Az autó parkokon és színes kirakatokkal tarkított vásárlóutcákon suhant át. Egy ideig még küzdött, hogy megjegyezze az útvonalat, de végül belenyugodott a sorsába.

– Lehúzhatom az ablakot? – kérdezte a sofőrtől.

– Asszonyom, azt tesz, amit csak akar – válaszolta a sofőr.

Idősebb férfi volt. Rendre nyírt, félig már őszes rövid szakálla szépen rímelt hasonlóan őszbe hajló rövid hajával.

– Azért csak nem.

– De igen. El sem tudja képzelni, hogy errefelé mi mindent meg nem tesznek az emberek.

– Tényleg, és miket?

– Mindenfélét. Hajmeresztő dolgokat.

– De mégis mit?

– Ezt inkább nem részletezném. Nem az én dolgom.

– Viszont a maga kocsija.

– A kocsi az öné

– Azt kétlem.

– Nekem azt mondták, és akkor az úgy is van.

Prudencia újra ellenkezni akart, de elnyomta a késztetést. A férfinak valószínűleg igaza volt. Kapott egy kocsit. Ez egy ilyen hely. Megnyomta az ajtóba épített gombot. Az ablak leereszkedett. Az autó szinte nesztelenül suhant alattuk. Betüremkedtek hozzá a kinti zajok. Egy fűnyíró brigád csinosított éppen egy közeli parkot. Fiatalok voltak. Lent biztos kertészetet tanultak. Eszébe jutott az egyik lány neve, akire felügyelt. Az apja neve nem ugrott be, de a lányé igen: Delila. Talán ő is itt van. Valahol a távolban egy templom kongatott. Vajon az is 23-as, mint az iskola? Elmosolyodott a váratlanul elbukkanó kérdésen.

– És maga? – fordult újra a sofőrhöz.

– Én?

– Miért nem én vezetem az autót, ha már az enyém?

– Én az ön sofőrje vagyok.

Prudencia felnevetett.

– Nekem soha nem volt sofőröm.

– Egyszer mindent el kell kezdeni – válaszolta a férfi.

Prudencia a visszapillantó tükörbe nézett. A férfi szeme mosolygott.

– Hová megyünk?

– A házához. Szép helyen van… bár itt minden hely szép.

– Maga itt lakik?

– Ha sok a munka, akkor igen. Önnél is lesz egy szobám. Ha nem, akkor lemegyek. De ne aggódjon, van egy telefonszámom. Bármikor elér és pár perc múlva ott is vagyok. Ebből még soha nem volt gond.

– Másnál is volt már sofőr?

– Soknál.

– Kiket szállított eddig?

– Mindenkit. Az egész világtörténelmet elfuvaroztam már nem is egyszer. Ült mögöttem Zénon, Newton, Napóleon, Voltaire, Nagy Sándor, Kossuth, Kolumbusz, Cézár, Mohamed, Jézus.

– Jézust is szállította?

– Persze. Nem is egyszer. Nem olyan, mint a másik. Ez eléggé öntelt.

– És még?

– Hát lássuk csak. Buddha, Ghandi – őt nem szerettem, mert erőszakos volt –, da Vinci, Churchill, Rákóczi, Néró, Caligula, egy csomó király, abból tényleg nagyon sok volt, Ciceró, abból vagy öt, Hitler.

– Hitler? Ne vicceljen már.

– Nem így hívta magát, de attól még ő volt, én láttam. Sztálin is volt már az utasom. Persze ő sem így hívta magát. A lényeg, hogy sokan ültek már mögöttem.

– És én? – kérdezte Prudencia kis szünet után. – Engem hogyan hívnak?

– Nekem azt mondták, hogy Jeanne d’Arc. Nem jól tudom? Még soha nem vittem egyet sem. Jó név. Sőt, egészen különös. Azt sem tudom eldönteni, hogy örülnék-e neki. Azért az eredetinek nem lett túl jó vége.

– Maga egy olvasott ember.

– Elég régen jártam iskolába. Akkor még kellett olvasni, nem nagyon választhattunk.

– Hála ég!

– Hála ég! – biccentett a férfi.

