Elsétált a szobájáig. Bár benyitott az ajtón, de mégsem lépett be rajta. Értelmetlennek tűnt a gondolat, hogy az egész délelőttjét otthon töltse. Otthon. Különös módon régóta így gondolt a szobára, arra a kis helyiségre, melyre nem is olyan régen még más tekintett otthonként. Megdöbbenve vette észre, hogy a valódi otthon képe már halvány derengés csupán, és a vezénylés előtti idő, mely tulajdonképpen addigi teljes életét jelentette nem több fakuló emléknél a jelen fénylő valóságában. Egyetlen pillanatig fellángolt benne a késztetés, hogy leheveredjen és beletemetkezzen egy értelmetlen tévévetélkedőbe, amit menetrendszerű gyakorisággal szakítanak meg az iskola mondvacsinált hírei. A vágy azonban csak vágy maradt, nem volt akkora ereje, hogy cselekvéssé alakuljon. Továbbsétált a folyosón. Elhaladt a teraszra vezető ajtó előtt, majd a Oliver szobája következett, utána a könyvtár. Újabb ajtók következetek, melyek mögött olyan kollégák laktak, akiket csak arcról ismert. Nyilván ők is megalkotják saját közösségüket, melyben ő, Oliver és a többiek csak futó témák, jelentéktelen színfoltok. Így aprózódik el a világ.

Hamarosan olyan ajtók előtt haladt el, melyekről lerít, hogy nem, vagy csak nagyn ritkán nyitogatják azokat. A számok és betűk kódjai semmit sem árultak el az ajtók mögött húzódó szobákról, és ő érezte, hogy egy új késztetés születik benne, mely talán nem most, de hamarosan komoly erővé duzzad. Negyed órányi gyaloglás következett. A kódokat nézte, de jelentésük, ahogy eddig is, a kiismerhetetlenség homályába burkolódzott. Végül megtorpant az egyik ajtó előtt. A késztetés vette rá. Vajon tényleg így működik az ember akkor is, amikor hétköznapi dolgokról van szó? Nem is ő, hanem a késztetés dönt helyette? Hátranézett, mintha abban reménykedett volna, hogy valaki követi, és egy adott pillanatban rászól. Most vette észre, hogy a folyosó ezen ága enyhe kanyart írt le mögötte. Onnan, ahol állt, már nem látszott az ismerős szakasz. Érezte, hogy nem szabad túl sokat gondolkodnia. A tett halála az okoskodás. Régi mondás, és ez eddig merő ostobaságnak gondolta, de a szavak most hirtelen felfedték az értelműket. Való igaz: az embernek szüksége van némi tudatlanságra ahhoz, hogy cselekedni merjen. Éppen a tudatlanság, az információk hiánya az, amely szabad utat mutat ott is, ahol egyébként egy hegynyi akadály tornyosul. A nem-tudás jótékonyan takarja ki a veszélyeket. Az emberek, pláne ha sokat gondolkodnak, szinte egy helyben topognak azokhoz képest, akik nem túl sokat használják azt, ami megadatott nekik. Elengedte a gondolatot és lenyomta a kilincset.

Zsúfolt, szűk helység rejtőzött az ajtó mögött. A falak mentén a plafonig tornyozott konzervdobozok ezreit pillantotta meg. A szoba közepén is egy hatalmas, rendeztelen halom éktelenkedett, mintha réges-régen valaki egyszer úgy döntött volna, hogy rendet rak közöttük. A halomhoz lépett és felvett egy konzervet. A szürke fémhengeren nem talált sem képet, sem értelmes feliratot. Három betű mögött egy hosszú számsor húzódott. A súlyából ítélve bármi lehetett benne. Még három dobozt nézett át, de helyzet nem változott. A konzervek tartalma titok maradt. Dühítette a dolog. Miért? Sőt? Miért nem? Miért nem lehet egy konzervre ráírni azt, ami benne van? Miért kell egy kód mögé rejteni a valóságot? Kinek és miért áll érdekében köddé és talánnyá változtatni azt, ami akár érthető is lehetne? A nem-tudás engedi meg a cselekvést, de a nem-tudás egyben tétovaságot is szül, valamiféle bizonytalanságot, mely reszketővé teszi a mozdulatokat és lassúvá a lépéseket. Bosszúsan nézett át további tucatnyi dobozt, de a minta nem változott. Betűk és kódok. A világ az érthetetlenség paravánja mögé rejtőzött, melyet csak a kiváltságosok voltak képesek dekódolni. De vajon élnek-e még azok a kiváltságosok, vagy a tudásuk is titokzatos kóddá vált, melyet idővel már ők sem voltak képesek megfejteni? Könnyen el tudta képzelni, hogy igaza van. A tudást egykor elérhetetlenné tévők is kizárhatták magukat a tudásból, ahogy az ember véletlenül becsapja maga mögött az ajtót, és csak akkor veszi észre, hogy nincs nála a kulcs, amikor vissza akarna jutni oda. De ami egyszer becsukódott, az akár örökre is csukva marad. Elég egy kis figyelmetlenség, egy baleset, a véletlenek összekuszálódó együtthatása ahhoz, hogy a másnak állított csapda magára a csapdát állítóra csukódjon. Az az erős érzés kerítette hatalmába, hogy rátapintott a lényegre. A 23-as iskola urai nem igazi urak. Uralkodnak, de nem az iskola fölött, hanem azok fölött, akik még kevesebbet tudnak az épületről, mint ők maguk. Számukra is titkokat rejtenek a falak, és csupán annyi előnyük van, amennyit megőriztek azoktól, akik ezeket a titkokat valamikor bekódolták a világba. Ez persze nem kis előny, de nem is behozhatatlan. Annyi kell csupán, hogy felzárkózzon, és persze, hogy ne fogadja el azok látszólagos mindenhatóságát. Minden úr veszít az erejéből, ha kiderül, hogy rajtuk is uralkodik valaki. A gondolatok új értelmet adtak az épületnek és ez új erőt adott neki is. Felkapott egy konzervet, és az ajtó küszöbéhez tette, hogy az ne záródhasson be, amikor távozik a szobából.

