Az első félidőt pár másodperccel a gól után lefújták. A csapatok egymással szemközti oldalakra húzódtak. Náluk Kaspar szónoki hangon foglalta össze a félidő tanúságait. A legtöbben hallgatták, de voltak szép számmal, akik tétlen álldogáltak a pálya partvonala mellett. A hideg hirtelen támadt. Prudencia különösnek tartotta, hogy bent a pályán valahogy nem érezte bőrén a hirtelen támadt fagyot, de most, hogy nem állt a mozgás színterén, váratlanul minden egyszerre vált újra valóssággá. Reszketve nézte a túlparti csapatot. Látszólag ők nem fáztak. Fűtötte őket a lelkesedés, és ez egyetlen pillanatra irigységet szült Prudenciában.

– Hideg van! – nézett Oliverre.

– Ugrálj! Akkor nem fázol.

Prudencia megfogadta a tanácsot. Az ugrálás valóban használt egy kicsit, de olyan fárasztó volt, hogy idővel értelemetlenné vált.

Kaspar a kékeket tüzelte.

– Ha valaki nem tudná: ellenfelünk a felső termekbe való feljutásért játszik. – Nevetés jött válaszul. – Lehet röhögni, de ők komolyan veszik.

– Balekok – kiabált be valaki.

– Akár azok, akár nem, a beígért karácsonyi szabad hetünket veszélyeztetik, szóval legyetek résen.

Megszólalt a bíró sípja és a csapatok visszasiettek a pályára. Prudencia hálás kocogásba fogott, és megfogadta magában, hogy a következő félidő alatt mozogni fog.

A sípszó után minden más lett. Prudencia jó ideig nem ért labdába, de érezte, ahogy a feszültség egyre magasabbra hág többiekben. Mintha áram alá helyezték volna az egész stadiont. A hangulatot megérezte a közönség is. Egyre vadabbá vált és szinte eszelős méreteket öltött a hangzavar. A pirosak arcán ott égett a lelkesedés, az a különös, értelem nélküli hit, mely oly sok szörnyű és csodálatos tettet szült már erre a világra. Prudencia egy ideig tétován álldogált az ellenfél kapuja környékén, néha tett egy kis kört a posztjául kinevezett fűcsomó körül, de ennél több nemigen történt. Virginia néha meglátogatta. Melbát azóta sem látta. A nő valahol elöl harcolt.

– Új vagy? – állt meg mellette egy kedves mosolyú középkorú nő. Piros mezben volt, sárga haja a vállára lógott.

– Mondhatni.

– Mikor jöttél?

Prudencia azonnal válaszolni akart, de mégsem jött ki hang a száján. Számolni kezdett, de belezavarodott a hetek, napok, hónapok forgatagába. Újra kezdte, majd megint újra.

– Ezek szerint már egy ideje itt vagy.

– Igen – bólintott Prudencia zavarodottan. – Fura, de nem tudom összetenni…

– Nem baj. Ez ilyen. Ha belerázódsz, akkor már nincs igazán idő, csak az, amibe beleszoktál.

– Én ezt nem akarom – hördült fel Prudencia.

– Ez van. Én is itt vagyok már egy ideje, és ha agyonversz sem tudom, hogy mióta. Az biztos,

hogy ez a második karácsonyom. Vagy a harmadik?

– Nekem az első.

Hátul síp harsant, és a szurkolók felvisítottak.

– Tizenegyes – jegyezte meg a nő vigyorogva. – Már biztos, hogy feljutunk.

– És ezt el is hiszitek?

A nő komolyan kérdezett vissza: – Miért ne hinnék el?

– Mert… hazugság.

– Ezt honnan veszed?

Prudencia rá akarta vágni, hogy mert átverés, mert fent csak terített asztalokon megjelenő ínycsiklandó ételek vannak, de íz nincs, nincs rágás, nincs nyelés. És ez hazugság. A jövő soha el nem érhető ígérete. Nem igaz, hogy mindezt nem látják mások.

– Látod? Nem tudsz válaszolni – bólintott a nő.

