*

Újabb hét telt el üresen. Néhányan aggódtak ugyan a változások miatt, de a többség egyszerűen elfogadta az új helyzetet.

– Megőrülök – mondta Virginiának.

Bekéredzkedett hozzá egy éjszakára.

– Megértem. Nem kéne felmennünk?

– Hova?

– Az A-ra. Nyilván ott alszanak. Simán felmehetünk.

Prudencia úgy ült fel a szobájából áthozott matracon, mintha megcsípte volna valami.

– Ez hogy a fenébe nem jutott az eszembe? – kérdezte, és már állva rángatta magára Oliver egyik ócska melegítőfelsőjét.

A lépcsőház ajtaja nyitva volt, ahogy mindig is. Kaptatni kezdtek felfelé. A lépöcsőház üres volt és bár semmi okuk nem volt rá mindketten úgy érezték, hogy tilosban járnak. A félelem nagy úr, gondolta Prudencia, elég elültetni, és az ember önként kezd el lemondani a jogairól, márpedig nekik joguk volt ehhez a lépcsőházhoz.

– Majd én benyitok – mondta Virginia, amikor már majdnem felértek az A szintre. – Jobb ha, én látom, hogy mi van bent.

– Mi lenne?

– Akármi.

– De hova nyitsz be?

– Oliverhez.

– Tudod, hogy hol van?

– Ja, nem.

– Akkor melyik ajtónk nyitsz be?

– Mindegyiken – vigyorgott rá a nő.

– És mi lenne bent?

Virginia nem válaszolt, és Prudencia végre megértette, hogy mire gondol.

– Majd én benyitok – mondta szárazon.

Erre azonban nem kerül sor. Felértek az A szintre, de a folyosóra nyíló ajtó zárva volt.

– Dörömböljek? – nézett Prudenciára.

– Ne. Majd kitalálunk mást – csóválta meg fejét Prudencia, és egyetlen halvány pillanatig örült a helyzetnek.

*

Végül abban maradtak, hogy Prudencia a következő reggelen az A-s tanárihoz rohan. Egy kimaradt óra már nem osztott és nem szorzott a bűnlajstromán. A terv az volt, hogy Virginia írja fel az aznapi beosztását, és az első órája előtt találkoznak a főfolyosón, de ez a terv is füstbe ment. A liftből való kiszállásuk pillanatától egy maszkos kísérte őket végig az úton. Ő pedig nem mert – még nem – kitörni a sorból.

*

A következő héten futott össze Oliverrel, Addigra egy tucat tervet eszkábáltak Virginiával. Két óra között loholt éppen, amikor a férfi elé került. Úgy fékeztek le egymás előtt, mint utolsó pillanatban észbekapó mozdonyok.

– Prud, istenem, de jó… – ölelte át szorosan Oliver.

Prudencia viszonozta az ölelést. Mindez pár másodpercig tartott.

– Majdnem megvesztem az aggodalomtól.

– Ugyan már, mi történhet velem.

– Itt? Bármi. Miért nem jössz le? – kérdezte Prudencia még mindig Oliver karjaiban.

– Majd pár hét múlva. Kitartás.

– De miért? Felköltöztél?

– Nem. Átmeneti csak, míg beleszokunk az új rendbe.

– De mibe? Mit csinálsz?

– Prud, most ne. Nincs rá idő. Ha hazamegyek, elmondom.

Oliver egy csókot nyomott Prudencia ajkára és már futott is tovább.

– De baj van? – kiáltott utána Prudencia.

– Nincs. Élek. Szeretlek! – intett vissza Oliver és bekanyarodott az egyik oldalfolyosóra.

Prudencia könnyebbnek érezte magát, de csak egy pillanatig.

*

Két hét telt el, amikor a férfi végre felbukkant. Már este volt. Egy 23-as csatorna ment éppen a tv-ben. Oliver fáradnak tűnt, de látszott rajta, hogy végtelen boldogsággal tölti el Prudencia közelsége. Prudencia nem merte kérdezni. Tudta, hogy a férfiben egyszer úgy is megnyílnak a csapok. Semleges dolgokról csacsogott és várt. Oliver végre az ágy szélére telepedett, arra a bútordarabra, mely közös életük anyahajója volt.

– Kérnek.

– Kik és micsodát? – kérdezte Prudencia. Tudta, hogy most kezdődik.

– A fentiek. Mindig kérnek valamit, és mindig mást – rogyott le az ágyra Oliver. – Nem arról van szó, hogy teljesíthetetlen lenne bármi, de arról igen, hogy kiveszi az ember erejét.

