29. rész

Minden mozgásba lendült és ez Prudenciát annyira megrémisztette, hogy meg sem mert mozdulni. Kimeresztett szemekkel figyelte, ahogy kollégái, akiket amúgy csak az iskola folyosóin látott kocogni jól kimódolt tempóikban, most őrült rohanásba kezdtek. Ismeretlen, piros mezes alakok száguldottak el mellette, és ez még jobban megrémisztette.
– Húha! – szakadtak ki belőle a meglepődés egyszerű hangjai.
Tétován fordult körbe. A labda éppen a háta mögött járt. Ezek szerint az ellenség áll nyerésre. Vagy legalábbis az támad. Valójában azt sem tudta eldönteni, hogy az ellenség jó szó-e a piros mezes alakokra, és hogy egyáltalán ők támadnak-e. Egy következtetést azonban sikerült levonnia: A pályáról nézve egész mást lát az ember, mint a nézőtérről. Fentről valahogy minden átláthatónak tűnik, mint egy térkép. Onnan könnyű látni a hibákat, és azokat a pillanatokat, melyek hamarosan bekövetkezhetnek. Fentről bizonyos értelemben látni a jövőt. De itt lent minden más volt. Rohangáló emberek káosza, melyre azonnal és jól kellett reagálnia. Ő pedig azóta is egy helyeben állt a pálya közepén.
– A terv az, hogy rohangálunk – kocogott oda hozzá Virginia.
– Rohangálunk, de hova?
– Először előre, aztán random, ahová a labda jön, gyere!
– És ha már elől vagyunk?
– Akkor vártunk. Gyere már – indtett a nő és futni kezdett a pirosak kapuja felé, ahol már többen várakoztak, pirosak és kékek egyaránt.
– Helló, Virginia, mi a helyzet a 23-ban? – kiabálta feléjük egy idősebb, alacsony nő. Úgy állt rajta a mez, mintha csak rá öntötték volna.
– Ami a 24-ben, Melba.
– Örülök.
– Tényleg? Az jó, hogy nálatok is most van karácsony.
– Igen. Így találkozhatunk – húzta a nő keskeny mosolyra a száját. – És megint megverünk benneteket.
– Ugyan már. Esélyetek sincs.
– De van. Sőt. Addig innen nem megyünk le, míg nem mi nyerünk.
– Nem akkor megyünk le, ha vége a meccsnek?
– Nem. Akkor, ha nyertünk, mert nyernünk kell.
Virginia félrebillentett fejjel nézte a piros mezes nőt és ettől Prudenciának úgy tűnt, hogy egy nagy kíváncsiskodó kék magár áll mellette.
– Valamit nem tudok?
– Nem tudom, hogy mit nem tudsz.
A túloldalon valami történhetett, mert a közönség felhördült. A nézőtérről áradó hanghullámok felborzolták Prudencia idegeit. Megfordult és megpróbálta kivenni, hogy mi is történhetett elől. Gól nem, az biztos, a tömeg nem volt annyira boldog. Szabadrúgáshoz készülődtek a pirosak. Akkor semmi komoly.
– Melba, ne csigázz – ütötte a vasat Virginia.
– Nem csigázlak. Azt mondtam, hogy győzünk.
– De hát győztök a frászt. Azt én személyesen akadályozom meg.
– Ne nevettess!
– Nem nevettetlek. Ez így lesz. Bombát lövök nektek, Melba.
– Azt próbáld meg.
– Hát éppen ezen vagyok.
– Akkor neked véged. Kicsinállak – kiabált váratlanul Virginiára Melba.
– Jesszusom, jól van, na! – visszakozott Virginia.
– Ez mindig így megy? – kérdezte Prudencia.
– Többnyire azért nem ennyire hülyék. Néha csak úgy pletykálunk, míg ide nem ér a labda. Már ha ideér – nézett hátra Virginia is.
A szabadrúgás lezajlott és semmi sem történt.
– Nem vagyunk hülyék, csak győzünk kell.
– Kell – billentette újra félre a fejét Virginia.
Melba olyan váratlanul sírta el magát, hogy Prudencia önkéntelenül hátrahőkölt. Virginia a nőhöz lépett.
– Mi van, Melba?
A nő hüppögve nézett fel rájuk.
– Győznünk kell. Ha győzünk, akkor mehetünk fel.
– Hova?
– Az elsőre. A termekbe.
Virginia Prudenciára nézett majd újra a nőre.
– Melba, ez… marhaság.
– Nem az. Megígérték.
– Akkor is az. Oda mi soha nem tehetjük be a lábunkat. Soha. Azok a termek talán nem is léteznek, talán csak az egész színes kartonból van vagy hologram vagy festett üveg.
– Nem az. Többen is fellógtak pár hete, és igazi. És ha most nyerünk, akkor… Megyünk fel. Nekünk ez a karácsonyi ajándékunk. És mi fel akarunk menni. Akkor is, ha mindenkit le kell, hogy rúgjunk érte.
A nézők amúgy is poklian hangos zúgása most felerősödött. Mindhárman egyszerre néztek a kék kapu felé. Valaki, talán valamelyik férfi, hatalmasat rúghatott a labdába, mert az elegáns ívben szállt éppen feléjük.
