71. rész
Az operaház karzatának első emeleti páholysorára nyílt a liftajtó. Lejjebb nem kellett ereszkednie. Olyanokkal nézte végig az első felvonást, akikkel bár sokat találkozott, mégsem ismert. Ők is nagy emberek voltak a történelemkönyvek lapjairól. Eleinte nevetségesnek tartotta a neveket, és minden alkalommal elnevette magát, amikor Jeanne-nak hívták őt, de lassan megszokta a helyzetet. A szabályok szabályok maradtak és ezt kívánták meg a folyamatok, melyeknél nagyobb szentség nem volt ezen a szinten.
Merengő tekintettel nézte végig az első felvonást. Várt valamire, de nem tudta, hogy mi lesz az, ahogy az sem, hogy mikor ér el hozzá. Így érezheti magát egy gyümölcs a fán. A hasonlat megtetszett neki, és idővel úgy dédelgette, mint énjének egy titkos és rendkívül fontos részét.
Az énekesek kitettek magukért. Ezt a páholyok közönsége el is várta tőlük, holott Prudencia meg volt győződve arról, hogy a legtöbben nem értenek a zenéhez, és csak kötelességből jöttek el az előadásra. Arisztotelész itt volt, így aki tehette, megmutatta magát mellette.
– Szépen énekelnek – fordult felé egy nő. Prudencia úgy emlékezett, hogy Mona Lisának hívják. Nem tudta kitalálni, hogy miért. A nő nem volt különösebben szép – ez ugyan stimmelt volna –, de sajnos a titokzatosság is nagy ívben elkerülte. Átlagos, jellegtelen ember volt, semmi más.
– Igen. Valóban – hümmögte válaszképpen.
– Nem tetszik?
– De. Most mondtam, hogy igen.
A nő újra kérdezni akart valamit, mert láthatóan nem elégedett meg a válasszal, de ezt Prudencia nem várta ki, felállt és kibicegett a folyosóra. Ügyesen használta a botját, és bár egyre kevesebbet volt rá igénye, még mindig jólesett az általa nyújtott biztonság.
Tele volt a büfé. Arisztotelész társaságában ismeretlen alakok álldogáltak. Talán ezért a pár percért kellett mindenkinek végighallgatnia az előadást. Ma nem volt meccs, hogy odavigye vendégeit.
Prudencia a kiadópult előtti sorhoz billegett.
– Prudencia! – intett felé Arisztotelész.
A körülötte álló emberek leváltak róla. Vagy megbeszélték a nagy emberrel a megbeszélni valót, vagy éppen a nagy embert hagyták ott, hogy megbeszéljenek valamit.
– Arisztotelész! – lépett oda Prudencia.
Nem félt a férfitól. Valójában senkitől sem félt, mióta megtudta, hogy a Tanrendtartás eljutott az alsóbb emeletekig. A tény, hogy győzött – mert az üzenetet győzelemnek fogta fel – végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el. Azóta csak érett gyümölcs volt, ami egy kis szélre vár.
– Hogy megy a munka? – kérdezte a férfi.
– Nem dolgozom, szóval remekül.
– Nekem azt mondták, hogy szorgalmas volt.
– Nem tudom, ki mondta ezt.
– Sokan. És meg kell mondjam, hogy nagyra értékelem az igyekezetét. Az ilyenből lesznek a legjobb és leghíresebb folyamatgazdák.
Prudencia gyanakvóan nézett a férfira. Nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy éppen csapdát állít neki. Nagyjából mindegy volt, de azért szerette volna tudni.
– Teszem a dolgom.
– Helyes. Nagyon helyes. Ha ilyen lelkes, akkor hamarosan komolyabb feladatokat is kaphat.
A büfében felmorajlott egy társaság. Mindketten a zaj felé néztek. Egy nő éppen poharakat lökött le egy koktélasztalról, egyiket a másik után. Minden zuhanásra hangos nevetés jött válaszul. Egy ideig ketten nézték az abszurd játékot. Prudencia azon kapta magát, hogy ő is elmosolyodik egy-egy pohár megsemmisülésére. Megrázta a fejét, mint aki egy rálopakodó álomból keveredik a felszínre.
– Milyen feladatról van szó? – nézett váratlanul a férfira.
Arisztotelész meglepődött a ritmusváltáson.
– Nem tudom. Valami oktatásügy. Abban otthon van. Esetleg egy magasabb beosztás. Első körben lehetne iskolaszent, aztán a szentek testületének elnökségében is van egy hely, és onnan is. Folyamatok, Jeanne, folyamatok.