– Például?

– Te miért nézed ezt? – bökött a Tv felé Oliver.

– Tájékozódom. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy eszeveszett bolond, aki ezt nézi, de mostanában úgy vélem, hogy nem árt tudni a dolgokról. Már ha valamit is kezdeni akar az ember magával. Ha nem, akkor persze jobbak a vetélkedők.

Oliver sóhajtott egyet és vetkőzni kezdett. Új egyenruhát kaptak, mely néhány apró részlettől eltekintve megszólalásig hasonlított az első emeleti ruhára. Az ing kigombolása után mégis visszahuppant az ágy szélére.

– Ma például minden óra előtt fel kellett olvasnunk egy passzust valamelyik Iskolaszenttől.

– Melyiket?

– Azt nem mondták. A lényeg, hogy öt percig tartson.

– Öt perc – nevette el magát Prudencia. – Ez a leglényegesebb szempont.

– Ha a tanóra húsz perces, akkor ez elég lényeges – válaszolta mogorván Oliver.

– Ne haragudj, Oli – emelte fel kezét bocsánatot kérve Prudencia. – Csak vicces,

– Nem viccesebb, mint a reggeli fohász. Mintha semmi sem változott volna. És mégis valahogy az az érzésem, hogy bátrabbak lettek. Többet kérnek. Sőt, már nem is igazán kérnek, hanem utasítanak, és minden egyes utasítás mögött ott van az a kimondatlan gondolat, hogy felemeltünk téged, a miénk vagy, ha pedig nem tetszik, akkor mehetsz innen. Tudod, Prud, meg kell mondjam, hogy a legtöbben csak legyintenek erre – tört ki Oliver. Szinte rá sem nézett Prudenciára úgy folytatta. – Tegnap értékelést kellett írni a többiekről.

– Milyen értékelést?

– Szakmait. Rúfuszt kaptam.

– Ki az a Rúfusz?

– Hát ez az. Fogalmam sincs. Te is ismered, persze látásból. Az a nagyon szakállas pasas a folyosó végéről.

– Aha – tűnődött el néhány másodpercig Prudencia. Látásból valóban ismerte a fickót, de annál többet nem tudott róla, hogy mogorva, magának való alak.

– Szóval jellemeztem szakmailag, bár nem igazán tudom, hogy mit tanít.

– Úgy emlékszem, hogy nyelvtant.

– Ezt honnan tudod?

– Egyetlen egyszer közösen voltunk gránátdobáson, ahogy Virginia szokta mondani. És?

– Hát én értékeltem. Ötöst kapott mindenre.

– Rendes vagy.

– Rendes vagyok, bár még életemben nem láttam tanítani, de még pásztorkodni sem.

– Akkor is rendes vagy. Szolidaritás. Arra szükség van.

– Gondolom, igen. Bár csak remélni tudom, hogy rólam is jókat írt valaki.

– Rólad! Biztos – ölelte át hátulról Oliver.

– Ezt csak azért mondom, mert a következő fizetésem múlik rajta.

– Már csak nem?

– De igen. Ez benne a félelmetes. A pontokon múlik. És persze a diákokon.

– Ezt hogy érted? – nevetett fel Prudencia. Oliver beszámolója egyre szürreálisabb formát öltött, amitől úgy érezte magát, mintha egy nem létező iskolának a történetébe csöppent volna, holott néha az sem tűnt valósnak, melynek falai közé tévedt egykor.

– Ahogy mondom. A fizetésem a következőktől függ majd. A kollégák és a diákok értékelése. Talán ez az egyetlen, amit meg lehet úszni, bár szerintem vannak olyanok fent, akik nem adnának csillagos ötöst nekem. Nincs ember, akit mindenki szeret. Arra pedig mérget vennék, hogy engem nem szeret mindenki. Erre jön rá a teljesítmény.

– Mármint az órák?

– Mármint az órák. Prud, én ma harminc órát tartottam.

Prudencia vigyorogva veregette vállon a férfit: – Jól van. Csak így tovább. És mikor görbíted meg a teret, ha már az időt sikerült megállítanod?

– Komolyan mondtam – egyenesedett fel Oliver az ágyról. Újra vetkőzni kezdett. Az egyenruháját akkurátusan hajtogatta össze. Ez nem volt eddig szokása. Amikor észrevette Prudencia kérdő pillantásait kuncogva megcsóválta a fejét. – Ez is beszámít. Ha gyűrött, akkor nincs bónusz.

