Prudencia szemöldöke magasra szökött. Megütötte fülét a szó.

– Hatalom?

– Az. Az irányításból nagyon könnyű átcsúszni a hatalomba. Szinte észre sem veszi az ember, de amikor megtörténik már nem tud mit kezdeni vele. És mi átcsúsztunk. Eleinte csak jót akartunk, vagy jobbat, mint volt. Aztán szépen lassan azt vettük észre, hogy már egészen mást akarunk. A cél egy ideje az volt, hogy megmaradjunk a székekben, ahova beültünk. Eleinte talán nem is lehetett érezni a különbséget. Minden ment ahogy szokott, de apránként már nem azért születtek meg a döntések, hogy az iskola jobb legyen, hanem azért, hogy nekünk jobb legyen. Csak egy kicsivel, mindig csak egy kicsivel. Tudja, Prudencia, az élet egy vár. Tégla a téglára. Egy intézmény élete is így épül. A 23-as iskola sem kivétel ez alól. És mi szépen lassan olyan téglákat rakosgattunk le a falakra, ahol a téglák már rólunk szóltak, és nem az iskoláról. Arról, hogy mi megmaradjunk, ott maradjunk. Senki sem hibás. Mindenki önző.

– Azért ezzel vitatkoznék – szólt közbe Prudencia.

– Akkor veszítene. Mindenki a maga javát keresi. A kérdés, hogy az másoknak is gyümölcsöző-e vagy sem. Teljes őszinteséget akart? Most megadom. Higgye le, mi is csak belesodródtunk. Eleinte észre sem vettük, hogy egy ideje már nem az iskola, hanem a saját hasznunk tégláival falazunk és húzunk fel új emeletet a régiekre. És amikor észrevettük, akkor már késő volt.

—-

—–

Kedves Olvasó

Prudencia neked íródott és azoknak köszöheted, akik tagságukkal támogatják az írását. Ha érdemesnek találod a törénetet és az íróját, akkor támogasd tagságoddal. Így tarthatsz életben valamit, ami neked is érték. Köszönet az olvasásért, és köszönet, ha csatlakozol!! Még pár hétig nyitva a Tagság!

És most vissza Prudenciához!

—–

—-

– Soha nem késő.

– Ezt az mondja, aki nem volt még ilyen helyzetben, amilyenbe mi kerültünk. Amikor rádöbbentünk, hogy mi a helyzet már nem tehettünk semmit.

– De miért nem? Ezt nem értem – fakadt ki Prudencia. – Ha az ember hibázik…

– Akkor úgy korrigálja azt, hogy neki a legkisebb kára keletkezzen belőle. Önzők vagyunk, Prudencia. Mindenki az. Maga is az. Mi is azok vagyunk. És irányítani jó dolog. Lehetőségeket hoz, nyugalmat, hatalmat, pénzt. Nem volt létbizonytalanság, nem volt félelem. Aki irányít, az diktál. És aki diktál, az szabja meg jelent. Az első téglasor, amit azért tettünk le, hogy nekünk legyen jó, hogy mi maradjunk azok, akik diktálnak, már nagyon mélyen van. Rettenetesen mélyen. Emeletekkel lejjebb. Már nem lehet visszabontani.

Az öreg elhallgatott. Prudencia csendben figyelte az öreg arcát. Gyűrött volt, de nem elnyűtt. Nem látott rajta megbánást, nem tört össze. Tényeket közölt, és nem vallomást tett.

– Miért ne lehetne visszabontani?

– Mert akkor mi is lehullunk azzal a fallal, aminek dőlnie kéne. Nem lehet. Az ember csak ritkán mond le arról, amit elért. És mi nem fogunk lemondani semmiről, amit elértünk. Túl sok minden megy veszendőbe.

– És sok mindent lehet vele nyerni.

– Az iskolának talán.

– Hát nem az a lényeg?

– Nem. Nekünk nem. Nekünk az a lényeg, amit mi építettünk, és azok a hatalom emeletei. A mi emeleteink. Ne kérjen öngyilkosságot attól, aki magát is irányítja, mert úgysem kapja meg. Innen csak előre lehet menni, ameddig csak van út. Felfelé. Még egy emeletet rakhatunk arra, amit eddig építettünk. Kevesebben el sem férnénk.

– De az nem jó irány. Ez már nem iskola, hanem egy egészen más épület.

– Így van. De mi küzdünk érte. Túl sokat veszítünk, ha feladjuk. Nincs mit tenni.

– De van. Hiszem, hogy van.

