Az ajtó mögött meglepő alakú helyiség tárult fel. Valójában egy folyosón álltak, melynek távoli végében mintha egy apró íróasztalt vélt volna felfedezni. Az íróasztalon egy zöld ernyős lámpa szórta maga alá fényét, mintha csak vérezne. Agya kereste a kifejezést, de bárhogy kutakodott, nem találta.

– Bankár lámpa – jegyezte meg háta mögött Dominika.

– Honnan tudta, hogy…

– Mind ezen gondolkodik. Na, haladjunk, várják a diákok.

Prudencia elindult. A folyosó még annál is hosszabb volt, mint ahogy azt első pillantásra megsaccolta. Jó öt percig gyalogoltak néma csendben. Lába már megszokta a cipőtlenséget, és bár lábujja fájt, az sem okozott túl nagy gondot. Remélhetőleg hamarosan eljut egy fürdőszobába. Persze csak ahogy a rendtartás megengedi. A valószínűtlenül hosszú folyosó újabb kétségeket ébresztett benne az iskola méreteit és formáját illetőleg, és bár eddig megpróbálta átlátni a helyzetét, érezte, hogy ez most már a lehetetlenség dimenzióiba távozik. Kezében a csomag – nagy S, ami miatt Szindbád komolyan megütötte a bokáját – nehéz volt, de a remény, hogy hamarosan leteheti, adott némi energiát. A távoli asztal lassan közelebb került, és a bankár lámpa is mintha erősebb fényt sugárzott volna magából. Fénye szinte lángra gyújtotta az alatta felhalmozódott fehér iratokat.

Amikor az ajtóhoz értek, Prudenciát újabb meglepetés érte. Az előtte álló asztal valójában nem egy szobában állt. Magát a folyosót torlaszolta el, mint valami különös, adminisztrációs gát. Az ajtó mögötti félhomályban két ajtó várakozott. A jobb oldali viszonylag széles volt, és elfoglalta a hátsó fal jó kétharmadát. A baloldali ajtó ennek megfelelően abszurd módon keskenynek tűnt. Ha valaki tartozik ehhez az asztalhoz, akkor a két ajtó valamelyikén kell majd felbukkannia.

– Maga? – szólalt meg valaki közvetlenül előtte.

– Jesszusom! – horkant fel Prudencia.

– Nem – válaszolt a hang szenvtelenül.

Egy árnyék mozdult meg az asztal mögött álló magastámlás, szigorú vonalakkal megszerkesztett szék derengésében. Prudencia úgy vélte, hogy talán a bankár lámpa fénye árnyékolt le minden mást, ami az asztalon túl helyezkedett el. Egy biztos: eddig nem vette észre az alakot, mely most előrehajolt.

Egy férfi természetellenesen vékony arcának éles vonásai jelentek meg az asztalra helyezett lapokról visszaverődő fényben. A közelálló szemek hideg, szaggatott pillantásokkal pászázták végig Prudencia testét, és ő immár sokadik alkalommal azt érezte, hogy mezítelen. A férfi a képeken már ismerős öltönyt és nyakkendőt viselte. Prudencia arra gondolt, hogy a ruha valószínűleg drága anyagból készülhetett, aztán arra, hogy tulajdonképpen soha életében nem volt semmilyen anyagnak a szakértője, és képtelen volt megkülönböztetni egy drága és egy filléres ruhát egymástól. Soha nem volt olyan ruhája, ami drágának számított, így az összehasonlításnak az egyik oldala mindig is hiányzott az életéből. És mégis: most meg mert volna esküdni, hogy a képtelenül vékony arcú emberen egy méregdrága öltönyt lát. Különös dolog a bizonyosság: mindig irracionálisan érkezik.

– Neve? – kérdezte újra a férfi.

A bankár lámpa fénytócsájának közepén egy fekete toll pihent. Csontos, hófehér, gondosan manikűrözött kéz nyúlt felé. Prudencia gerincén borzongás futott végig.

– Alea Prudencia, uram – szólalt meg háta mögül a fakó-királynő.

Prudencia újra megborzongott. Teljesen kiment a fejéből, hogy nem egyedül érkezett ehhez a különös asztalhoz.

A kéz felvette a tollat, és egy idegtépően száraz kattintással kinyomta rajta az íróhegyet. A férfi most egy vastag könyvet vett elő, melyet gondos lapozgatás után nyitott ki. Sehova nem sietett. A száraz lapok legapróbb neszezése is jól hallatszott. Végül a férfi megtalálta a kívánt oldalt, melyen egy félbehagyott listát pillantott meg Prudencia. A toll az utolsó név alatti üres rubrikára szegeződött, majd a kéz írni kezdett, és szinte mértani pontos betűkkel Prudencia nevét vitte fel a fehér mezőbe.

