkább egy gigantikus kéménynek látta, az oszlopsor, mely eddig útjukat kísérte elkanyarodott és egy kört formált, mely a kürtő mennyezetnél kezdődő pereméig nyújtózkodott. Belépett az oszlopok közötti üres körbe, mely fölött ott ásítozott a hatalmas tér. Elszorult a torka. A körtő átmérője több száz méter lehetett. Alatta aprónak érezte magát, semminek, sőt még a semminél is kisebbnek. Spirális vonalak futottak a körtő fala mentén felfelé, egészen ameddig a szem ellátott. Most vette észre, hogy eddig elfelejtett levegőt venni. Zihálva pótolta a hiányt. Kísérői hagytak számára időt. A folytonos vonalban emelkedő spirálokat nézte.

– Mintha lépcsőházak lennének.

– Azok – mondta Dina. – Nekünk jóval több időbe telt, mire rájöttünk.

– És hova vezetnek?

– Ezt nem tudjuk pontosan. De azt igen, hogy ez a tengely.

– Nem értem – rázta meg fejét Prudencia. Nem vette le szemét a végtelen magasságba nyúló hatalmas térről. A felfelé törő lépcsőházak kis ablakaiból áradt a fény. Ez sugárzott le hozzá napot idéző szemkápráztató módon. Legfelül, egy tűhegynyi ponton az önálló fények összefüggő folttá álltak össze.

Egyre több részletet vett ki szeme a lépcsőházakról. A felfelé törő spirálok ívről ívre változtatták színüket, formájukat. Az síkok hol egyenes, már-már mérnöki szigorúsággal illeszkedtek egymásba, hol indaszerűen folytatódtak tovább. Helyenként hatalmas pihenőket, a napnál is fénylőbb erkélyeket vett észre, és voltak szakaszok, melyek szinte teljes sötétségbe burkolództak. Szél csapta meg az arcát. Talán eddig is fújt, csak nem vette észre. Inkább áramlat, módosította magában a fogalmat. A jelenség különleges volt. Úgy áradt felfelé, hogy eközben egyetlen haja szálát sem mozgatta meg.

– Nem értem, hogy mi ez – suttogta.

– Várjunk! – mondta Dina.

Tovább szemlélődött. Elméje lassan lecsendesedett és érezte, hogy szívverése is rendeződik, bár tudata, képtelen betelni a látvánnyal, tovább ujjongott. A szél felerősödött.

– Ez itt még az iskola? – kérdezte halkan.

– Hogyne. Éppen a közepe – jött azonnal a válasz.

Biccentett.

Gondolatai felfelé pörögtek, mintha vákuum húzta volna azokat a kürtő felé. A magasba törekvő lépcsősorok gazdagsága lenyűgözte. Mély és szinte leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy elinduljon felfelé. Képtelenségnek tűnt itt maradni, lent, a sötét kezdetben, a félhomály oszlopsoros magányában. Kapaszkodnia kell. Felfelé. Át kell kutatnia minden szobát, minden lépcsőfordulót, meg kell ismernie minden egyes lépcsőfokot. Belül izzani kezdett valami, melyet tovább táplált az őt körbevevő áramlat.

– Hogy lehet oda feljutni?

– Már te is érzed, ugye? – kérdezte valaki a háta mögött. Megfordult. Egy vad tekintetű nő állt Dina mellett. Ismerte valahonnan, de hogy honnan, azt akkor sem tudta volna megmondani, ha agyonverik. – Mindenki érzi, aki beáll ide. Ezért vagyok biztos abban, hogy ennek a toronynak semmi baja nem lesz.

– Én ismerem magát.

– Tegezz, Prudencia, kollégák vagyunk.

Prudencia az emlékeiben kutatott, de nem talált ott semmit, amibe belekapaszkodhatott volna. A nő felnevetett.

– Ott voltál a lefokozásomkor. Karolina vagyok – nyújtotta kezét a nő.

Prudenciát megrohanták az emlékek. Iskolába lépésének első mélységesen megrázó napja tört rá teljes súlyával.

– Már emlékszel? – kérdezte a nő.

– Mezítelen voltál.

– Arcvesztés. Így hívják ott fent. De legyünk őszinték, valójában éppenhogy ők veszítették el az arcukat már egy jó ideje. A hatalom mindig így tesz. Mindig olyan büntetést ró ki az áldozataira, amitől ő maga is retteg. Különös, nem? Még a büntetés is róluk szól. Persze ez érthető. Azt hiszik, hogy mindenki attól fél, amitől ők. Pedig a mezítelenség nem büntetés. Lám, még mindig nincs rajtad cipő.

Karolina egyszerű, hétköznapi ruhában volt, bár Prudencia azon sem lepődött volna meg, ha anyaszült mezítelen állt volna előtte. Így látta utoljára.

– De az eltávolítás az iskolából az büntetés.