– Azért nem, mert nincsenek rá szavak.

– Ugyan már. Egyszerűen csak irigy vagy.

– Nem. Egyáltalán nem vagyok irigy.

– De igen. Nem bírod elviselni, hogy nekünk most végre sikerül.

– Hé! Én mindent el bírok viselni. Pláne azt, hogy a kollégáknak jobb lesz. Azt különösen jól viselem.

– Akkor minek támadsz? – kérdezte a nő nevetve.

– Támadok? Én nem támadok. Beszélgetünk.

– Dehogynem támadsz. Itt állsz és várod, hogy jöjjön a labda.

– Ja, úgy! – bólintott nagyot Prudencia.

– Hát úgy! És ha jön a labda, akkor biztos vagyok abban, hogy nem állsz majd itt tétlenül, mint egy faszent. Rá fogsz rúgni, ahogy az előbb is csináltad. Ugye ez a terved?

Prudencia felnevetett. A párbeszéd különös irányt vett és bármennyire szerette volna, nem tudta visszaterelni azt az értelem medrébe.

– Hát ha már itt van, valószínűleg belerúgok.

– Én mondtam. És még te mondod azt, hogy örülsz nekünk.

– Várj! Ezt most komolyan nem értem. Miről is beszélünk?

A nő keze ökölbe szorult úgy magyarázott tovább.

– A jövőnkől. A 24-esek jövőjéről. Pontosan arról beszélünk. Mert ha nem értetted, akkor most újra elmagyarázom: ha győzünk, akkor feljutunk oda, ahová mindig is menni szerettünk volna, ahová egyébként ti is kívánkoztok. Fel. És ha te, éppen te, belerúgsz a labdába, és az a kapu felé pattan, és gól lesz belőle, akkor mi nem megyünk fel. Ezt ilyen nehéz megérteni?

– Figyelj, én…

– Belerúgsz majd vagy sem? – folytatta hevesen gesztikulálva a nő. – Mert ha igen, akkor tudd, hogy te, pontosan te vagy az, aki megakadályoz bennünket a célunkban. Te vagy az, aki rosszat akar nekünk. Felfogtad? Te nem engedsz minket fel.

– Én?

– Hát ki más? Ki az, aki gólt rúghat nekünk ezen a pályan, ha nem te és a haverjaid?

– Haverjaim? Most a kollégáimról beszélsz?

– Ki másról? Ti vagytok a gazemberek. Miattatok nem fog menni. Én nem lennék ilyen, képtelen lennék ezt megtenni veletek, de ti… nektek nincs mércétek, nincs bennetek semmi szolidaritás. Semmi, amit tisztelni lehetne. Jól mondták rólatok, hogy gazemberek vagytok. Nem hazudtak.

A nő befejezte. Zihálva, még mindig ökölbe szorított kézzel nézett Prudencia szemébe.

– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte Prudencia. – A játék heve meg minden…

– De komolyan gondoltam. Te nem hiszed el, hogy felmehetünk.

A tömegből egyszerre szakadt ki a csalódottság és a megkönnyebbülés különös elegye. A tizenegyes kimaradt, és pár másodperccel később a labda már a piros térfélen pattogott. Prudencia nézte, ahogy a játszó – főként férfiak – és a játékot kísérők tömege egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. Ivan előre ívelt. A labda alig pár méterre halad el Prudencia és a nő mellett. Prudencia megmozdult.

– Látod? – mondta a nő. – Ennyire akarsz nekünk jót.

A szavak leforrázták Prudencia szándékát. Megtorpant és nem mozdult a labdára, melyre hamarosan több irányból is rávetődtek. A játékszer hamarosan eltűnt a lábak kapáló kavargásában.

– Ez mi volt? – kérdezte Oliver, amikor beérte az eseményeket.

– Talán hagynunk kéne őket nyerni.

– Majd ha a labda kiszőrösödik.

– Most komolyan. Ha hagyjuk őket, akkor felmehetnek.

– Te is lehitted?

– Miért ne? Annyira lehetetlen?

