300. novella

Felkelek. Ahogy az lenni szokott. Szeretem az ismétlődő dolgokat. Rendet visznek az életembe. Nem vagyok se pedáns, se kényszeres, egyszerűen megnyugtat a rutin, a dolgok lágy, de mégis makacs visszatérése egy kezdőpontra, hogy onnan új lendületet véve újra csak körpályára álljanak.

A kutya már az ajtóban áll. Hát, aki rutinra vágyik, az vegyen egy kutyát magának. Sétálni viszem. Ugyanazok a sarkok, ugyanott kapok agyvérzést, mert a kutya minden alkalommal ugyanannak a bokornak a tövéből eszik fel valamit. Megőrjít, de persze azt is rutinszerűen.

Ismerős arcok jönnek szemebe. Kifli kutya a beszédes nénivel. Borisz, morcos mamával. Aztán jön egy kis izgalom: a nő. A nővel nem túl gyakran találkozom, de amikor igen, az mindig kihívás. Ugyanis utálja, ha ránézek. Egyszer nekem esett: „Ne bámuljon állandóan!”, mondta. Addig észre sem vettem, hogy észrevettem, de azóta, ha lehet, mindig megszemlélem lopva. Amikor kiszúrjuk egymást, ő átmegy az utca másik felére. Fogalmam sincs, hogy hívják, és hogy milyen rettenetes története lehet, ami miatt nem bírja elviselni, hogy ránéznek. Egyszer megírom őt, az már biztos. Talán Ibsen mondta: Ha nem akarod az életedet nyomtatásban látni, akkor ne barátkozz íróval. Én kiegészíteném: ne is találkozz vele!

Aztán megint a szokott utcasarkok. A kutya ugyanott marad le.

Hazaérek. Ma nem írok. Elég dolgom van. Takarítás például. Ugyanazok a mozdulatok, nem több, nem kevesebb. A szőnyeget egy megadott mintázat szerint porszívózom. Háromszor erre, háromszor arra. A kutya a szokásos módon félve kerülgeti a zajongó gépet. Kész leszek. Irány a közért. A közértesnő köszön. Visszamosolygok. Végre van olyan szardínia, amit mindig keresek. Este halpástétom lesz, az már biztos. És ebédre? Zs. délre ér haza? Akkor nincs túl sok idő. Zöldbabfőzelék. Hétfőnként valahogy mindig azt dobja a gép.

Egy novellán jár az eszem, amikor hazafelé ballagok. Meg kéne írni, de ma nem akartam tollat fogni. Hétfőn általában nem írok, akkor valahogy a világé a nap. A kaja készül, a TV duruzsol. Hírek. Ideges leszek tőle, mint mindig.

Kint szemerkélni kezd az eső. Írásra való idő, az már biztos. Pittyen a telefon. J. munkát küldött. Fordítás, grillsütőgép használati útmutatója. Nem hosszú. Biztos kicsi csirkék sülnek benne. Ebből nem leszek milliomos. Vajon akarnék milliomos lenni fordítóként? Elvetem az ötletet, és mint mindig rövid kis gondolatcsúszda után oda érkezem, hogy író akarok lenni. Akármilyen. Persze jó író, de hát a jóság nem egyéni tulajdonság, azt más dönti el. Én csak annyit tehetek, hogy csinálom, amikor csak tudom. Leülök a gép elé. Fordítani kezdek. Jól halad. A zöldbabfőzelék elkészül. Leveszem.

Zs. megérkezik.

Ebéd.

Zs. elmegy, a délutánt meg elviszi a rutin. Lágyan ringatózom benne. Holnap írok. Jó lesz. Van néhány ötletem. Négy körül rutinszerűen rám tör a pánik, hogy ennek semmi értelme. Hogy minek, kinek írok? Nem baj. A pánik is a hétköznapok része. Aztán megijedek, hogy mi lesz, ha holnap nem jut eszembe semmi. Eszembe jut, mint mindig, Asimov. Hozzá képest, még sehol sem tartok. Annyit nem lehet írni, amennyit ő írt. Azt csak megszállottsággal lehet, én pedig nem vagyok az. De jó lenne megszállottnak lenni!

Mindegy.

Esteledik. Ismét megyünk egy kört a kutyával. A nő sehol. Kár, mert talán éppen most jutna eszembe a története, amit majd megírok.

Amikor hazaérek, Zs. még nincs itthon.

Ez jó.

Nekilátnék a halpástétomnak, de csöngetnek.

Igen!

Igen! Hétfő van és én teljesen elfelejtettem, hogy a hónap utolsó hétfője. Jönnek az öregek. Imádom őket. Valójában nem hozzám igyekeznek. A fölöttem lakó Béla bácsinál lesz az összejövetel. Minden hónap utolsó hétfőjén. Bálabá’ kilencvenhárom éves. Fitt, mint egy sáska. Ő magát nevezi sáskának. Néha dumálunk a lépcsőházban. Úgy hív, hogy fiam. Na, fiam, mit főz ma? Na, fiam, meddig élünk még? Ilyesmi. Bélabá’ csendesen, kitartóan él. És rendszeresen. Tudod, fiam, egy öregember már nem követi a szokásait, hanem azok tartják egyben. Szóval szeretem az öreget. És ahogy a szokások diktálják, minden hónap utolsó hétfőjén Bélabá’ bulit tart. Jönnek hozzá az öregek, a barátok, azok, akik elkísérték idáig. Évtizedek óta jönnek. Egyre kevesebben, de jönnek.