– Hiheti, de attól még nem igaz. A hatodik iskolaszenttől már nem foglalkoztunk az iskolával csak saját magunkkal. A rendszer önállósodott. Az újonnan bekerülteknek a fő célja az volt, hogy minden úgy maradjon, ahogy eddig volt. Minden szabály, minden rendelet ezt szolgálja. Emeletek, Prudencia, emeletek.

– És a gyerekek?

– Nem számít. Eszközök, kellékek, bábok.

– Ezt ki meri mondani? – kérdezte Prudencia. Könnybe lábadt a szeme.

– Ki. Az én igazgatóságom alatt még számított, de most már nem. Ez már egy másik épület, ami nem iskola, csak az van ráírva. A tanítás csak díszlet. Persze szükséges díszlet. Higgye el ez nekünk sem jó.

Prudencia felnevetett.

– Ugye nem képzeli, hogy ezt beveszem?

– Pedig ez az igazság. Most már kényszerből építjük a falakat. Minden új téglát csak a már lerakottra tehetünk rá. Mi már a hatalom emeleteit építjük. De higgye el, sokaknak fáj ezt látni. Néha mi is tudjuk, hogy nem jó, amerre megyünk.

– Ha tudják, akkor oldják meg.

– Ezért jöttek a maszkok.

Prudencia felnevetett.

– Ezt nem értem.

– A hetedik Iskolaszent vezette be a maszkokat. Álarc mögül könnyebb irányítani. Egy maszkos ember nem is ember igazán. Nem személy, nem érző lény, hanem valami más.

– Maga az iskola.

– Úgy van. Aki maszkot visel, az maga az intézmény, mely a saját felépített szabályai szerint üzemel, gondolkodik, dönt. Kellenek a maszkok, hogy azokon keresztül lássunk mindent, mert így az iskola, a tanárok, a gyerekek távoli tárgyak lesznek, személytelen mozgó alkatrészek. És egyébként nekik is kellenek a maszkok, mert akkor nem minket látnak, hanem csak egy képet. Az jóval könnyebb szidni. Mi már régen elveszítettük az arcunkat, mert jobbnak láttuk elveszíteni. Könnyebb volt arc nélkül. Aki minket lát, már nem embereket lát, hanem ikonokat.

– Kopott ikonokat.

– Talán kopottak, talán nem. A lényeg, hogy megszokják. És higgye el, Prudencia, már megszokták.

– És ez jó?

– Ez nem jó, hanem szükséges.

– Kinek?

– Nekünk. Ez a lényeg. Legalábbis számunkra. Nem kellenek az arcok. Azok veszélyesek. Embereket jelentenek. Nekünk maszkok kellenek, lecserélhető, kidobható, masszív, áthatolhatatlan maszkok. Csereszabatos ikonok. És mi el is értük ezt. Kemény munkával, de elértük.

– Ne legyen rá olyan büszke.

– Nem vagyok. Dehogy! Mit képzel? Én még láttam az elejét, ás azt, hogy mikor mentek félre a dolgok. De akkor is ez van. És tudja, ha az ember felépít egy várat, beköltözik és jól érzi magét, akkor idővel megbékél a kellemetlenségekkel, és amikor megbékél velük, akkor képes lesz már kezelni is azokat. Mi is éreztük, hogy nem minden jó, amit teszünk. És képzelje, nekünk is volt némi lelkiismeret-furdalásunk. De megszoktuk. És ez volt a kulcs. A megszokás. Mert akkor már nem mardosott olyan erősen, így volt idő arra, hogy átértékeljük a fájdalmat. Így is tettünk, és onnantól már nem lelkiismeret-furdalásként néztünk rá, hanem kényelmetlenségként, amit nem mi okoztunk magunknak, hanem azok, akiket irányítunk. Amikor sikerült áthelyeznünk a fájdalom okát másokba, már nem magunkban láttuk a hibát, hanem bennük. Joggal haragudtunk rájuk és joggal hoztunk ellenük újabb szabályokat és intézkedéseket. Hiszen ők tehetnek arról, hogy mi nem érezzük magunkat jól. Nem igaz? Ha ők nem viselkednének úgy, akkor nekünk sem lenne gondunk, és ha nekünk nincs gondunk, akkor persze nekik is jobb lenne. Ők azok, akik rosszat akarnak maguknak és másoknak egyaránt. Ellenségek. Lázadók. Renegátok. Anarchisták. Aki szeret minket, azt persze mi is szeretjük.

Prudencia fejcsóválva nevetett fel:

– Hát nem látja? Aki jót akar maguknak, az nem az iskolának akar jót, hanem annak, aki irányítja azt. Az a hatalomhoz hű.

