Elindult lefelé. Két forduló után megtorpant a katalógusokhoz vezető ajtó előtt és komolyan fontolgatta a lehetőséget, hogy találomra magával visz annyi kártyát, amennyit csak bír. Végül mégsem nyitott be az ajtón. Néhány szoba nem old meg semmit, ahogy egy fecske sem csinál nyarat. Talán szerencséje lenne, talán nem. A megoldáshoz akkor sem viszi közelebb.

Ereszkedni kezdett. Néhány fordulóként sárga fényű lámpa világította meg a következő szakaszt. Ablakot, ahogy felfelé, úgy lefelé sem látott.

Tudta, hogy hosszú út lesz, de azt nem, hogy ennyire. Időérzékét újra elvesztette, és bár még bőven nappal volt, amikor az öreggel beszélt, ahogy telt az idő már nem vett volna arra mérget, hogy azóta nem lett este. Fájni kezdtek a lábai holott ezer éve megszokta a mezítlábas életet. A lépcsők monoton ritmusa elkábította és bizonyos értelemben jótékony apátiába sodorta. Az izmok önműködően végezték a dolgukat. Milyen jól megszerkesztett lény az ember, a testtel szinte alig kell törődnie. Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért, jutott eszébe az idézet. Nem tudta, hogy pontos-e, de a lényeg valahogy így szólt. A test pont így működik: egyáltalán nem foglalkozik a holnappal, csak teszi a dolgát, ahogy tudja. Lehet, hogy az intelem pont erről beszél. Lépkedj most, aztán majd kiderül, hogy hol bukkansz fel később. De mikor lesz az a később?

—-

—–

Kedves Olvasó

Prudencia neked íródott és azoknak köszöheted, akik tagságukkal támogatják az írását. Ha érdemesnek találod a törénetet és az íróját, akkor támogasd tagságoddal. Így tarthatsz életben valamit, ami neked is érték. Köszönet az olvasásért, és köszönet, ha csatlakozol!! Még pár hétig nyitva a Tagság!

És most vissza Prudenciához!

—–

—-

Úgy saccolta, hogy sok-sok Eiffel toronnyi távolságot ereszkedett, de ajtó még sehol nem bukkant fel előtte. Egy pillanatra megrémülve vette számításba azt a lehetőséget, hogy a monoton ereszkedés közben valahol kikapcsolt az agya és elgyalogolt a C szint előtt, de aztán lebeszélte magát erről a gondolatról. Így születnek az aggodalmak. Semmi szükség arra, hogy kitaláljon még néhányat a többi mellé.

Ötösével számolni kezdte a lépcsőket. Az agy nem tud leállni, mindig kell talaj, amin rohangálhat. Aztán a számolás is automatikussá és így értelmetlenné vált. Voltak pillanatok, amikor azt sem tudta, hogy felfelé halad-e vagy éppen ereszkedik. A mozdulat azonos, csak az irány más. Agya elkalandozott. Az iskola alaprajzára gondolt, mely az iskolaszenttel való beszélgetés után ezerszer izgalmasabbnak tűnt, mint eddig. Aztán az iskolaszentre gondolt. Mindarra, amit mondott. Igazat kellett adnia neki. A történelem is ilyen. Tudatosnak tűnik, holott soha nem az. Emberek szándékai valamiféle különös, önálló élőlénnyé fonódnak össze, mely igencsak távol áll mindenféle szándékosságtól. Bár mindenki azt hiszi, hogy ő maga formálja a jelenét, alig hiszi azt valaki, hogy ez által a történelmet is formálja. Persze vannak olyanok, akik ezt képzelik. Ők vagy nagy emberek, vagy őrültek. Az idő dönti el, hogy a végén ki melyik kategóriába kerül. Persze őrültek is lehetnek történelem alakítók, és nagy emberek is válhatnak a feledés emésztőrendszerében aprócska kis salakdarabbá…

Az ajtó olyan váratlanul jelent meg előtte, hogy alig hitt a szemének. Írás nem volt rajta. A szokásos szürke közönnyel zárta el a továbbjutást.

Gondolkodás nélkül nyitott be rajta.

Egy folyosóra lépett. Ez az iskola folyosók, termek és főként azokat összekötő lépcsők rengetege, gondolta. Ha az élet allegóriája akart az épületbe mászni, akkor elég vacakra és fárasztóra sikeredett a kísérlete.

A folyosó mindenesetre üres volt. Szokásos ajtók nyíltak rajta sorban. Egyetlen különbséget fedezett fel csupán: az ajtókon álló feliratok jóval hosszabbak és kacifántosabbak voltak tele különös jelekkel, szinte mondat hosszúságú érthetetlen szövegekkel.