És mindig, de mindig rossz helyre csöngetnek. Hozzám. Mintha agyukban csak az első emelet létezne. Csöngetnek, kinyitom az ajtót, és ők betódulnak. Csivitelve, zajosan mennek a nappali felé, kabát le, cipő le, és ott állnak a lakásunkban és keresik Bélabát’, és én vagy tíz éve minden alkalommal elmagyarázom nekik, hogy még egy emeletet kéne emelkedni a bulihoz, mert ez nem az a lakás. Ők nevetnek és bocsánatot kérnek, és cipő fel, kabát fel és már ott sincsenek, csak a nappaliban láthatatlanul lebegő furcsa kíváncsiságot és életerőt hagyják hátra.

Eleinte idegesített a dolog. Hát hogy nem lehet megjegyezni, hogy Bélabá’ egyenlő második emelet? Ilyen nehéz ez? Aztán megszoktam. Aztán megszerettem. És most, ha néha-néha nem vétik el a házszámot, akkor nagyon hiányzik. Iszonyúan hiányzik.

De most jönnek!

Kinyitom az ajtót.

Csevegés, mosolygás, tódulás, kabát le, cipő le. Mosolyogva nézem végig a jelenetet. Azt gondolom, hogy ezt direkt csinálják. Hogy miután felmennek Bélabá’hoz kitárgyalják, hogy a lenti pasas éppen mit reagált a látogatásra. Vagy ez is megszokás lett. Bélabá’ előtt be kell menni az elsőre pár másodpercre.

Közlöm velük, hogy az emelet még mindig nem stimmel. Bélabá’ a másodikon főzi a kávét.

Vidám bocsánatkérés, cipő, kabát.

Örömmel várom ki, hogy mindenki kitóduljon a folyosóra.

– Nem jön fel? – fordul vissza az utolsó vendég. Idős nő. Talán Gizi? Bélabá’ nője az biztos.

– Nem – ingatom a fejem.

– De – bólint Gizi.

A többiek, mint valami nyugdíjas seregélycsapat replikáznak. Nincs mese, menni kell. Valójában visz a kíváncsiság, az erejük.

– Jöjjön, ma jubileum van!

– Szülinap?

– Olyasmi, de nem pontosan. Majd meglátja.

Betódulunk Bélabá’hoz.

– Hoztam egy vendéget – mondja Gizi.

– De jó, hogy itt vagy, fiam, ma nagy nap van. Jubileum – bólint Bálabá’, és egy kávéval teli csészét tol elém.

A csapat letelepszik. Csevegnek, engem is kérdeznek, de látszik rajtuk az izgatottság. Sütik kerülnek elő. A kávé olyan, mint a lórúgás. Bélabá’t ez tartja életben, az már hétszentség. Érzem, hogy nincs itt a helyem. Meg tudnám szokni, de most még ismeretlen minden. Aztán Gizi nem bírja tovább.

– Na, kezdjük már el, mert megőrülök.

Attika – hát így hívja magát, mit csináljak? – egy tabletet vesz elő. Anakronizmus a javából. Na, erről biztos írok egy novellát, jut eszembe. Úgy áll a kezében, mint Tutanhamonnak állhatott volna egy turmixgép. Simogatni kezdi, aztán megtalálja, amit keresett.

– Itt van. Ki olvassa fel?

– Zozó, mint mindig – jegyzi meg Bélabá’.

Zozóhoz kerül a kütyü. Ő is simogatja kicsit.

– Na, akkor csend legyen! – mondja Zozó. Mély, kellemes hangja van. Szinkronszínész volt valamikor.

A társaság elcsendesedik. Feszült figyelem. Páran becsukják a szemüket, csak Gizi kavargatja a kávéba tett hat kiló cukrot. A csésze illedelmesen csilingel. Inkább segíti, mint zavarja a hangulatot.

– Az ezredik novella! – mondja kimérten, ünnepélyesen Zozó.

Olvasni kezd.

Csak néhány mondat után jövök rá, hogy mit hallok.

Az én történetem.

Elvörösödöm, de senki sem figyel rám. A történetben vannak. Az én ezredik, jubileumi történetemben.

Sírhatnékom van.

Gizi rám mosolyog, és én nem tudom eldönteni, hogy tudja-e?

Talán mindegy is.

Talán ez nem is számít.

A történet számít. Hogy benne vannak, hogy elviszi őket valahova, mindig máshova. Hogy utaznak. Hogy utazhatnak velem, mint egy busszal, ahol senkit sem érdekel az ülés, a motor, a kormány vagy a buszvezető, mert a kinti világ számít, ahová a busz robog.

Barétként válunk el. Hívnak a következő alkalomra is. És még mindig nem tudom biztosan, hogy mit tudnak. Látok villanó szemeket és elnyomott mosolyokat, de ezeket éppúgy képzelhetem is.