Egy csillogó alagúton suhantak át. Sportkocsik bőgtek el mellettük félelmetes tempóban.

– Szóval Jeanne d’Arc – hümmögte maga elé Prudencia.

– Ezt mondták.

– És maga? Megkérdezhetem a nevét?

– Elnézést, hogy eddig nem mondtam. Szégyellem magam…

– Ezen most ugorjunk át. Tehát?

Prudencia újra kiérezte saját hangjából a tanárt, és ez meleg hullámokat keletett a bent most már magabiztosan örvénylő egyre erősebbé váló építményben.

– Ambrus vagyok.

– Szóval halhatatlan? – kérdezte mosolyogva Prudencia.

– Hát az jó lenne, de szerintem nem vagyok az. Érzem magamon a kort.

Újra egy park mellett haladtak el.

– Éhes vagyok – jelentette ki Prudencia.

A kocsi azonnal lassítani kezdett.

– Megállhatunk, ha enni kíván. Vagy hazamegyünk és otthon biztosan csinálnak valamit magának.

– Álljunk meg.

– Ahogy óhajtja – biccentett Ambrus. – Közel van az opera.

– Tényleg? Van itt opera?

– Itt minden van, asszonyom.

A kocsi megállt és a sofőr sietve lépett Prudencia ajtajához, de az megelőzte őt.

– Legközelebb én szeretném kinyitni önnek – mondta a férfi.

– Mert én nem nem vagyok rá képes?

– Mert ez az én dolgom, és ha nem végzem el, akkor hanyagnak tűnök.

– Kinek a szemében? Az enyémben biztosan nem.

– Mások szemében igen. És az sokat számít.

– A látvány.

– A látvány itt néha minden, asszonyom – válaszolta komolyan Ambrus és becsukta Prudencia mögött a kocsiajtót. Botja az ülésen maradt. Egy pillanatra megtorpant, aztán hagyta a dolgot. Sántítani nem szégyen, bár nem is valami kecses dolog. Átvágtak a közeli parkon. A túloldalon egy üzletsor előtt fényes kávézó kínálta magát.

– Az opera kávézója.

– Remek. Csak éppen nem látom az operát.

– Ott a lift – mutatott egy üvegkalitkára Ambrus.

– Lift?

– Azzal lehet leereszkedni az operához. Egy emelet.

Prudencia nem kérdezősködött tovább. Ráér még erre.

– Akkor jöjjön, együnk valamit.

– Én nem. Csak ön.

– Maga is!

– Asszonyom…

– Maga is! – jött elő belőle újra jólesően a tanár. – Egyébként most jut eszembe, hogy nincs pénzem.

– Azt én intézem – vágta rá a férfi.

– Maga?

– Igen. Az ilyen apró költségekre én ügyelek.

Prudencia megcsóvált a fejét, és leült egy asztalhoz. Ambrus megtorpant a szék előtt.

– Üljön le, Ambrus, vagy mérges leszek.

A fenyegetés hatott. A férfi vonakodva ugyan, de helyet foglalt. Egy pincér libbent melléjük. Prudencia könnyű ebédet rendelt. Ambrust csak egy kávéra lehetett rábeszélni.

– Akkor tehát ezentúl maga tart ki engem – kacsintott Ambrusra Prudencia.

– Ez az ön pénze. Én csak kezelem, hogy ne magának kelljen ezzel foglalkoznia.

– Értem én. És mióta csinálja ezt?

– Mit?

– A sofőrséget, a pénzkezelést mások helyett?

– Negyven éve vezetek, asszonyom.

– Negyven éve! – fejezte ki csodálatát Prudencia. – Az nem kevés.

– Nem, asszonyom. Jó dolog vezetni.

– Végig itt fent volt?

– Nem. Dehogy. Voltam én már mindenhol. Lent is, fent is. Teherautón, kamionon, taxiztam, limuzinoztam, voltam reptéri sofőr, egy ideig még buszt is vezettem, de azt nem nagyon szerettem.

– És melyik volt a legjobb?

A férfi komolyan elgondolkodott a kérdésen.

– Nem tudom – mondta végül.

– Tényleg nem tudja?