– Iskolaszent? – kérdezte a férfi. Hangja szürke volt és súlyos. Hiányzott belőle minden, amit Prudencia eddig életnek hívott. Újra megrezzent, amikor Dominika helyette válaszolt:

– Igazgató-002-es, uram.

– Oh! – mondta a férfi szenvtelenül, és Prudencia neve mögötti üres rubrikába a „I-002” kódot írta. Az adminisztráció után felnézett a papírról, egyenesen Prudencia szemébe mélyesztette szürke, acélszilárd pillantását és így szólalt meg: – A tantárgy?

– Történelem – vágta rá Prudencia hálásan. Végre előbb válaszolhatott. Így talán nem tűnik egy használhatatlan bolondnak.

A férfi elmosolyodott, de bárcsak ne tette volna. A penge vékonyságú ajkak még keskenyebbé váltak, és egészen az arc odaláig húzódtak. Prudenciának komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne lépjen egy lépést hátra. Ebben a pillanatban érezte meg, hogy Dominika közvetlen mögötte áll, így akkor sem léphetett volna, ha végül izmai az ösztöneinek engedelmeskednek.

– Még nem kaptunk utasítást, uram. Az elosztásnál komoly zavarok vannak – szólalt meg Dominka közvetlenül Prudencia tarkója mögött. Egy felületes szemlélő azt is hihette volna, hogy Prudencia szólalt meg.

– Azt látom. És most?

– Uram… – szólalt meg Dominika, de elbicsaklott a hangja, és ez különös és váratlan elégtétellel töltötte el Prudenciát. Lám, van, akitől ő is fél.

A férfi apró kézmozdulattal vágta el Dominika próbálkozását.

– Jó. Akkor én, ha már maguk nem képesek rá.

A bankár lámpa tócsájában egy másik könyv jelent meg. A férfi most is lassú, kimért mozdulatokkal lapozgatott benne. Még mindig nem sietett sehova. Amikor megtalálta, amit keresett, hosszú ideig meg sem mozdult, mint aki nem megérteni, de egyenesen memorizálni akarja a látott információt.

– Matematika, és helyettesítésnek fizika – mondta végül, és Prudenciára nézett. Szemében most először kíváncsiság szikrája villant.

– Értettük, uram! – válaszolt Dominika.

– Rendben. Ön is értette, Prudencia?

Prudencia megpróbálta összetenni a hallottakat, de minden túl furcsa és intenzív volt ahhoz, hogy a szavak mélyértelmét is felfogja.

– Nem igazán, uram – rázta meg végül a fejét.

– A tantárgya a matematika. Ha helyettesíteni kell, akkor fizikára is be lehet osztani.

– Nem – rázta meg fejét Prudencia, mint aki egy álomból ébredne.

– Nem? – kérdezte a férfi. Szemében még mindig ott bujkált a kíváncsiság.

– Nem. Elnézést! Szóval talán nem voltam elég érthető. Előfordul, amikor izgulok, és be kell valljam, hogy mióta ideértem az önök iskolájába, elég sok minden történt velem. Például összezúztam a lábam. De már az ideút sem volt egyszerű. Szóval izgulni kezdtem, kissé össze is vagyok zavarodva. Elnézést! – mondta Prudencia egyszuszra és elhallgatott.

– És? – kérdezte a férfi még mindig szürke hangon.

– Ja! Igen. Szóval én történelemtanár vagyok, nem matematika. A matekhoz nem értek.

– Nem?

– Nem, humános vagyok. Nyelvtant és irodalmat is tanítottam, szóval, ha esetleg helyettesíteni kell, akkor oda szívesen bemegyek.

– Igen?

– Természetesen. Nem lesz gond.

– De maga tanár, nem?

– Persze – rázta meg fejét Prudencia. – Ez hogy jön ide?

– A tanárok oktatni szoktak, ugye?

– Igen.

– És maga nem akar oktatni.

– Nem azt mondtam, hogy nem akarok oktani, csak azt, hogy a matematikához nem értek. A fizikához meg pláne. Tudom, hogy Newtonnak vannak törvényei, de hogy pontosan mit azok…, hát nem vennék rájuk mérget.

