Vagy óvatosságból, nehogy megsértsék Prudenciát, vagy egyszerűen szeméremből senki sem kérdezte őt. Legalábbis senki sem szegezte neki a kérdést. Kivéve azokat, akik közelről ismerték. Nekik szóról szóra beszámolt Robertáról és a kádról. Csak Olivernek mesélt el mindent azonnal. A többiekkel szombatig várt, amikor meccs előtt – csoportdöntő lesz – összegyűltek a könyvtárban. A szombat délelőtti rekreáción árokásási tanfolyamra volt kijelölve. Tűnődve bámulta, ahogy az instruktor szakértő irányításával a gyerekek munkája nyomán néhány óra alatt csinos futóárok – eddig csak könyvben vagy háborús filmeken látott ilyesmit – született a iskola egyik távol eső fertályán.

– Ez elég ijesztő – mondta Oliver.

Prudencia a könyvtár padlóján ücsörgött. Szeretett ott ülni. Otthon érezte magát a szülinél. Úgy tekintett a szobára, mint menedékre, ahol nem érheti baj. Reménykedett benne, hogy ez valahol igaz is és nem csupán egy csúnya önáltalás. Végül is semmi illegális nincs abban, hogy itt vannak, bár ahogy senki másnak, neki sem sikerült kiolvasnia a Tanrendtartást. Amióta megérkezett, legalább hat változat jelent meg gyors egymásutánban. Egy ideig még bírta türelemmel, de hamar rájött, hogy reménytelen vállalkozásba fogott. A fejezetek sorrendjét szüntelen változtatták, semmi sem volt a helyén. Bármit keresett, át kellett volna lapoznia a teljes könyvet. Néha vadonat új fejezeteket fedezett fel., néha csak egyetlen szó változtatást talált. Bár volt eset, hogy az az egy szó varázsigeként átváltoztatta a teljes bekezdés jelentését.

– Ezt direkt csinálják – fakadt ki egyszer Kasparnak.

– Valószínűleg. De az is lehet, hogy eleinte nem volt ilyen szándékuk, csak idővel rájöttek, hogy hasznos lehet, ha nem tesznek benne rendet. Néha az alkalom a legjobb tanácsadó.

– Az nem tolvajt szül?

– És tanácsot is ad. Sokoldalú.

Ennek okán senki sem volt biztos abban, hogy a könyvtár és a benne lezajló beszélgetések megszegnek-e valamilyen szabályt. Ezért titokként kezelték azt, ami nem biztos, hogy titok volt. Ha azt akarod elérni, hogy bárkit, bármikor nyakon csíphess, nincs más dolgod, csak tedd ellentmondásossá és kiismerhetetlenné a szabályokat és mindenki a kezedben van. Csak rá kell mutatni és máris bűnös, mondta egy elmélkedős pillanatában Kaspar. Az öreg sokat elmélkedett, voltak jó mondásai. Többnyire olyanok, amitől vagy sírva fakadt az ember, vagy felröhögött.

– Nem féltél? – rángatta vissza elkószáló gondolataiból Oliver.

– Nem. De. Abban a nőben volt valami végtelenül cinikus. Nem mondott semmit, de minden szavában erőszak volt.

– Az első emelet ilyen. Én ha lehet, fel sem megyek oda. Úgy érzem ott magam, mint egy bűnöző, aki még nem bukott le, de hamarosan le fog – legyintett Virginia. – És most mi lesz?

– Nyilván tovább próbálkoznak – mondta Kaspar.

– Gondolod?

– Nem szoktak tágítani. Nem érdekük. Az viszont igen, hogy felmenj. Sokat nyernének egy házi messiással.

– Hát abból nem esznek – vont vállat Prudencia.

– Akkor tovább futunk, bár nem tudom, hogy meddig bírjuk.

– Talán le kéne buknom, ha már fel nem akarok bukni.

– Lebukni? Mit csináltál? – nézett Prudenciára Virginia.

– Úgy értem, hogy az alsóbb szintekre. Egészen jól főzök.

– Az kéne még a morálnak, hogy te eltűnj, és konyhás néniként jelenj meg újra. Erről ne álmodozz, Prudencia – rázta fejét Kaspar.

– Nem álmodoztam, csak gondolkodom.

– Akkor ne gondolkodj rajta.

– Azért kicsit igaza van – mondta Oliver elgondolkozva. – A futásból nem engednek. Ebben biztos vagyok. Akkor arcot veszítenének, márpedig az ő szokásuk…

– És előjoguk – szúrta közbe Kaspar.

– … élőjoguk az arctartás. Abból tehát nem engedhetnek. De ha Prudot nem tudják felcsábítani…

– Felkényszeríteni – kotkodácsolt bele Virginia.

– … úgy van – biccentett Oliver –, akkor valamit kell lépniük, amiben nem tűnnek megvertnek.

– Úgy van. Azt nem engedhetik meg maguknak. A látszat bizonyos magasságokban már minden – helyeselt Kaspar.

– Azért csak nem minden – nézett rá Prudencia.

– De igen. A magasság miatt van. Ha elég magasan vagy, és elég távol, akkor már nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy minek látszik az, amit csinálsz. És a szerint fognak megítélni.

– De az, amit csinálnak mégis eljut hozzánk.