Arra indult el, ahol a C szinten laknia kellett volna. Érezte, hogy nem a saját szintjén van. Az érzésnek nem volt különösebb oka, de attól még határozott volt, és ő hitt neki. Az enyhe ívben kanyarodó folyosón könnyebben ment a gyaloglás. Talán fél óra sem kellett hozzá és ismerős illatok ütötték meg az orrát. Egy pillanatra hagyta magát becsapni, hogy azt képzelhesse, otthon van, de aztán visszarángatta magát a valóságba. Ez nem a C szint. Akkor sem, ha kísértetiesen hasonlít rá.

– Prudencia! – kiáltott rá valaki váratlanul a háta mögül.

Megperdült a sarkán.

Kaspar állt előtte vigyorogva. Az öreg majd kicsattant a jókedvtől, bár szemében megvillant valami, ami akár aggodalomnak is tűnhetett.

– Kaspar! – ölelte át barátját Prudencia. – Hol vagyok?

– Nem tudod?

– Halvány fogalmam sincs. Nyilván a C alatt.

– Tényleg nem tudod? – kérdezte Kaspar. Arcára most értetlenség költözött és aggodalmakat keltett Prudenciában.

– Tényleg nem tudom.

– Az hogy lehet?

– Így – tárta szét kezét Prudencia.

– Akkor hogy kerültél ide? Az ember nem szokott csak úgy letévedni az E-re.

– Az E-n vagyok? – hüledezett Prudencia. – Nem is a D-n?

– D, E, F itt nem igazán számít. A lényeg, hogy a C alatt. Ez a vízválasztó. Aki nem tanít, annak idővel mindegy, hogy melyik szinten lakik. A minőség, Prudencia, a minőség számít csupán. És egy tanárnak alapvetően az számít, hogy tanít-e vagy sem. Ha nem, hát… – Kaspar megvonta a vállát – …akkor szinte mindegy, hogy mit csinál. Mind száműzöttek, az lényegében mindegy, hogy melyik országba kerültek a kiűzetés után. Tehát, hogy kerültél ide?

– Azt én sem tudom.

– Ezek szerint nem küldtek?

– Nem. Vagyis nem hiszem, hogy az annak számított.

– Ezt nem igazán értem.

Prudencia néhány másodpercig komolyan azt latolgatta, hogy mennyit árulhat el abból, ami vele történt, majd felnevetett önnön paranoiáján.

– Találtam egy ajtót a mennyekbe.

– Ügyes vagy – bólintott komolyan Kaspar. – És az mit jelent?

– Beszéltem az Iskolaszenttel.

– A másodikkal?

– Azzal. Öreg volt és őszinte. Talán túl őszinte is.

– Várj! Te láttad az arcát? – kerekedett ki Kaspar szeme.

– Eléggé közelről.

– Nem volt rajta maszk?

– Nem. A kezében volt egy, de nem tette fel. Egyébként meglehetősen szimpatikus volt.

– Te komolyan láttad puszta szemeddel, maszk nélkül az egyik iskolaszentet?

– Most mondam, hogy igen.

Kasparon látszott, hogy megpróbálja a lehető leggyorsabban feldolgozni a hallott információt, és az is, hogy ez nem megy egykönnyen a számára.

– Ez olyan nagy ügy? – kérdezte Prudencia.

– Ez elképzelhetetlenül nagy ügy. És mit mondott?

– Elég sok mindent. Érdekes dolgokat.

– Elmondanád? – kérdezte Kaspar és választ sem várva Prudenciába karolt. Nagy tempóban indultak el a folyosón. Hamarosan ismeretlenek tucatjai köszöntek rájuk.

– Várj! – torpant meg Kaspar. – És hogy kerültél ide?

– Nem tudom. Az iskolaszent azt mondta, hogy maradhatok a C-n, és lám, ide bukkantam ki.

– Értem. De nem fokoztak le hivatalosan.

– Halvány fogalmam sincs, hogy hivatalosan tévedtem-e ide vagy sem.

– Hát nem – bólintott határozottan Kaspar és újra húzni kezdte maga után Prudenciát.

Egy nagyobb teremig jutottak, mely kísértetiesen hasonlított a C szint ebédlőjére. Bent asztaloknál ülve vagy száz ember hangoskodott. Észre sem vették őket, amikor beléptek a terembe. Kaspar egyenesen a kiadó pulthoz lépett, mely mögött Bandegúz és Inez vigyorgott Prudenciára.

– Itt is? – kérdezte Prudencia.

– Mi mindenhol – kacsintott rá Inez.