Kilépett a folyosóra. Megpróbálta memorizálni a szoba számát, de nem fűzött hozzá túl sok sikert.

A frissen támadt meggyőződésével hirtelen másnak látta az ajtókat. Útvesztőbe pottyantott patkányból váratlanul felfedezővé vált. Metamorfózis delux. És nem kellett hozzá más, csak egy bosszantóan nagy kupac konzerv.

Tovább gyalogolt. A következő ajtót találomra szúrta ki. Gondolkodás nélkül nyitott be rajta. Izgult, de nem félt, és ez is minőségileg változtatta meg a mozdulatot. A szobában régi tankönyvek voltak. Minden tantárgy képviseltette magát. Addig keresett, míg egy történelemkönyvre nem akadt. Még soha nem találkozott ezzel a példánnyal, holott eddig szentül hitte, hogy minden érvényben lévő tankönyvet ismer a piacon. Belelapozott. Régimódi nyelvezettel íródott, de alapjában véve helyes gondolatmeneteket tartalmazott. A szerzője nem mondott számára semmit, ahogy az sem, hogy bizonyos részek miért maradtak ki a fejezetekből. Tovább kutakodott. Fél órán belül csak történelemkönyvből hat különböző változatot gyűjtött össze. Ezek egyike-másika köszönőviszonyban sem volt a valósággal, de voltak olyan példányok is, melyek még az ő harcedzett fantáziáját is felborzolták újszerű gondolataikkal.

Ezzel a szobával is hasonlóképpen járt el, mint az előzővel: egy vastag szótárral – ebből is több változatot talált – támasztotta ki az ajtót.

A következő szobába nem lépett be. Még félig sem nyitotta ki az ajtót, de belülről dögletes bűz csapta meg az orrát. Kíváncsisága negyedannyira sem volt akkora, mint undora és félelme. Boldogan mondott le arról a tudásról, hogy mi rohad a falak között. A tény, hogy vannak szobák, melyek mögött a bomlás és a hanyatlás az úr minden esetre óvatossá tette. Talán nem véletlenül hozták tapasztaltabb kollégái a szabályt, hogy egyedül nem kalandoznak az ajtók mögé. Nyilván igazuk volt. Azonban egyetlen lényegi változás sem történt még a szabályok betartásával. Ezt tudják azok is, akik a szabályokat hozzák. Az élet – legalábbis az emberi élet – a rend felrúgásával halad előre. Hozz olyan szabályokat, melyeket nehéz megszegni, és sokáig nem változik majd semmi. Idáig, gondolta miközben benyitott egy új ajtón.

Felsikoltott, majd, amikor tudata felfogta, hogy nincs közvetlen veszélyben, hosszú ideig kimeredt pupillákkal bámult befelé. A tágas, legalább három szoba méretét is elfoglaló helyiségben első emeleti maszkok tengere sorakozott mennyezetig húzódó oszlopszerű állványokra aggasztva, mintha egyenesen innen kölcsönözték volna ki azokat a fentiek. Hétköznapi bejelentő maszkok és iskolaszentek maszkjai néztek rá egymás alatt és fölött.

Itt-ott keskeny folyosók húzódtak a tornyok között. Kiválasztotta az egyiket és beóvatoskodott a rengetegbe. A látvány ijesztő volt, de egyben zsigeri vágyat is keltett benne. Leakasztott egy maszkot. Egyszerű, dísztelen darab volt. Emlékezete szerint ilyet nem látott még egy arc előtt sem. Meglepve tapasztalta, hogy a maszk nem műanyagból, még csak nem is papírból volt kialakítva. Vékony fémlemezt tartott a kezében. Az arca elé emelte. Nem válok azzá, gondolta mintegy önmaga megnyugtatására. Nem félt attól, hogy hirtelen egy első emeleti alakként tér magához, de az ember elég hajmeresztő marhaságot lát filmekben és olvas könyvekben ahhoz, hogy a lehetőség eszébe jusson. Figyelt. A szemeknek kivágott nyíláson keresztül a világ pontosan olyannak látszott, mint maszk nélkül. Még soha nem figyelt arra, hogy mit jelent maszkot viselni. Őszintén szólva egész életében alig volt alkalom, hogy álarcot hordott volna. Azt pedig soha nem élte még át, amikor a maszk valami sokkal fontosabbat is jelentett holmi tréfánál. Felnevetett a rázúduló felismerések hatására. A világ nem változik meg. Dehogy! Látszólag minden marad a régiben. A világ tekint másként a maszkosra, és ez változtatja meg benne a világot, így másként tekint a világra, a két kör egymást gerjesztve összefonódik. Minden csak az egymásra ható tudatok játéka. Ki mit gondol a másikról. És ez így egyedül nem működhet igazán, tette még hozzá a gondolatot. Levette a maszkot és a hóna alá csapta. Ezt az egyet mindenképpen hazaviszi. Akkor is, ha tilos. Bár a tanrendtartásban egy szó sem esik a szobákról és a benne található titkokról, így aggodalomra duplán nincs oka.

Az ajtót itt is kitámasztotta egy egész felsőtestet eltakaró maszkkal, melynek meglepően komoly súlya volt. Lám, a maszkviselés is megkövetel némi erőfeszítést, nem is beszélve a közben megjelenő kellemetlenségekkel, mit például, ha valakinek viszketni kezd az orra.