– Miért? Egyébként van?

– Lenne, de nem hiszem, hogy azt valaki képes lenne azt elérni. Szóval. Ott tartottunk, hogy ma megtartottam harminc órát. Most persze nevetsz, de ez nem vicc. Új rend van nálunk. Egy óra addig tart, ameddig akarod.

– Nem húsz perc?

– Nem. Az a maximum, amit megtarthatsz.

– Az a maximum – kacagott őszinte csodálatában Prudencia. – Ezt nem mondod komolyan.

– De igen. Ha úgy döntesz, akkor lehet öt perces is egy óra.

– De minek?

– Mert akkor többet tudsz megtartani.

– És?

– És akkor megkapod a fizetésed. Egy nap huszonöt óra a minimális elvárás. Ha be akarod biztosítani magad, akkor harmincat vállalsz.

– De hogyan? És a futás? Az rengeteg idő.

– Mérik a sebességet is.

– Hogyan?

– Karórával. Kapsz egyet a nap elején, és le kell adnod a nap végén. Ma volt az első próbanap. Ha elég jó a sebességed, akkor nem lesznek nagyok a távok, amiket megadnak nap közben.

– Várj! Nem reggel a táblánál… – nézett nagyot Prudencia.

– Nem. Útközben az órán keresztül. Ha vége az órádnak, megnyomsz egy gombot, ami kiadja, hogy hol lesz a következő órád. Ha lassan kocogsz, akkor távolabbi termet kapsz, ha gyorsan futsz, akkor közelebbit. És ha közeli a terem, akkor persze több időd marad az órára.

– Öt percre.

– Ha hajtod a biciklit, akkor igen.

– Amit azzal töltesz, hogy Iskolaszentet olvasol.

Oliver széttárta a kezét. – Én irodalom órának hívom.

– Ez istenkáromlás. Meggyalázod az irodalom istenét.

– Az irodalomnak van istene?

– Apollón. És te meggyaláztad.

– Hát ez van. Néhány osztály Iskolaszentet kap vers helyett. Modern líra – vigyorodott el Oliver.

– Nem vagy vicces.

– Nem is annak szánom. Ez van, Prud. Ha azt akarod, amit egyébként megígértek, akkor teljesítened kell. Napi harminc óra az elvárt. És te pörgeted. Futsz, olvasol. Sokan csak felolvasnak és kész. Titánia negyven órát hozott össze ma.

Prudencia megcsóválta a fejét.

– Azt mondta – folytatta Oliver. – Hogy neki kell a pénz. És valahol igaza van. Fiatal.

– Úgy sem tudja elkölteni. Itt hol?

– Ez még nem tűnt fel neki.

– És ha nem teljesíted a huszonötöt?

– Akkor nincs pénz, vagy sokkal kevesebb. Kapaszkodni kell. Ez a lényeg. Ha nem kapaszkodsz lecsúszol és ugyanott tartasz, ahol a C-sek, csak több a feladat. Innentől nem éri meg. Szóval mindenki teszi a dolgát, hogy megérje.

– És a kölykök?

– Milyen kölykök? – nézett Prudenciára Oliver hamis mosollyal. Prudencia megcsóválta a fejét. – Számok vannak, Prud. Jelentések, statisztikák. Néha nem tudom, hogy milyen órán jártam.

– Nem számít?

– Nem. Te döntheted el, hogy milyen óra volt. Csak arra kell vigyázni, hogy egy nap egy óra nem lehet háromszor több alkalommal. Ma például tartottam két nyelvórát.

– Tényleg? Ügyes vagy.

– Kínait.

Prudencia hitetlen pillantásokkal méregette a férfit, aki állta a rohamot.

– Hülyéskedsz.

– Nem. Beírtam két kínai nyelvtant a naplóba – mondta Oliver.

– De nem tudsz kínaiul.

– Nem, de jól mutat az órarendben és ezt fent értékelik. Ha elég kreatív vagy, az is bónuszt ér.

Harmadszorra is feltápászkodott az ágyról: – Éhes vagyok. Holnap is harminc óra a cél.

– És a kölykök? Nem tiltakoznak?

– A kölyköknek más feladatuk van. Ezt el is felejtettem mondani. Ők is értékelnek.

– Az öt perces órát?

– Nem. Engem.

– Mármint?

Oliver már alsónadrágban és kopott kék színű pólójában hajtogatta a nadrágját.