– Nem. Őszintén nem. A buszt leszámítva mindegyiket szerettem. Tudja, az nem igazán számít, hogy hol vezetek. Az autó úgy is mozog, mindig új helyekre visz. Az a lényeg, hogy vezetek. A kormány előttem, a gázpedál a lábam alatt, az index, a duda – bár azt nem használom soha –, a motor hangja, a suhanás. A vezetés, asszonyom, csak az számít. Valójában az is mindegy, hogy kit viszek, már ne haragudjon meg ezért. – Prudencia jelezte, hogy nem haragszik. – Nekem csak az a lényeg, hogy mehessek. És ez így jó. Mert ha nem számít az, hogy hol vagyok, és mit vezetek, ha csak a vezetés a lényeg, akkor a legleharcoltabb roncs éppolyan nagy örömet okoz, mint az az autó, amit most hajtok. Mert meg kell mondjam, asszonyom, életem eddigi legjobb autójában ülök most. És az sem baj, hogy nem az enyém, dehogy, nem kell az, én nem azt akarom, hogy az enyém legyen, hanem hogy megadja azt a lehetőséget, amit viszont tényleg szeretek, a vezetést. Nekem az a boldogság. Ahhoz nem kell tulajdonlevél, nem kell semmi, csak egy autó. Akármilyen lehet, csak menjen. Én akkor leszek boldogtalan, ha nincs többé üzemanyag. Nekem akkor hal meg a boldogság. De amíg van, addig autó is lesz, amibe beülhetek. És amíg autó van, addig én sofőr vagyok. Mert én az vagyok. Sofőr. Érti ezt, asszonyom, vagy csak zagyválok, ahogy az asszony mondja otthon? Nem szereti, ha túlzottan elkap a lelkesedés, akkor szerinte süket leszek és erőszakos.

Prudencia hosszú ideig nem válaszolt. A belsejében kavargó az örvény váratlanul lassítani kezdett, így megmozdulni is alig mert, nehogy valamit megzavarjon.

– Jól van, asszonyom? Nem zaklattam fel a hülyeségeimmel, ugye? – kérdezte Ambrus.

– Minden rendben. Egy kicsit most csak legyünk csöndben.

– Igenis – vágta rá a férfi majd óvatosan felállt az asztal mellől.

Prudencia alig vette észre. Belülre figyelt. Az örvény megállapodott. Nem látta, de pontosan érezte, hogy már nem forog többé. A mozgás hiánya azonban nem volt sem üres, sem ijesztő, mert ami megmaradt belőle az sokkal erősebbnek tűnt, minden eddigi érzésnél. Puha, mégis rendkívül tartós váz lebegett benne valahol a gerince mentén, mintha teste légüres tér lenne, mely egyszerre tartja meg a vázat, és eközben a váz is tartaná azt.

Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el. Ambrus nem zavarta. Körülötte zajlott a kellemes élet. Jól öltözött, jó illatú férfiak és nők cserélődtek a székeken. Gyerekeket is látott. Gömbölydedek voltak és édesek. A váz, mely benne lebegett egy ideje már nem változott. Óvatosan hátrafordult a székén. Ambrus mögötte állt.

– Indulhatunk, asszonyom?

– Nem tudom – válaszolt bizonytalanul Prudencia. Újra körbenézett. A körülötte zajló élet fényes volt, rendezett, de valahogy mindezt nem a napfény bejövő sugaraiból látta, nem a fülét elérő zajokból érzékelte. Az érzet belülről áradt a világ felé. Mintha a váz, mely eddig csak a helyét kereste benne, most végre feladatához láthatott volna.

– Gyalogolni szeretnék. Ez elképzelhető?

Ambrus arcán halvány értetlenség suhant át.

– Merre?

– Nem tudom, hova mentünk, így azt sem tudom, hogy merre kéne mennem. Mint ahogy azt sem, hogy messze van-e vagy sem, ahol lakom. Valójában semmit sem tudok, csak azt, hogy gyalogolni szeretnék.

A sofőr felmérte a lehetőségeket és csak néhány másodpercnyi gondolkodás után szólalt meg újra.

– Végül is nem lehetetlen.

– Hát ez remek. Messze van?