– Annyira lehetetlen – bólintott Oliver és megragadta Prudencia vállát. – Ha mi nyerünk, megkapjuk a karácsonyi szünetet. Ilyen már volt. Nincs semmi, nincs értekezlet, nincs foglakozás, nincs továbbképzés. Semmi sincs, csak szünet. Ha nem nyerünk, akkor ez elúszott. De ők – mutatott a piros kapu felé – biztos, hogy veszítenek. Vagy miattunk vagy valami más miatt.

– Honnan tudod?

– Biztos. És ha nem lenne biztos, akkor is nyernünk kell. Végig akarod dolgozni a karácsonyt? Komolyan?

– És ők?

– Ők? Mi van velük? Veszíteni fognak. Fair csatában. A játék már csak ilyen. Ezek a szabályok. Nem mi találtuk ki őket.

Prudencia a szabályokra gondolt és azokra, akik meghatározták a feltételeket, de a labda újra az irányába pattogott. Oliver nekilendült, de egy piros mezes azonnal elsodorta.

– Rúgj bele! – üvöltött a háta mögött Virginia. – Prudencia, rúgj már bele!

Érezte, hogy a lábai elnehezednek. Körbenézett. A sárga hajú nő, aki az előbb ökölbe szorított kézzel magyarázott neki, szédítő gyorsasággal rohant a labda felé. Szeme eszelősen csillogott miközben egy lopott villanással Prudencia szemébe nézett. Diadal és megszállottság volt a pillantásban.

– Rúgj már! – üvöltötte fel újra Virginia és ez valahogy kirángatta Prudenciát a tétélen mozdulatlanságból. Kettőt lépett és óriási erővel rúgott a labdába, mely azonnal eltűnt a szeme elől. A következő másodpercben érezte, hogy sípcsontját erős ütés éri. Mindkét lába egyszerre tűnt el a teste alól. Az eget látta, majd a pályát oldalról, végül a füvet közvetlen közelről. A fájdalom csak később jött, mint egy utas, aki majdnem lekéste a már éppen induló vonatot.

Prudencia felsikoltott és a lábához kapott.

– Ezt neked! – hajolt fölé a nő.

Válaszolni akart, de ennél most sokkal fontosabbnak tűnt a fájdalmas ordítás, melyet – ezt el sem tudta képzelni korábban – egy a semmiből születő hangorkán licitált túl. Nem hallotta saját hangját és ez a fájdalom mellett is figyelemreméltóan különös volt. Hirtelen sokan lettek körülötte. Többen megpaskolták a vállát, megborzolták a haját. A legkülönösebb az volt, hogy szinte senki sem törődött a fájdalmával.

– Ez igen! Gólpassz az első meccsen! – vigyorgott fölötte Kaspar is.

– Gólpassz? – nézett fel rá Prudencia. – Olyat tudok?

– Mesterien. Ha nem ér bele senki, akkor gól lett volna. Tökéletes rúgás.

– Azt hiszem, hogy eltört a lában.

Kaspar lenézett, majd újra Prudencia arcába vigyorgott.

– Még soha nem vágtak fel, ugye?

– Nem igazán.

– Szokni kell. Ha kiszenvedted magad, állj csak fel. Túl fogod élni.

Prudencia ebben kételkedett ugyan, de azt el kellett ismernie, hogy a fájdalom a gól hírére jelentősen enyhült.

Oliver is megjelent fölötte. Csillogott a szeme.

– Ez igen, Prud. Gyere, állj fel – nyújtotta a kezét.

– Soha többé nem tudok lábra állni.

– Azért én megpróbálnám.

Prudencia legnagyobb meglepetésére a lábai megtartották, a pokoli fájdalom pedig sajgássá szelídült.

További vállveregetéseket és bíztatásokat kapott, miközben sántikálva, Oliver támogatásával elindultak a kezdőkör irányába.

– Ribanc! – kiáltott utána valaki.

– Ne figyelj oda. Piszkos beszéd, csak fel akarnak cukkolni.

– Ribanc! Ribanc! – kántálták most már többen is az ellenfél soraiból.