– Elmehettem volna. Nyilván ez volt a céljuk. Foszd meg céljától az embert, és elsorvad magától. Az E-n nem sok ember tart ki sokáig. Ott már nem is látszik az iskola, csak magát az épületet érzékeli az ember, ahogy a feje fölött zakatol. Én is elakartam menni. Nem is egyszer. Aztán lassan elmúlt a kényszer és előjött egy másik. Egy sokkal erősebb késztetés. Meg akartam ismerni az iskolát. Ha már nem taníthatok benne, akkor legalább tudjam, hogy miből tagadtak ki. Kóborolni kezdtem a folyosókon, és tudod, Prudencia, akkor jöttem rá, hogy eddig fogalmam sem volt, hol tanítottam. Csak a tantermeket ismertem, csak a diákokat, csak a tananyagot. Az ember szinte soha nem tudatos a saját környezetével kapcsolatban. Azt hiszi, hogy mindent ismer, de ez koránt sincsen így. Én addig abban a hiszemben voltam, hogy tudom, mit jelent az iskola. És meg kellett lepődnöm, hogy valójában fogalmam sincs róla. Az iskola sokkal több, mint amit gondolunk róla. Sokkal nagyobb ereje van. Az iskola egy megtestesülés. A tudás anyaggá válása. Persze, a tudás a lényeg, nem vagyok ostoba. De a tudás önmagában semmi.

– A tudás a minden – szólt közbe Prudencia.

– Igen, és mégsem. Mert minden tartalomnak kell a forma. Ha nem lenne anyag, akkor nem lenne tartalom sem. Ha nem lennének könyvek, írás, számítógépek, akkor minden megismerést be kéne magolnunk és a tudásunk pontosan annyira terjedne ki, amennyit meg tudnák jegyezni. Az anyag. Elengedhetetlen közege a tudásnak. Még az ember, aki a tudást létrehozza, kutatja, átalakítja, még az is hús és vér. Anyag. És erről nekem eddig fogalmam sem volt. Persze rájöhettem volna, de mivel nem gondolkodtam el ezen, valójában nem tudtam róla. Az iskola ebben az értelemben maga a tudás. A falak, a termek, a könyvek, a folyosók, a tanárok és diákok fizikai testei a tudás testei. Anyag nélkül nincs tudás, mert nélküle nincs amiben megmaradjon az ismeret. Az iskola a tudás teste, a tudás az iskola lényege. A kettő nincs meg egymás nélkül. Erre jöttem rá. Nagyjából ekkor találtam meg ezt a helyet, és ekkor értettem meg, hogy mi a megoldás.

Karolina szeme úgy csillogott, mint egy prédájára váró vadmacskáé. Prudencia Dinára nézett. Az ő arcán is ott vibrált valami megmagyarázhatatlan mohóság.

– És mi ez a hely?

– Tudni nem lehet pontosan, csak érezni. De az bőven elég. A lényeg, hogy e köré épült az egész iskola. Mi most gyakorlatilag az alapoknál állunk. A lábunk alatt is vannak jártatok és kisebb folyosók, de ott szinte teljesen sötét van. Gyorsan eltévedhet az ember, és nem kerül ki onnan többé. Nekem egyszer majdnem sikerült odavesznem. Senkinek sem ajánlom az ottani sétákat. A lényeg itt kezdődik, ebben az oszlopcsarnokban.

– Jártál már ott fent – kérdezte Prudencia miközben vágyakozva mutatott fel a fölöttük őrült spirálba tekergőző világító ablakoktól csipkézett lépcsőházakból szőtt kürtőre.

– Igen. Mind a régen jártunk már ott, de nem szabad túl sok időt tölteni a lépcsősorokon, mert legalább annyira veszélyes, mint az alattunk futó folyosók. Fent nem a sötétség, hanem maga a fény miatt téved el az ember. Annyit elmondhatok, hogy a lépcsőházakból sugárirányba vízszintes folyosók indulnak el szerteszét. Ebből keletkezik az épület. Azok a szárnyak is, melyeket mi 23-asnak ismerünk. Ahogy már mondtam: e köré a torony köré épült fel az iskola. És éppen ez teszi lehetővé, hogy egy csapásra mindent megváltoztassunk.

– Mindent? Ez mit jelent?

– Az anyag, Prudencia, ha az anyag megsemmisül, akkor a tudás új helyet keres magának.

– Megsemmisül az anyag?

A Karolina szemében megcsillanó fény most új jelentést kapott Prudenciában.