Prudencia arcán halvány mosoly jelent meg, bár erre nem adott engedélyt az izmainak.
– Nem is tudom.
– Én igen. Maga komoly erőnk lehet. Bízunk magában. Példamutató volt, ahogy a Tanrendtartást kezelte.
Prudencia érezte, hogy elpirul.
– Hogyan kezeltem?
– Csodásan. Élveztem minden sorát.
Arisztotelész szemében megcsillant valami.
– Persze még vannak hibák, de ne aggódjon, ezek szépen lassan lekopnak majd. Csak idő kell hozzá semmi más.
– Gondolja?
– Tudom, Jeanne, egyenesen tudom – mosolygott rá a férfi.
A hangos társaság poharai elfogytak, a lelkesedés alábbhagyott. Megszólalt a szünet végét jelző szignál.
– Akkor mehetünk vissza – intett a páholyok felé Arisztotelész. – Már csak két félidőt kell kibírni. Az féllábbal is menni fog.
A férfi megpaskolta Prudencia vállát, és kilépett a páholy folyosójára. A büfé ezt követően néhány pillanat alatt kiürült. A pincérek kapkodva láttak munkához, hogy helyrerázzák a termet a következő szünetig. Egyikük – fiatal lány volt – sietve guggolt le a széttört poharakhoz. Megérezte, hogy figyelik.
– Asszonyom? – nézett fel Prudenciára.
– Tessék?
– Óhajt valamit?
Különös szó volt. Megakadt az elméjében. Mereven nézett a lányra.
– Valami baj van? – kérdezte zavartan a lány.
– Nem. Nincs semmi.
A lány még kivárt, aztán újra az összetört cserepekre fordította a figyelmét. Két újjal, óvatosan szedegette a cserepeket egy szemetesvödörbe.
– Segítsek? – kérdezte Prudencia.
– Tessék? – nézett fel meglepődve a lány.
– Segítsek?
A lány elnevette magát.
– Nem kell asszonyom. Ez az én dolgom. Egyébként is, elkezdődött az előadás. Le fog maradni a szép részekről.
– De ha óhajtja, akkor szívesen segítek, nem áll semmiből.
A lány összeráncolt szemöldökkel nézett Prudenciára, aztán elnevette magát.
– Elnézést, asszonyom, de… bocsásson meg!
– Miért nevetett?
– Semmi. Tényleg semmi.
– Azért árulja csak el.
Érezte, hogy bent történik valami. Nyirkos lett a tenyere.
A lány megpróbált uralkodni magán, de újra kibuggyant belőle a nevetés.
– Semmi, csak tudja… én… általában nem óhajtok.
– Nem?
– Hát nem. Az csak itt szokás.
– Itt?
– Itt fent – nézett körbe a lány aztán zavartan újra a cserepek felé fordult, mint aki megbánta, hogy egyáltalán megszólalt.
Prudencia kilépett a folyosóra. A páholyok ajtajai csukva voltak. A zenekar már javában munkálkodott. Elsétált saját páholya mellett, ahol egy semmiarcú Mona Lisa talán éppen azon töpreng, hogy koncerttársa miért nem jött vissza időben.
A lift mellett megtalálta a lépcsőházat. Üresen kongott és ez régi, de jólesően izgalmas emlékeket keltett életre benne. A lépcsősor csak lefelé vezetett.
– Liftek visznek fel és lábak visznek le – mormolta maga elé.
Lerúgta magáról a cipőt és elmosolyodott amint a hideg lépcsőhöz ért a talpa.
*
Megállt az ajtóban. Tudta, hogy az ágya foglalt lesz. Oliver szobáját üresen találta. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót és elbicegett az ágyig. Tapasztalt bicegés volt. Már régen megszokta a bottal járást. Oliver szótlanul felemelte maga mellett a takarót, és Prudencia bebújt mellé. Úgy nézett ki, hogy kiskifli lesz, nincs más választása. A férfi átölelte hátulról.
– Nem siettél – mondta Oliver.
– Két év. Az semmi.
– Igaz.
Prudencia teste lassan átvette az ágy melegét.
– És holnap? – kérdezte Oliver.
– Holnap? Tanítok. Végül is tanár vagyok, vagy mifene. Mi másért jöttem volna le?
– Hát értem.
– Nem érted jöttem, hanem hozzád.
VÉGE
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:
Kedves Olvasóm!
Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
- 1.130-nál több novella.
- 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
- 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
- 3 kisregény;
- 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
Előre is köszönöm és maradok íród:
Varga Lóránt
Közösségi író