Különös, groteszk hang reppent fel az asztal mögül. Mintha valaki egy fát fűrészelt volna lassú, kitartó mozdulatokkal. Prudencia csak másodpercekkel később ismerte fel a hang eredetét: a férfi nevetett. A hang úgy fejeződött be, ahogy elkezdődött: minden figyelmeztetés nélkül.

– Foglaljuk össze – szólalt meg újra a férfi. – Maga tanár, de nem képes tanítani. Akkor miért van itt?

– Én… – rázta meg fejét Prudencia értetlenül. – Én történelemtanár vagyok. A matematikához nem értek.

– De én nem azt kérdeztem, hogy ért-e hozzá, hanem azt mondtam, hogy azt fogja tanítani.

– De nem tudom azt tanítani, ha nem értek hozzá.

– Már miért ne tudná?

– Mert… – kezdett bele újra Prudencia, aztán széttárta a kezét: – Mert történelemtanár vagyok.

– Mostantól matematika tanár.

– De miért?

– Mert arra van szükség. Az előző matematikatanár kilépett. Nem volt igazi pedagógus.

– De én nem taníthatom.

– Tiltják az elvei?

– Dehogy! Azért nem taníthatom, mert nem értek hozzá.

Bár a férfin eddig jól látszott, hogy szórakoztatja a beszélgetés, arca hirtelen újra szenvtelenné és hideggé vált.

– Asszonyom, ez egy iskola. Itt nem érteni kell a tantárgyhoz, hanem tanítani azt. A kettő között elég nagy a különbség.

– Azt meghiszem.

– Most elnézem, hogy a szavamba vágott, de többet ne tegyen ilyet. A tanfelügyelője nem okosította ki?

– Kicsoda?

– A maga mögött álló tanfelügyelője. Még nem találkozott vele?

– De uram, ismerjük egymást – szólalt meg kapkodva Domika.

– Helyes. Szóval, kedves Prudencia. Érteni valamihez jó dolog. Sőt, egyenesen dicséretes. De mondja meg nekem, mit érünk azzal, ha valaki ért valamihez, és azt nem adja át a diákoknak?

– Én átadom. Remek történelemtanár vagyok. Legalábbis a diákjaim, a kollegáim…

– De nekünk nem kell történelemtanár. Már maga a tárgy sem kell. A gyerekek csak összezavarodnak a múlt történeteitől. Semmi szükség erre. A jelen elég nekik, nem kell őket még a múlt dolgaival is terhelni, nem így van?

– De, uram – válaszolt azonnal Dominika.

– Helyes! Tehát a történelem fölösleges. Felzaklatja őket. És ne is beszéljük arról, hogy számtalan dolgot még nem is egyeztettünk a múlttal kapcsolatosan. Hogy oktathatnánk valamit, ha még mi magunk sem döntöttük el, hogy miként szeretnénk a múltra tekinteni.

– De uram – horkant fel Prudencia elfeledkezvén arról, hogy ez errefelé nem szokás. – A történelem egzakt tudomány.

– Dehogy az. Ha az lenne, akkor nem kellene komoly szakembereknek azon gondolkodnia, hogy szerintünk mi történt.

– De nincs olyan, hogy szerintünk.

– Mindig van olyan, hogy szerintünk. Ezt hívják rendnek. Ahol rend van, ott a múltban is rend van. Mégpedig olyan rend, ami szerintünk rend. Ezt azért logikával elég könnyen be lehet látni. Tehát: történelem nem kell. Szegény diákok. Elég sok mindent meg kell tanulniuk, ne bombázzuk őket felesleges mesékkel. Viszont a matematika fontos tantárgy. Fontos, de sajnos bajban van, mert nincs, aki tanítsa.

– Vegyenek fel matematika tanárokat.

– Minek? Itt van maga.

– De én… uram, én történelem tanár vagyok.

– Ami nem kell. Ezért fog matematikát oktatni.

– Amihez nem értek?

– Senki sem fogja megkérdezni, hogy ért-e hozzá, ha leadja a tananyagot.

– De hogyan?

– Maga pedagógus, nem?

– De.

– És pedagógusnak mi az elsődleges feladata?

– A tanítás… de…

– Nincs de. Most mondta ki: a tanítás. Hát tanítson. Hogy mit, az saját bevallása szerint is másodrangú kérdés. Tanítson szépen. Történelem helyett matematikát. Mi a különbség? Ez is oktatás az is oktatás.

– De uram…

– Most ellenkezik.