Prudencia megfordult. A sértegetést ugyanaz a sárga hajú nő vezette, akivel szóba elegyedett pár perce, és aki aztán kirúgta a lába alól a talajt.

– Te vágtál fel? – kiáltott oda. Érezte, hogy lángba borul az arca.

– Megérdemelted! – kiáltott oda a nő.

– Az anyád! – szorult ökölbe most már Prudencia keze is, de Oliver megragadta a vállát és visszaperdítette a helyes irányba.

– Ne most – mondta halkan.

– Leribancozott, és felrúgott.

– Mert el van keseredve.

– Akkor hogy el lesz keseredve, ha odamegyek hozzá.

– Majd később. Most kezdődjön el a játék.

A kezdőrúgás után Oliver ügyesnek bizonyult és elhalászta a labdát a pirosak egyik legjobbja elől. Átpasszolta Kasparnak, aki mint mindig, most is Ivánnak rúgta azt. Ekkor szabadult el a pokol. A pirosak kegyetlenek voltak, gyorsak és főként nem válogattak. Mindegy volt, hogy labda vagy láb, rúgták. Az első hullám a legtöbb elől lévő játékost feldöntette. A második pedig elintézte a többit. Néhány pillanat alatt a legtöbb kék játékos a füvön feküdt, vagy éppen menekült. A pirosak pedig támadtak. Habzott a szájuk.

Prudencia megdermedve nézte a jelenetet, ami csak tovább fokozódott. A pirosak nem tágítottak a földre került kékektől. Ivant, akit ketten is a földön tartottak, nyüszítve próbált meg szabadulni. Oliver is csapdába került.

– Ezt lehet? – nézett Prudencia halálra váltan Virginiára.

– Amíg nem szól a síp, mindent lehet – kacsintott rá a nő és egy csatakiáltással az egyik kéken térdeplő pirosra vetette magát.

Prudencia hirtelen két kezet érzett a háta közepén. A taszítás bár hatalmas volt, de ő mégsem esett el. Előrebukdácsolva futott néhány métert, majd megfordult. Újra a sárga hajú nő támadott rá, aki miután felfogta, hogy a lökése nem sikerült, új lendületet vett.

– Anyád! – sziszegte Prudencia és minden erejét bevetve előre hajolt és ő is nekilendült. Kosnak érezte magát, kegyetlen, öklelő bikának. Valahol gyomortájékon találta el az ellenfelét. A nő nyekkent egyet és elterült. Arcán vegytiszta meglepődés látszott.

– Na? Ez milyen volt rib… – hajolt fölé Prudencia, de nem folytathatta a mondatot, mert egy másik piros döntötte le a lábáról.

Néhány pillanat kellett hozzá és a pálya valódi harctérré változott. Ütések és rúgások csattantak. A labda valahol lényegét vesztette. Prudencia nagy erőfeszítések árán sikeresen kikecmergett az őt ledöntő köpcös nő alól. Felkeltében még belekönyökölt támadója hátába. Oliver a közelben küzdött, és vesztésre állt. Hárman nehézkedtek rá a fűhöz szegezve a kék csapat egyik legjobbját. Prudencia már nem gondolkodott. Teljes erejét bevetve egyszerre két pirosat is lesodort a férfiról, aki a harmadikkal már könnydél elbánt.

– Kösz, Prud! – pattant talpra Oliver.

– Ez iszonyat. Miért engedik? – nézett körbe a csatatéren Prudencia.

– Hallgasd!

A lelátóról érkező ricsaj elviselhetetlen méreteket öltött. Bizonyos értelemben félelmetesebb volt, mint a lent zajló harc. A hanghullámokat szinte a bőrükön érzékelték, mely egyszerre volt félelmetes és bátorító.

– Hát ezért – bólintott a férfi, aztán az egymásba gabalyodó két csapatra mutatott. – És ezért. Menjünk Ivánért – intett végül egy hatalmas kupac felé.