– Kaját osztani a legjobb dolog. Majdnem olyan jó, mint tudást osztani – tette hozzá Bendegúz.

– Emberek! – állt fel a frissen megszerzett székére Kaspar. – Lejött hozzánk Prudencia.

A tömegből izgatott mormogás szakad fel, miközben minden tekintet rájuk szegeződött.

– És csak hogy tudjátok, nem lefokozták. Önmaga talált ide. – A tömeg hangosabban zúgott fel. – Sőt. Mindezt úgy, hogy egyenesen az Iskolaszent küldte, akivel előtte hosszasan elbeszélgetett maszk nélkül.

– Ugyan már! – hördültek fel többen is.

– De igen. Mondj el mindent, Prudencia.

Kaspar egy ugrással a földön termett, majd kezét Prudencia felé nyújtotta, hogy felsegítse őt a rögtönzött szószékre.

– Nem hiszem, hogy ez jó lenne.

– Mi viszont igen. Olyasmiket mondhatsz, amit még soha nem hallottunk. És hidd el, itt mindenki ki van éhezve arra, hogy megtudja, mi zajlik fent.

– Nem tudjátok?

– Nem. Szerinted, miért nem mentem fel hozzád?

– Haragudtam rád.

– Mert nem sikerült feljutni. Itt lent és ott fent két külön világ. Még akkor is, ha nem annak látszik. Itt másként telnek a hétköznapok, szóval beszélj!

Prudencia vonakodva állt fel a székre.

– Hányadik Iskolaszent volt? – kiabált hozzá valaki.

– A második – válaszolta halkan. – Öreg volt. Szakállas. Egy könyvkupacon ücsörgött, kint az ablakból felhők látszott felülről…

– Hangosabban!

Prudencia a tőle telhető legnagyobb részletességgel idézte fel minden emlékét. Hosszasan mesélt, a tömeg pedig lélegzet visszafojtva hallgatta. Amikor befejezte a történetet széttárta a kezeit: – És most itt beszélek nektek. Az is lehet, hogy már ide tartozom. Semmit sem tudok.

Döbbent csend fogadta a beszámolót. Prudencia lelépett a székről. Látta az elkerekedett szemeket.

– Ez igaz? – kérdezte valaki a tömegből.

Prudencia bólintott. Ekkor tört ki a hangzavar. Emberek gyűltek köré. Kérdések záporoztak rá. A szobákról, az iskolaszentről a téglákról kérdezték. Prudencia minden kérdésre megpróbált válaszolni, de túl nagy volt a hangzavar ahhoz, hogy mindet győzze.

– Ezt holnap újra el kell mondanod mindenkinek – mondta Kaspar, miután kemény munkával távolabb hessegette a tömeget.

– Holnap?

– Holnap reggel.

– Én fel akarok jutni még ma.

– Ez nem lehetséges. Ilyenkor nincs feljárás, vagy csak olyan helyeken, ahová senki sem merészkedik. Ma itt alszol. Van egy vendégszobánk. Ettél már?

Prudencia most vette észre, hogy mennyire éhes. Megrázta a fejét. Kaspar intézkedett. Jól ismert ízek kerültek hamarosan Prudencia tányérjára. A tömeg nem tágított. Újra és újra hallani akarták a történetet.

– Nem értem, hogy mit izgatja fel őket annyira.

– Tényleg nem érted? – nézett rá hitetlenkedve öreg barátja.

– Nem… Hiszen nem mondtam semmit.

– Mindent elmondtál.

– Még mindig nem értem.

– Arról beszéltél az imént – fordult feléjük egy férfi a mellettük lévő asztaltól –, hogy ők sem tudnak mindent. Hogy ők is csak lakók ebben az épületben, és nem urak, csak úgy viselkednek, mintha azok lennének. Ez, hölgyem, több, mint amiről álmodni mertünk valaha.

Prudencia Kasparra nézett, aki rábólintott a hallottakra.

– Úgy van. Aki itt van, az azért van itt, mert ideküldték, vagy éppen ide menekült. De senki sincs olyan, aki ne fogadná el a fentiek döntését. Egészen eddig a pillanatig itt mindenki úgy képzelte, hogy ők és az iskola egy és ugyanaz. Azt hitte, hogy két út van, a behódolás vagy a menekülés. És te ezt megváltoztattad öt perc alatt.

– Én nem változtattam meg semmit.

– Dehogynem – mondta a férfi. Székét Prudencia asztala felé fordította és a tányérját is átköltöztette. – Emberré tetted őket.

– Újra elmondod? – lépett az asztalhoz egy nő is.