– Buli van! – üvöltötte le magát Virginia és futni kezdett a labda felé.
A bőrgolyó éppen előtte ért földet, majd akkorát pattant, hogy zavartalanul ívelt át fölötte anélkül, hogy hozzáért volna. Virginia boldogan sikoltott fel. A labda útját végül egy piros mezes férfi állta el. Lábával furcsa mozdulatokat végzett, melynek nyomán a labda megállapodott a talpa alatt.
– Az igen – bólintott elismerően Prudencia.
– Ő profi. És végig itt lesz, hogy ne rúghassatok gólt – mondta Melba a szemét törölgetve.
A férfira Virginia és egy másik 23-as nő is rárontott, de ő egyetlen mozdulattal elegánsan elterelte a labdát, majd megpöccintette és két lépésnyi nekifutásból akkorát rúgott bele, hogy az meg sem állt a felezővonalon túra, ahol eltűnt az emberboly sűrűjében.
– Elnézést, hogy ilyen nyers vagyok, de tényleg győznünk kell – nézett a labda után az alacsony nő.
– Mert mehettek fel.
– Mert mehetünk fel. Az a biológiai labor több, mint álom. Az maga a mennyország. Bármit megadnék érte. Ha kell, a lábamat töröm.
– Csak nincs arra szükség – nevetett fel Prudencia.
– Talán igen. Nálunk most mindenki el van szánva. Ilyen lehetőség még soha nem volt. Soha, mióta itt vagyok, pedig én már… – Melba arcán zavarodottság fodrai suhantak át. – Ezer éve itt vagyok. Vagy még annál is több. Nem tudom.
– És majdnem sikerült – kocogott oda hozzájuk Virginia kipirult arccal. – Ennél még soha nem voltam közelebb ahhoz, hogy belerúgjak.
– Még soha nem rúgtál labdába? – nevetett fel Prudencia.
– Nem. Nem sikerült. Többször találtak már el vele, és egyszer rólam pattant be egy gól, amit az én nevemre írtak, de belerúgni, úgy igazán, lendítés meg minden, na, olyan még nem volt. Soha. De most majdnem. Ez a meccs remek lesz.
– Ha nyernek, akkor felengedik őket – mondta Prudencia.
Virginia arcára őszinte meglepődés ült ki.
– Ezt mondták nektek?
Melba bólintott: – Karácsonyi ajándék. Ha győzünk, mehetünk. És mi győzünk.
– És mi hagyni fogjuk – mondta Prudencia komolyan.
– Ugyan már, Prudencia. Nem hagyjuk.
– De igen, hagyni fogjuk. Mert ők legalább feljuthatnak.
– Prudencia, ezt hagyd abba – csattant fel Virginia. – Sehova nem mennek. Hidd el nekem, pont olyan messze állnak attól, hogy feljussunk, mint mi.
– Akkor is felmegyünk – kiabált rá Melba.
– Nem. Nem fogtok. Átvernek benneteket.
– Nem!
– De igen. És erről nem nyitok vitát. Ez egy karácsonyi átverés. Örülhettek, ha kaptok mikuláscsomagot.
Melba orrcimpái kitágultak úgy üvöltött.
– Szemét vagy, Virginia. Egy utolsó szemét.
– Te meg egy hiszékeny… biosztanár. A legalja.
Az alacsony nő meglepő gyorsasággal lépett Virginia elé és olyan erővel taszította meg, hogy az hanyatt vágódott.
– Hé! – kiáltott fel meglepetésében Prudencia.
– Nem akartam – lépett a hanyatt esett Virginia felé Melba is meglepődve.
Virginia mosolyogva tápászkodott talpra. Látszólag nem viselte meg az esés.
– Semmi baj – mondta és testének minden lendületét bevetve földre vitte Melbát. Egyetlen pillanat kellett hozzá, és a két nő összegabalyodva tépte egymás mezét és haját.
A szurkolók üvöltése erősödött. Prudencia nem tudta eldönteni, hogy a hangorkán a labda körüli eseményeknek szól, vagy a két nő küzdelméből táplálkozik.
– Hagyjátok abba! – próbált meg rendet teremteni közöttük. Lehajolt a földön hempergő nőkhöz, de képtelen volt szétválasztani őket, így felállt és körbenézett.
A jelenetet többen is figyelemmel kísérték, de senki sem avatkozott közbe.
– Hé! Tegyenek már valamit!
Elől valami történhetett, mert a közönség most új zúgásba fogott. Szinte mindenki a kékek kapuja felé nézett. Virginia és Melba nem hagyta abba a küzdelmet.
– Azonnal fejezzétek be! – kiáltotta el magát Prudencia lehajolva Virginia közvetlen füle mellett.
Virginia felkiáltott és lehemperedett Melbáról.
– Jesszusom, Prudencia, te kivel vagy?
– Mi az hogy kivel vagyok? Te normális vagy?
– Én? Teljesen. Meccs van.