– Nem igazán. Úgy egy óra gyaloglás, de ha az sok…

– Nem sok. Pont elég. Merre kell menni?

Ambrus érthetően magyarázott. Parkokat és sétálóutcákat említett, mindent logikus sorrendben, okos szavakkal írt körül.

– Akkor megyek – állt fel Prudencia.

– Én pedig.

– Maga pedig várjon a házam előtt. Maga felismeri a házat, én meg magát.

– És ha eltéved?

– Akkor el leszek tévedve. A címet tudom, majdcsak boldogulok magam is.

– Egy kicsit ez nem tetszik – mondta aggodalmasan a férfi. Prudencia elmosolyodott a gyerekes szórenden.

– Nem lesz baj, Ambrus. Ha bárki kérdezi, azt mondjuk, ami az igazság: én akartam.

A férfi még ellenkezett volna, de Prudencia intett és átlépve a kávézó teraszának korlátját átsietett a parkba, ahonnan érkeztek.

A sántikálás ellenére gyorsan haladt. Útját fák, terek, tavacskák szegélyezték. Lába alatt az ösvény gyönyörűen nyírt gyep volt. Elképzelni esem tudta, hogyan tartják rendben, ha naponta sok ember gyalogol át rajta. Még mindig kórházi papucsában volt. Lerúgta a lábáról és kézben vitte tovább. Percek teltek el. Bent a váz meg sem rezdült, ott volt, ahol ő, vagy talán fordítva, ő volt ott, ahol a váz akarta. Ez a kérdés most lényegtelennek tűnt.

Néhány perc gyaloglás után egy koromfekete fém kocka állta útját. A gyepjárda ketté vált és körbefolyta az akadályt. A jobb oldali ágat választotta. Hamarosan keskeny sávra szűkült az ösvény. Oldalról közeli bokrok állták útját, csak előre mehetett, vagy hátra. Oldalazva haladt. Háta hozzásimult a kockához, de nem bánta. Óvatosan lépkedett, nehogy beleakadjon a bokrok kiálló ágaiba. Előre pillantott. A kocka meglepően hosszúnak ígérkezett. Valójában téglatest volt. Alig látott el a végéig.

– Ezt azért átgondolhatták volna – zsörtölődött hangosan.

Felágaskodott benne az aggodalom, hogy talán mégsem kellett volna egyedül elkószálnia ebben a jószagú, puha világban. Ahogy haladt előre, úgy vált egyre szűkebbé az ösvény csíkja. Talpa alatt érdesebbé vált a gyep is. Pár tucat megtett lépés után már küzdenie kellett.

– Ezt nem hiszem el – torpant meg zihálva.

Hátra nézett. A talpa alól kiinduló gyepcsík távol egyre szélessebbé vált, végül a kocka kezdetének síkjában végződött. Újra előre nézett. Már látta küzdelmes útjának a végét. A lába alatt elinduló ösvény egyetlen távoli pontba futott. Ez egy nagyon hegyesszögű háromszög, futott át fejében a gondolat. Most úgy néz ki, mintha egyenlő szárú lenne. Persze csak optikailag. Minden csak optikailag az, ami. A látszat, kérem, a látszat bizonyos távolságból minden. Felnevetett.

– Én pedig leszarom a látszatot.

Derűsen rázta meg a fejét és tovább küzdött. Egy ponton eldobta a papucsát. Jó lesz újra Afrika. Ruhájába ágak kapaszkodtak, de most valahogy, talán azért, mert a vázhoz egyetlen ág sem érhetett el, ez egyáltalán nem volt sem félelmetes, sem idegesítő. Ritmusosan lépdelt előre. A háromszög csúcsa közeledett ugyan, de ez sem érdekelte igazán. Ha nem ér oda, hát nem ér oda. Majd visszakanyarodik. Kipróbálja a másik utat. Vagy kijut a parkból máshogyan, vagy letáborozik a koca tövében és ott él tovább. Ezek részletkérdések. Csupán fodrok a víz felszínén, lényegtelen körülmények, délibáb látszatok.