– Prudencia, hát persze hogy látom – tárta szét a karját az öreg. – Mindennel tisztában vagyok. És maga is érti a lényeget. Minden önműködően megy már. Azok kellenek nekünk, akik örömmel felveszik a maszkot. Ők jól építik majd tovább a falakat. Már ilyen a rendszer. És mi nem bontjuk le, mert nem akarunk zuhanni vele.

– És akik nem öltenek maszkot? Akik még mindig iskolát látnak a falakban?

– Ha teszik a dolgukat, akkor semmi baj velük, munkások, robotk. Ha ellenállnak akkor…

Az öreg elhallgatott és mélyen Prudencia szemébe nézett.

– Akkor?

– Akkor fájdalmat okoznak nekünk. Senki sem szeret fájdalomban élni. És senki sem szereti hallani, hogy mi magunk okozzuk saját szenvedésünket. Szóval kapóra jönnek azok, akikre rá lehet mutatni. Ők az ellenség, az iskola rosszakarói.

– Ami már nem iskola.

– Persze nem az. De amíg annak hívjuk, addig hivatalosan mégiscsak az. És ez nekünk jó.

Csönd lett.

– Van még kérdés, vagy tisztáztam a lényeget?

– Nem hiszem, hogy én képes lennék így élni.

– Maga soha nem volt ilyen helyzetben, így semmit sem jelent, ha ezt mondja.

– Tényleg… – hajolt előre Prudencia. – …tényleg nem értem: Ha tudja, hogy mindez már nem az az épület, aminek kezdetben készült, akkor miért nem tesz semmit? Hiszen maga nem rossz ember.

– Köszönöm a feltételezést, de a helyzet az – tudja, őszinteség –, hogy fogalma sincs arról, milyen ember vagyok. Lehet, hogy már az én irányításom alatt is fontosabb volt számunkra a hatalom, mint az iskola. Talán én tettem le az első téglát, ami miattunk épült és nem az iskola miatt.

– Azt nem hiszem. Pedagógus vagyok, megérzem, ha valaki mismásol a felelésen.

Az öreg elnevette magát.

– Örülök, hogy feljött. Maga tényleg különleges nő. Tudja, még mindig nem érti teljesen, hogy mi történt. Az első Iskolaszent egy kicsit mást akart, mint én, a második. A harmadik is egy kicsit mást. Hiszen már más épületbe került bele. A hetedik már egészen mást mondana magának. Ha a nyolcadikat húzta volna, akkor soha nem beszélgetne el vele ilyen dolgokról, mert csak onnan tudná kezdeni a történetét, ahonnan ő vette át az irányítást. Az emberek is egymásra épülnek, mint az emeletek. Ha a mostanihoz került volna, akkor nem is lenne beszélgetés, csak valamiféle kínos leszámolás. Az ember csak a múlt birtokában tud bölcs lenni. De minél öregebb, annál kevesebb a hatalma. Nem csoda, hogy az igazi bölcsek többnyire soha nem tesznek semmit. Ez nem tűnt fel még magának?

– Akkor miért vagyok itt?

– Ezt maga kérdezi tőlem?

Prudencia átgondolta a dolgot, és csak bólintott egyet, hogy az öregnek igaza van.

– És most? Innentől minden megy a maga útján?

– Nyilván igen, hacsak nem történik valami.

– De mi?

Az öreg megvonta a vállát.

– Minél magasabb az épület, annál ingatagabb. Mit képzel, honnan kerültek elő azok a furcsa szobák?

– Nem tudom.

– Az iskola próbálta korrigálni magát. Észre sem vettük, és folyosók, tantermek, ismeretlen helyek jelentek meg. Vannak olyan épületrészek, ahová mi sem merünk belépni. Az emberi akarat egy dolog, és a természet egy egészen másik dolog.

– Azt hittem, hogy maguk minden részét ismerik…

– Nem. Dehogy. Bizonyos értelemben maguk többet tudnak az épületről, mint mi, akik egy tornyot húztunk az egész fölé és belemenekültünk, hogy ne essen bajunk.

Prudenciában ismeretlen zsilipek nyíltak meg, hogy onnan gondolatok kezdjenek csörgedezni a lehetőségek eddig szikkadt szántóföldjére.

– Nem ismerik a folyosókat?

– Nem.

– Hiszen maga alatt egy emelettel ott egy katalógus szoba.

– Hiába. Ha akarjuk, megtudhatjuk, hogy mi rejtezik a lenti szinteken, de lemenni oda nem merünk.

– Nem mernek?

– Nem. Túl távol van. Elvesznénk. Elhagynánk a maszkunkat. És nem találnák vissza. És ez akkor félelem, hogy nem merjük megkockáztatni. Ez a sors iróniája, Prudencia. Mi tudjuk, hogy mi merre van, de nem jutunk hozzá, maguk pedig benne élnek ugyan, de nem tudják, hogy mi veszi körbe magukat.