– Majd holnap reggel. Összecsődítem mind a három szintet – válaszolt Prudencia helyett Kaspar.

– Rendben. És hol alszik? Van már helye?

– A piros vendégszobában.

A nő köszöntésképpen biccentett egyet és a kijárat felé sietett.

Prudencia nekilátott az ételnek. Még mindig nem értette pontosan azt, hogy mi történt az imént. Ahogy körbenézett, úgy tűnt, sokkal több embert lát, mint két emelettel feljebb.

– Sokan vannak itt.

– Igen. És egyre többen leszünk, ahogy telik az idő. Ez a bardo.

Prudencia felnevetett.

– Bardo? Viccelsz?

– Nem. Tényleg az. Nincs rá jobb hasonlat. Köztes lét két élet között. Aki itt van, az két lét között rekedt. Azért marad, mert nem tud tovább menni, de visszafelé sem.

– Nincs kijárat itt sem?

– De van. Akármikor elmehetsz. Ha érdekel, megmutatom merre van. Egy szűk kis folyosó, ami az iskola előtti betonkockákhoz vezet. Onnan csak át kell vágni a mezőn.

Prudencia bólintott, hogy ismeri az utat.

– És miért nem mennek a városba?

– A bardobol nem lép le csak úgy az ember. Inkább szenved. Aki itt van, az nem tanít, de mégsem tudja elhagyni azt a vágyat, hogy egyszer még a kölykök elé lépjen. Képtelen elmenni, de feljutni nem tud. Örök csapda. Itt senki sem akar újjászületni, nehogy elfeledje, hogy honnan jött. Inkább mosogat, vagy főz, vagy ahogy Inezék teszik, ételt osztogat minden szinten.

– Én elmennék.

– Elmehetsz – mondta a férfi.

Prudencia érezte, hogy elvörösödik. Nem tudta, hogy miért mondta, amit mondott. Csak úgy kiszaladt száján a gondolat.

– Úgy értettem, hogy elmennék, ha nem látnék utat felfelé – mondta még mindig lángoló arccal.

– De most már látunk. Miattad – mondta a férfi.

Prudencia megrázta a fejét.

– Még mindig nem értem.

– Azt mondtad, hogy ők sem ismerik az iskolát. Hogy ők sem merik betenni a lábukat bizonyos helyekre.

– Igen. Legalábbis ezt mondta nekem az iskolaszent.

– Akkor igaz. Pláne, ha őszintén beszélt.

– Azt hiszem, hogy igen.

– Akkor az is igaz, hogy vannak utak felfelé. Olyan lépcsők, amiket ők sem ismernek, olyan liftek, amiket ők sem használnak. Ha ez igaz, akkor van értelme a maradásnak.

Prudencia a férfi arcán fénylő lelkesedést látott. Oliver jutott eszébe. Belé mart a hiánya.

– És ne feledjük, hogy az öreg egyenesen ide küldött – tette hozzá Kaspar.

– Vagyis száműzött.

A két férfi egyszerre nevetett fel és a körben álló asztalok körül is kuncogás jött válaszul. Prudencia most vette észre, hogy több tucat ember hallgatja párbeszédüket.

– Nem száműzött, Prudencia. Leküldött a puskaporos hordóra egy fáklyát. Pontosan tudta, hogy mit tesz és miért.

– Én nem így értelmeztem.

– Attól még ez a helyzet. A hetedikig még egészen máshogy gondolkodtak. Hiszen ezt te magad mondtad az előbb.

Prudenciában új értelmet kaptak az iskolaszent gondolatai. Talán így is lehet látni a dolgokat. Enni kezdett, és bár a körben ülők sokkal többre vágytak, mégsem zavarták többet.

A vacsora után Kaspar elkísérte az éjjeli szállására. A szoba rendezett volt. Akár szépnek is mondhatta volna. Az ágyon pizsama, és több utcai ruha is várta. Az ágy előtt három pár cipő sorakozott.

– Hát ez? – kérdezte elérzékenyülve.

– Ajándék. Vannak akik jóval többet keresnek itt, mint fent. Nem egy kolléga az iskolán kívül is vállal állást.

– És miért nem költözik el?

– Bardo, Prudencia, bardo. Megrekedt, mint itt mindannyian. Néhányan persze feladják a multat és továbblépnek, de ők kevesen vannak. Holnap reggeli után elmondod az egészet újra, de most már mindenkinek.

– Mert ez erőt ad nekik – rázta meg a fejét még mindig hitetlenkedve Prudencia.

– Pontosan – válaszolt komolyan Kaspar, csókot nyomott Prudencia arcára és magára hagyta.