Végül kijutott. Az ösvény pontosan olyan szálesen folytatódott, mint ahogy a kocka túloldalán félbeszakadt. Nekitámasztotta hátát a falnak és lihegve vette tudomásul, hogy valahogy sikerült átvergődnie. Lenézett a lábára. Zöld volt a gyeptől, és piros a vége felé durvává váló növényzet karcolásaitól. Most nem lehetek valami szalonképes, gondolta, bár soha nem voltam az, tette még hozzá. Egy perc is eltelhetett. Lába lüktetett, arca égett, de ezek a kimerültséget leszámítva egyáltalán nem zavarták. Óvatosan lecsúszott a fal mentén, és kinyújtotta lábbal ücsörgött tovább a langyos gyepen. Talán ezt is fűtik, hogy kényelmes legyen rajta az ülés.

A vázon merengett, mely biztos volt, erős és érinthetetlen. Mindenkinek kellene egy ilyen. Megspórolhatnának maguknak egy kazalnyi problémát.

– Alea Prudencia? – szól hozzá valaki.

Észre sem vette, hogy két oldalt széles, barátságos ösvények vezetnek ki a parkból. Távolban látni lehetett a zöldön túl tova suhanó, szinte hangtalan autókat. Egy fiatal nő állt a jobb oldalánál. Vékony, szigorú, de gyönyörű arcáról lerít a magabiztosság. Valakire emlékeztette, de nem tudta, hogy kire.

– Hát, még mindig az vagyok – nézett fel rá Prudencia.

– Akar tovább gyalogolni, vagy elvihetjük?

– Nekem mindegy.

– Akkor inkább menjünk kocsival. Az hatékonyabb és egyébként is, jobb, ha nem mutatkozik így mások előtt.

Prudencia mondani akart valami éleset, melybe belefoglalta volna azt is, hogy úgy mutatkozik mások előtt, ahogy csak akar, de végül legyintett az egészre. A nő elindult, ő pedig egy sóhajtás után feltápászkodott.

– A botja?

– Elveszett.

A nő biccentett egyet. Nem úgy tűnt, hogy valóban érdekelné a dolog.

– Ha hazaértünk, rendbe szedi magát és megbeszéljük az első magára bízott folyamatot.

– Nocsak! Munka a láthatáron?

– Nem kötelező, de a nagy emberek úgy gondolják, hogy önben több van az átlagnál.

– Bennem még az sincs, ami az átlagban megfordul.

A nő elmosolyodott: – Ezt nem én döntöm el.

Kiértek a parkból. Az ég még mindig ragyogó volt.

– És mi lesz az első folyamatom?

– Valami olyasmi, amiben nem kell megmutatkoznia személyesen.

– Mert ebben a formában vállalhatatlan vagyok?

– Mert sánta. Ha azt megoldottuk, akkor jöhetnek a komolyabb feladatok.

– A látszat, ugye?

– Igen, az sokat számít – bólintott a nő és integetni kezdett.

Ambrus kocsija lódult feléjük.

– Mégis, mi lesz a dolgom? – kérdezte Prudencia, de mielőtt a nő válaszolhatott volna folytatta: – Vagy tudja, mit? Ne is mondja. Teljesen mindegy.

– Azért nem mindegy. Majd meglátja, hogy folyamat és folyamat között mekkora különbségek lehetnek.

– Akkor is mindegy.

– De nem az.

A kocsi megállt mellettük. Ambrus kipattant és gyorsan kinyitotta Prudencia előtt az ajtót. A nő a mások oldalra sietett.

– Higgye el nekem, hogy mindegy – nézett a nőre, mielőtt beszállt volna.

– Pedig nem az – állt ellent a nő.

– Attól függ, hogy honnan nézzük.

– Akárhonnan is nézzük, az.

Prudencia elmosolyodott.

– Bentről nézve csak fodor. Tudja: “Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,

Következik, hogy ál máshoz se léssz.” Ehhez már csak arra van szükség, hogy tudd, ki vagy.

A nő értetlenül rázta meg a fejét.

– Ez valami Jeanne d’Arc szöveg?

– Akár az is lehetne.

Beszálltak a jó szagú autóba, és tovasuhantak a csodás fákkal szegélyezett úton.

– Akár az is lehetne – suttogta maga elé Prudencia.