– De uram, persze, hogy ellenkezem. Hiszen ennek nincs értelme…

– A tanításnak nincs értelme?

– A tanításnak van, persze, de ennek, így…

A férfi előre dőlt, és csontos ujjait egymásba fonta a lámpaernyő alatt, amitől kezei úgy néztek ki, mint összegabalyodott pókok egy sötét pincében.

– Asszonyom. Maga amióta elém állt, ellenkezik. És azért ellenkezik, mert nem szeretne tanítani, holott a pedagógus elsődleges feladata az oktatás. Mert egy igazi pedagógus felismeri, hogy az ifjúságot, a jövő generációját oktani kell. Oktatás nélkül nincs jövő. Ezt mindenki tudja. Azok a pedagógusok, akik tényleg alkalmasak erre a pályára, ezt komolyan is veszik. És nekem az ellenkezésével úgy tűnik, hogy ön nem így gondolkodik erről az egészről.

– Uram… erről szó sincs.

– Nincs?

– Nincs. Én szeretek tanítani.

– Remek. És szereti a gyerekeket?

– Persze.

– És egyetért abban, hogy szükség van arra, hogy a jövőnk érdekében oktassuk őket?

– Természetesen.

– És abban is egyetért, hogy az oktatás a pedagógus legfontosabb feladata?

– Igen…de…

– Remek. Akkor nincs gond. Matematikát fog oktatni, mert arra van szükség. Matematikát és fizikát, mert ez egy iskola, és az iskolában oktatni szoktak, és maga egy pedagógus, akinek az a küldetése, hogy oktasson. Mi csak összetesszük a kettőt, minkettőjük érdekében. És természetesen a jövőnk érdekében. Így érthető?

A férfi újra elmosolyodott, és ez egy fikarcnyival sem volt megnyerőbb, mint az előző. Prudencia tétován bólintott. Zúgott a feje.

– Remek. A tankönyveket és a tananyagot majd az eskü után megkapja – mondta a férfi, és a könyvbe Prudencia neve után beírta a „Matematika/hely, Fizika” szavakat. – Rendben.

– Gondolja? – nézett rá Prudencia értelenül, mint aki most eszmél fel egy igazán mély ebéd utáni álomból.

– Hogyne! Maga igazi pedagógus. Felismerte, hogy az oktatás a lényeg.

– Ha gondolja, testnevelést is vállalok.

– Nem kell. A sport nálunk jól áll. Szakedzőink vannak. Vagy ön jártas a kézilabdában?

– Nem.

– Akkor hogy akar sportot oktatni? Az első megmérettetésen halálra vernék a tanítványait. Gondolkozzon, mielőtt beszélni kezd! Végül is maga tanár, használhatná az eszét.

Prudencia válaszolni akart, de a férfi merev, parancsoló tekintete megakadályozta, hogy kicsusszanjanak belőle a szavak.

– Úgy! – bólintott szárazon a férfi. – A tankönyveket, és a többi kelléket az eskü után megkapja.

– Eskü?

– Eskü. A Rendtartást már aláírta, azzal rendben vagyunk. Most le kell tennie az esküt, hogy elkötelezettségével is kiálljon az iskolánk mellett. Nem nagy ügy. Arra tessék!

A férfi felállt, és a háta mögötti nagyobb ajtóra mutatott.

Prudencia az asztal mellé lépett. Most vette észre, hogy a kezében lévő doboz, mintha megkétszerezte volna a súlyát. A fal és az asztal lapja között csak oldalazva fért el. Nem akarta letenni a dobozt az asztalon heverő még mindig nyitott könyvre, melyben az ő neve is ott állt. Óvatosan, de lassan oldalazott el a fal mentén, míg ki nem szabadult a túloldalon. Dominika gyorsan felzárkózott mögötte.

– Biztos, hogy Igazgató-002? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolt azonnal Dominika.

– Furcsa! – vont válla a férfi, és a jobboldali ajtóhoz lépett. – Erre!

Prudencia futó pillantást vetett a másik, keskeny ajtóra. Gyors számítás után biztos volt benne, hogy azon a dobozzal nem juthatna át. Talán oldalazva be tudná préselni magát, ha arra lenne szükség.

– Az hova vezet?

– A keskeny? Másfelé. Tudja, vannak olyan pedagógusok, akik nem ismerik fel, hogy mi a lényeg. És hát legyünk őszinték: ők nem igazi pedagógusok. Nem is jár nekik széles ajtó – mondta a férfi, és lenyomta a kilincset.

(folyt köv.)