– Mármint engem. Minden óra után, amikor kimenet elhagyják a termet, megnyomnak egy gombot az ajtó mellett.

– Nem láttam még ilyen gombokat.

– Mert nem tanítasz ilyen termekben. Szerintem a C-t soha nem osztják ugyanazokba a termekbe, mint miket.

Prudencia egy pillanatra elmerengett a délutáni lehetőségein.

– Öt gomb. Egytől ötig. Kötelező megnyomniuk, különben nem kapnak jegyet.

– Milyen jegyet? Azt nem te adsz nekik?

– Nem. Az A-n az iskola ad jegyet.

– De mi alapján?

– Azt tőlük kéne megkérdezni. Én már nem osztályozok, csak órát tartok. A kölykök pedig értékelik az órát, és hidd el, elég sokat számít a szavazatuk. Állítólag a fizetés fele múlik rajtuk. Úgyhogy innentől nem tehetsz semmit, ami felbosszanthatja őket, mert annak te látod a kárát.

– De azért az elég túlzás, hogy… ők…

– Ez van. Ha unott képpel mész be, akkor kapod az egyeseket. Az első pár órán ne tudd meg, hogy milyen átlagot kaptam.

– Azt látod?

– Az óra mutatja. Kellett vagy öt alkalom, mire rájöttem, hogy mit kedvelnek.

– És?

– Tudod te.

– Azért mondd csak.

– Ha mókás vagy. Az nagyon megy. Ha nincs utalgatsz semmire, nem célozgatsz arra, hogy hülyék és azok is maradnak. A jó vicceket is szeretik. Azt is jól veszik, ha hülyének tetteted magad. Szeretnek rajtad röhögni. És kerülni kell minden nehéz anyagot.

– Mármint minden tananyagot?

– Hát nagyjából igen. Észrevettem, hogy jól veszik, ha sikerélményük van. Olyanról érdemes kérdezni őket, amit már tudnak. Azt persze elég nehéz kitalálni, hogy mit tudnak, de ha nem lősz mellé, és válaszolnak… persze az is necces, mert nem mindig lehet tudni, hogy akarnak-e válaszolni. Tudod, vannak, akik nem bírják, ha kérdezik őket. Sértésnek veszik. – Prudencia bólintott, hogy tudja. – De ha mégis válaszol és jót mond, akkor lehetőséged van halálra dicsérni. Na, ő biztos, hogy ötöst ad. Még a haverjai is. Jobb, ha a nem igazán tanítasz. Azt nem igazán szeretik.

– Oli, azért páran mégis tanulni járnak be – hördült fel Prudencia.

– Igen, de csak páran. És nekem kell az átlag. Negyven főből semmit sem érek el öt darab ötössel és harminc egyessel.

– Harmincöt.

– Tegyük fel, hogy kaptam öt kettest is.

– Oké, értem – bólintott Prudencia. – Nem akarom érteni, de értem.

– És ott vannak a tanítás utáni dolgok.

– Azok is vannak?

– Sok, és a legtöbbje értelmetlen.

– Annyira értelmetlen, mint üres, vagy nem használt termeket takarítani a tisztaság igénye nélkül?

– Igen. Azt hiszem, hogy értelmetlenebb.

– Erre kíváncsi vagyok.

– Délutánonként a feladat az, hogy saját ötleteinkkel javítsuk az iskola, a tanítás színvonalát. Fogalmazásokat várnak tőlünk, Prud. Terveket a jövőre.

– És ez ennyire rossz lenne?

– Hát eléggé az, ha senki sem olvassa el őket.

– Ezt honnan tudod?

– Onnan, hogy miután beszedik őket, azonnal újra kiosztják. Olyankor az a feladat, hogy írd le a javaslat kritikáját. Egymás ötletét pocskondiázzuk. Állítólag így kristályosodik ki a jó gyakorlat. Szerintem csak lefoglalnak minket. Prud, én már egyszer kerültem magamhoz.

– Viccelsz.

– Nem. Kiosztottak magamnak.

– És?

– Hát mit tehettem volna? Lealáztam magam. Egészen jól ment. Megyünk enni? Hiányzott Bendegúzék kajája. Kaspar?

– Még nincs híre.

– Az nem jó hír.

– Vagy éppen jó – vont vállat Prudencia, és felállt az ágyról.

A Tv-ben az új Tanrendtartásból olvastak fel éppen szövegeket. Veretes szavak voltak. Érthetetlenek.

(foly.köv.)