– Úgy van. Ha megsemmisül az iskola, akkor már nincs helye annak, ahol csapdába ejtették a tudást. Ha nincsenek falak, akkor nincs hol uralkodni. Akkor nincs hol összegyűlni, hogy ott leláncolják a tudást. Meg kell semmisíteni a falakat, a termeket, a folyosókat, az első emeletet és mindent, amit a fölötte van. Ha mindez eltűnik, akkor marad egy űr. És az űr számunkra most lehetőséget jelent. Olyan lehetőséget, amelyet mi újra ki tudunk tölteni. Nincs más dolgunk, csak annyi, hogy leromboljuk azt, ahol félrementek a dolgok. Ez a megoldás. És most már te is a részese vagy, Prudencia.

Csönd lett. Prudencia már nem a testén, inkább a tudatában érezte azt az ellenállhatatlan szívó erőt, mely szüntelen táplálta vágyát a felemelkedésre.

– Ti fel akarjátok robbantani az épületet?

– Igen – bólintott Karolina. – Méghozzá hamarosan.

– De miért? Ennek semmi értelme nincs.

– Csak ennek van értelme.

– Ez nem igaz. Attól még nem történik semmi, hogy eltűnnek a termek. Az emberek, akik mindezt irányítják, nem tűnnek el. Ha az emberek, akik ezt az egészet mozgásban tartják megmaradnak… Vagy…? – Prudencia megrökönyödve nézett Karolinára. – Ez gyilkosság.

– Csak így lehet megoldani, hogy valami változzon. Soha nem nyerhetünk, ha az ő szabályaikkal játszunk, hiszen azok úgy vannak meghatározva, hogy ne legyen esélyünk. Szabályokon kívül kell gondolkodnunk.

– Az erőszak nem megoldás.

– Prudencia, történelem tanár vagy. Pontosan tudod, hogy az erőszak igenis egy elég hatékony eszköz. Sőt, sokszor az egyetlen célravezető út. És ezt mi végre felismertük. Robbantani fogunk. Egyébként jövőhéten lesz a bajnokság döntője. Mindenki a stadionban lesz. Nem lesznek áldozatok.

– És ha mégis bent marad valaki?

– Igazad van, jó lenne, ha sok iskolaszent maradna otthon, de sajnos ennyire nem vagyunk bátrak. Előre szólunk mindenkinek. Senki sem lesz az épületben.

Prudencia megpróbálta összeszedni a gondolatit. Agyában szinte lángoltak az idegvégződések.

– Ez őrültség.

– Őrült cselekedetek kellenek egy őrült rend ellen. Kutyaharapást szőrivel.

– Nem! – kiáltott fel Prudencia. A hang bömböléssé vált, ahogy elindult felfelé a kürtőn, ahonnan már mély, velőtrázó zúgásként verődött vissza.

– De igen. Ez ellen nem tehetsz semmit.

– Akkor mit keresek itt?

– Legyél az arcunk. Jelentsd be te, hogy véget ért egy korszak, és egy új kezdődik. A személyed ikon.

– Nem vagyok ikon.

– Ezt nem te határozod meg.

Prudencia hitetlenkedve rázta meg a fejét újra és újra. Képtelenség, jutott eszébe a szó. Képtelenség a hely, ahol éppen áll, a szerep, melyre kényszerítik, képtelenség az egész világ és mégis itt áll a közepén. Ilyen lehet a halál is.

– Képtelenség – mondta suttogva.

– Akkor vállalod? – kérdezte Karolina.

– Megtisztelnél vele – tette hozzá Dina, aki eddig az oszlopok közé húzódott vissza, talán azért, hogy ne érzékelje azt az ellentmondást nem tűrő húzást, melynek Prudencia alig tudott ellenállni.

– Képtelenség. Elpusztítanátok ezt az egészet? – mutatott a magasba törő kürtőre.

– Nem, dehogy. Ez a tengely nem esik szép. Megvizsgáltuk. Csak a köré épült falak zuhannak majd le. Itt minden érintetlen marad. Ne aggódj, Prudencia, a lényegen egy karcolás sem esik – fogta meg a vállát Karolina anyáskodva. – Csak a termek, csak az emeltek. Érted már? Helyet csinálunk arra, hogy mindent újjáépítsünk. És újjá is fogjuk építeni. Csak egy kis fájdalom. Annyit okoztak már ők nekünk, most mi okozunk nekik.

Csend lett. Szinte hallani lehetett a szelet, melynek csak az érzete volt jelen Prudencia tudatában.

– Vállalod? – kérdezte Karolina.

– Ez őrültség.

– Nem az a kérdés, hanem az, hogy vállalod-e.

Újra a feje fölé nézett. Az egymásba karoló lépcsősorok színpompája könnyeket szült a szemébe.

– Nem. Ez nem az én utam – rázta meg a fejét.

– Sajnálom – válaszolta Karolina. – Azt hittem, hogy változást akarsz.

– Azt akarok, de nem így.

– Más mód nincs.

– Kell hogy legyen. Kell, hogy…

Nem tudta befejezni a mondatot. Szúrós szagot érzett az orrában, és újra elsötétült vele a világ.

(folyt. köv.)