Prudencia bólintott és minden további megbeszélés nélkül futni kezdtek a legnagyobb csoportosulás irányába, ahogy vagy másfél tucat ember kapaszkodott egymásba. Prudencia újra felöklelt néhány pirosat és némi megelégedéssel nyugtázta magában, hogy ebben bizony nem kis tehetsége van. Oliver lerángatott három további kéket a kupacról, melynek alján kibukkant Ivan feje. A pirosak ellentámadásba mentek át, de Prudencia résen volt. Arra ügyelt, hogy a feltérdelni akaró ellenfelek közül egyik se vesse meg lábát biztonsággal a füvön. Egy cirkuszi játék jutott az eszébe, ahol a talapzatból kiemelkedő rudakat kellet minduntalan fejbe verni a győzelemért. Ez sem volt nehezebb annál. Gyors lépésekkel cikázott a talpra tápászkodók között és lökte őket újra és újra vissza a földre.

– Hol a labda? – kiáltotta el magát Iván immár két lábon állva a pirosak fekvő halma közepette.

– Most éppen nálunk! – mutatott Prudencia a pálya széle felé, ahol egy külön meccs vette kezdetét. Főként a sporthoz nem értő, egyébként statisztaként jelenlévő csapattagok próbáltak dűlőre jutni egymással. A rúgások esetlegesek voltak és merőben véletlenszerűek. Ivan eliramodott és egyetlen mozdulattal magához ragadta a labdát, majd egy hatalmas rúgással az ellenfél kapujának előterébe küldte azt, ahol alig lézengtek néhányan. Prudencia most vette csak észre, hogy Oliver nem vett részt a labdaszerzésben. Egyenesen előrenyargalt, hogy ott várja a megérkező játékszert. A felismerés különös, kéjes borzongásba csapott át Prudenciában. Szóval ilyen, amikor taktika és tudás is van a pályán, nézte lenyűgözve az összjátékot és bár nem akarta beismerni, de életében most először megcsodálta a játék szépségét.

Oliver magabiztosan vette le a labdát és meglepő könnyedséggel cselezte át magát a védelem egyetlen labdához értő hórihorgas védőjén.

A gólt velőtrázó hangorkán kísérte. Prudencia kényetlen volt befogni a fülét, ahogy a legtöbb földön küzdő is befejezte a harcot és értelenül kereste az üdvrivalgás okát.

A meccs hátralevő része kegyetlen volt, de kiszámítható. A pirosak támadtak, de esélyük sem volt. Arcukon az elszántság azt idő haladtával elkeseredéssé változott, és ez végül gyászba korcsosult. Amikor végül lefújták a meccset, a legtöbben sírtak, és ez Prudenciában újra felszított valamiféle szánalmat.

– Rohadj meg, ribanc! – gyalogolt el mellette a pályán szerzett legnagyobb ellensége.

Prudencia hagyta. Nem volt kedve újra nekitámadni. Elég volt már a tanárverésből mára. Nézte a nőt, ahogy távolodik.

– Nem mehettetek volna fel – kiáltott mégis utána.

– De igen.

– Nem. És persze lehetünk mi a bűnbakok…

– Miattatok… – nézett vissza rá a nő. Lángolt a tekintete.

– Miattunk – bólintott Prudencia.

A nő fejcsóválva fordult el tőle.

– Na, mi van? Még egy félidő? – kocogott hozzá a győztesek fölényes derűjével Oliver.

– Nem – rázta meg fejét Prudencia. – Oliver, mit csináltunk mi most?

– Meccs volt.

– Ez nem meccs volt. Ez valami más. Állatok voltunk.

– Győztes álltok.

– És az jó?

Oliver nem válaszolt, ami mintha válasznak is beillett volna.

– Nézd a jó oldalát. Egy hét szünet. És ez biztos.

Prudencia tétován bólintott. Sportmeze alatt már dermedni kezdett az izzadság. Arca égni kezdett, végtagjai megremegtek.

– Beteg leszek – mondta egészen halkan.

– Ugyan már! Csak kicsit fázol.

– Nem. Lánykorom óta tudom, hogy mikor vagyok lázas és most az vagyok – mondta elhaló hangon és egészen közel a kezdőrúgás pontjához a fűre rogyott.

(folyt. köv.)