– Egyrészt nem jut el. A tizedéről sem tudsz. Másrészt ha eljut, akkor is a látszattal együtt jut el. És ez számít. Narratíva, édesem. Nem ismered ezt a szót? A történelem tanára vagy. Kötelező ismerned. A történelem narratívák menték íródik. Az évszámok csak díszítések. Meg lehet úgy is ölni valakit, hogy az bűncselekmény legyen és úgy is, hogy a gonosztól mentsd meg általa a világot. Minden csak narratíva., vagyis látszat kérdése. Minél távolabb vagy, annál inkább csak az számít, hogy mit mondasz róla. Mert csak az ér el hozzád – fejezet be az okfejtést Kaspar. Elégedett volt azzal, amit mondott.

– És akkor most mi lesz a narratíva? Mert én nem megyek fel – vont vállat Prudencia.

– Hát ez egy komoly kérdés. Fogalmam sincs.

– Nem lehetne megkönnyíteni a dolgukat?

– Ezt hogy érted?

– Nem is tudom… – Prudencia gondolkodva állt fel a földről. A nem létező, de mégis üzemelő tükörablakhoz sétált. Tükör által behazudva, grimaszolt a látvány felé. Kint már sötét volt. Az egyik pálya fölött – ki tudja, hogy melyikre nézett a periszkóp, mely lesugározta hozzájuk a külvilágot – lemenőben volt a nap. Tavaszt hirdettek a fák. A beosztás szerint újra közeledett a karácsony. – Talán ha azt mondanám, hogy sajnálom.

– De hát nem sajnálod? – ellenkezett Virginia.

– Azt igen, hogy miattam futtok.

– Jó, és ezt fogod bejelenteni nekik? Sajnálom, hogy megfuttattátok miattam a kollégákat. Pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Nem kell ezért neked bocsánatot kérned.

– De ez lehetőség nekik visszakozni. Átvállalom a bűneiket.

– Ne vállald át.

– Akkor nyernek.

– Hogyan nyernének? Akit itt van velünk, az pontosan tudja, hogy miről van szó, hogy ez miattuk történik.

– Akkor sem teheted – rázta meg a fejét Kaspar.

– De miért, Kaspar? Tényleg nem értem.

– Mert akkor elismered, hogy nyertek.

– És? Nem történik semmi.

– A látszat, lányom, a látszat.

Prudencia megfordult és Kasparra nézett. Ritkán hívta őt a lányának, bár megtehette volna.

– Mi van vele?

– Prudencia. Ha egyszer azt mondod, hogy igazuk van, bármilyen okból, akkor nyertek. Nem lehetsz többé messiás. Mert ők soha nem gondolják meg magukat. Egyetlen megmentő sem mondta azt, amikor veszélybe került, hogy elnézést, én vagyok a hunyó.

– Akkor nem. De akkor igen, amikor mások kerültek bajba miatta. Ha Isten azt mondta volna Jézusnak, hogy az egész világot megbünteti, ha nem vallja magát bűnösnek, akkor is ha ő nem volt az, akkor Jézus bűnösnek vallotta volna magát, hogy így mentse meg a világot, vagy nem jól értem a dolgot? A megmentés a lényeg, és nem az, hogy én hogy jövök ki belőle. Ahogy Jézusnál sem az volt a cél, hogy valahogy megússza a dolgot.

– Talán így lett volna, de itt nem Isten büntet, hanem az első emelet. Nagy különbség.

– Én nem látom akkora különbségnek. Ők diktálnak.

– Igen, de ők halandók, tehát törékenyek.

– Hogyan? Hogy mindenkit megtörnek velem együtt?

– Nem érted, ugye? – fakadt ki az öreg. – Te mi vagyunk. Ha te megtörsz, akkor mind megtörünk kicsit. Lehet, hogy jobb lesz, de csak azért, mert ők megkönnyítik a dolgunkat. És akkor nyertek. Mert az után nem lesz senki, akit meg kellene törniük.

– Tehát szenvedjen mindenki értem, mert én ti vagyok?

– Igen.

– De én nem akartam ti lenni.

– Ez nem akarat kérdése. Jézus sem akart az lenni. Ezt dobta a gép, Isten, a véletlen, az Univerzum, a marslakók, az entrópia káosz felé araszoló egyetemes törvénye. Ha feladod az elveidet, akkor talán eredményt érsz el, de az elv, amit felvállaltál meghal.

– Talán az nem olyan fontos, mint az életetek.

– Talán nem. Ezt neked kell eldöntened.

Prudencia újra az ablak felé fordult. A nap még melegen sütött, legalábbis melegnek tűnt. A napfürösztötte terasz betonjára gondolt. Talán nem is visz fel papucsot.

– Már az is istenkáromlás, hogy egyáltalán ezt a hasonlatot felhoztuk.

– Hasonlatok mentén zajlik a világ. Aki ezt nem ismeri fel, az soha nem fogja megérteni a világot.

– Azt hiszem, hogy még várok – mondta elgondolkodva Prudencia.

– Jól van. Úgy sem tudjuk, hogy mit lépnek – bólintott Oliver.

– Azért ez vicces, nem? Pont úgy beszélgetünk itt, mint valami összeesküvők. Pedig semmit sem teszünk – nevette el magét Prudencia.

– Te igenis teszel valamit – mondta komolyan Kaspar. – Nagyon is sok mindent teszel.

– Hát akkor ezt átbeszéltük alaposan és nem jutottunk sehova – tápászkodott fel Virginia. – Engem érdekel a meccs. Jöttök?

Mentek.