– Hát beszéljük meg.

– Túl magas a torony, amit felhúztunk. Ahogy mondtam az elején: az ember önző, nem kockáztat, ha nem muszáj.

– És akkor mi számít?

– Az idő, Prudencia. Aki időt nyer, az életet nyer.

– Ezt nem értem.

– Hiszen történelemtanár, magának értenie kellene.

Prudencia nyelve hegyén volt az ellenkezés, hogy kikérje magának, hiszen ő matematika tanár, aztán felocsúdva a kábulatból biccentett egyet.

– Azért magyarázza el.

Az öreg olyan váratlanul állt fel, hogy Prudencia majdnem hátra esett az ingatag könyvkupacon. Megfordult és a mellette lévő könyvhalmot rátette arra, amin eddig ücsörgött.

– Figyeljen! Ez a mi kis tornyunk, amit eddig építettünk. Ezt érti?

Miközben Prudencia is felállt a girbegurba tákolmányra nézett, mely az öreg csípőjéig ért. Ha tényleg így nézne ki, az egészen jó lenne, gondolta futólag.

– Ez a könyv képviseli azokat, akik most uralkodnak – folytatta az öreg, levett egy könyvet a mellette álló polcról és a halom tetejére tette. – Maga szerint kinek számít ez a torony?

– Nyilván azoknak, akik benne vannak.

– Helytelen válasz, kedves Prudencia. Csak egy könyvnek számít. Egyetlen egy könyvnek – mondta és a legfelső könyvre mutatott.

– És a többi?

– Ők már nem élnek. A múlt könyvei. Az ember már csak ilyen: alapjában véve önző. Mindig csak a jelenre koncentrál. Az érdekli, hogy amíg él, addig álljon a torony. Hogy utána mi lesz…

– Nem minden ember ilyen.

– De a legtöbb igen. Különösen azok, akik uralkodnak. Ők tényleg komolyan veszik azt, hogy carpe diem. Nem tehetnek mást, ilyen a tornyuk, ilyenre építkeztek. És nem fogja őket érdekelni, hogy a torony lezuhan-e, ha ők már nem léteznek. Ezért csak az idő számít nekik. Minden nap a toronyban egy újabb győzelem. Semmi más nem érdekli őket, csak az, hogy addig össze ne omoljon, míg ők benne laknak. Utánuk pedig jöhet a vízözön. Kit érdekel a jövő?

Az öreg egy mozdulattal ledöntötte a tornyot. A könyvek tompa puffanással szórták tele magukkal a padlót. Prudencia elgondolkodva bámult a lába előtti halomra. Megértett valamit, amit nem mert még kimondani maga előtt sem.

– És most? – kérdezte.

– Még van kérdés?

– Nem tudom.

– Szerintem már nincs. Eleget tud – mondta az öreg, mosolyogva Prudencia mellé lépett, és belekarolva határozottan az ajtóig kísérte.

– Mégis van egy – torpant meg Prudencia.

– Sejtettem, hogy lesz. Tegye fel, aztán megehet.

Prudencia a közvetlen mellette álló öreg szemébe nézett. – Maga hogyan döntené le ezt a tornyot?

– Biztos, hogy le kell dönteni?

– Nem ártana.

– Miért akar rombolni? Maga nem ilyen.

– Miért akarok rombolni? Maga most viccel?

Az öreg nem válaszolt, és meglepő erővel tessékelte ki Prudenciát a folyosóra.

– Viszlát, Prudencia! Élmény volt számomra. Komolyan mondom.

– Nekem is. Azt hiszem.

Az öreg felnevetett.

– Őszinteség, ugye?

– Őszinteség – bólintott Prudencia mosolyogva. – Akkor én most lemegyek a C-re. Hosszú ereszkedés lesz, ha az ide utat nézem.

– A C-re? Gondolja?

– Miért… nem…?

– Úgy véli, hogy a kis beszélgetésünk után visszaengedhetem?

Prudencia gerincén hideg borzongás futott végig.

– Igen.

– Hát tévedett.

– De hiszen maga…

– Őszinte voltam, de nem hülye. Ne feledje, én még a legfelső könyvben vagyok. És nem szeretnék leborulni. Jó utat! – mondta az öreg és határozottan becsukta Prudencia orra előtt az ajtót. Zárak kattantak, aztán távolodó csoszogás zaja vált az enyészeté.

– A francba veled! – súgta Prudencia.

Megfordult. A falépcsők most mintha meredekebbnek tűntek volna.