– Ez nem meccs… – rázta meg fejét felháborodva Prudencia. – Ez… gyerekes. És egyébként ez nem szabálytalan? Ezt itt nem kéne büntetni?
– Hogy?
– Piros lap vagy valami.
– Ezért? Ugyan már, Prudencia. Két tanár egymásnak esett. Ettől jobb lesz a meccs.
– Akkor is nyerni fogunk – állt talpra kipirosodott arccal Melba.
– Álmodban. Azért nem adunk oda egy meccset, hogy aztán pofára essetek. Tudod mit? Mi nyerünk. És pont azért, hogy ne kellejen elviselnetek azt a kegyetlen csalódást, ami érne benneteket. Én értetek fogok nyerni.
– Te hülye vagy! – nézett rá Melba
– Te meg naiv. Az ezerszer rosszabb. A hülyével nem lehet bármit megcsinálni. Egy naivval igen, bármikor.
A labda olyan váratlanul találta el Virginia vállát, hogy Prudencia meglepetésében felsikoltott.
– Megint beleértem – jelent meg egy széles vigyor Virginia arcán. – És most bele is rúgok. Gyere, Prudencia, rohangáljunk.
Virginia elrohant. Prudencia tétován nézett a könnyes arcú nőre.
– Mit nézel? – förmedt rá Melba és Viktória után futott.
– Ne álldogálj, megfázol – szólalt meg Oliver, miközben elfutott mellette.
Prudencia futni kezdett. A labda valahol előtte pattogott. Kékek és pirosak rugdosták, többnyire találomra. Az ellenfél egyetlen szakembernek tűnő tagja végül magához kaparintotta a játékszert, és két gyors mozdulattal tisztázta magát, több kék mezes őszinte sajnálatára. A férfi újra maga elé pöccintette a labdát, hogy előre rúgja, de aztán valami váratlan dolog történt.
Virginia üvöltve törte át magát két piros mezes takarásából és akkorát rúgott a játékszerbe, hogy az nekivágódott a férfinak és onnan őrült tempóban repült az alapvonalon túlra, jó harminc méterre a kaputól.
Síp jelezte a szöglet tényét.
Virginia kezét magasba emelve ujjongva ugrált. Több kék mezes futott hozzá gratulálva. A legtöbb játékos most a piros kapu előterében gyülekezett.
– Virginia nagyon jó – kocogott Prudenciához Oliver.
– Igen?
– Hát nem? Szögletet ért el. Az valami. Onnan könnyebb gólt lőni.
– Tényleg?
– Majd meglátod.
– És nekem most mi a dolgom?
– Ami eddig. Ha meglátod a labdát a közeledben, rúgj bele.
– Merre?
– Bármerre. A kapu felé jobb, de ha nem úgy sikerül, akkor az sem baj. A lényeg, hogy tartsd mozgásban. Ez egy ilyen játék. Csak akkor lesz gól, ha a labda mozog. Tehát mozgásban kell tartan. És mivel most az ellenfél kapujánál vagyunk, így sokkal nagyobb esély van arra, hogy ők kapjanak gólt.
– Azt tudod, hogy ha nyernek, akkor felmehetnek az elsőre tanítani? – kérdezte Prudencia.
– Kik?
– A pirosak.
– Ugyan már!
– De igen. Karácsonyi ajándék.
– Marhaság. Soha senki sem mehet oda fel. Ezt mindenki tudja. Nekik is tudniuk kéne. Ezt felejtsd el. Ellenben, ha mi nyerünk, akkor megkapjuk a karácsonyi szünetet – mondta a férfi vigyorogva és a kapu elé kocogott. Prudenciának úgy tűnt, hogy a férfi is látott már labdát életében. De lehet, hogy csak magabiztosan tud futni, jutott eszébe a gondolat. Ez még nem derült ki eddig.
A tömeg izgatott, feszült csendben várakozott. Oliver bekocogott a kapu elé. A szöglethez egy hórihorgas férfi igyekezett. Iván, jutott Prudencia eszébe a név. A férfi megigazította a labdát. Prudencia azon tűnődött, hogy vajon hol lenne kevésbé láb alatt. Nem akart labdába rúgni, és pláne nem akart olyasvalakinek az útjába állni, aki erre képes.
Iván felnézett a rúgás előtt. Bent mozgolódni és lökdösődni kezdtek az emberek. Valaki elterült a gyepen. Síp szólat meg. A bíró odafutott és mondott valamit a lökdösődőknek, de ennél több nem történt. Senki nem tűnt megilletődve. Újra megszólalt a síp, és Iván erőteljes ívben éppen a kapu elé kanyarította a labdát, mely aztán úgy pattogott a fejek és lábak között, mint valami játéktermi flippergolyó.
Aztán minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy Prudencia fel tudja fogni. Valahogy és főleg valahonnan – a forrást nem tudta volna megállapítani – Prudencia elé került a labda. Ott gurult kényelmesen a gyepen, mintha csak egy vasárnap délutáni sétán lenne. Egyetlen pillanatra Prudencia jónak látta lelépni onnan, de aztán megmozdult benne valami ősi ösztön. Régen még az ősidőkben így érezhették magukat a vadászok is, amikor megpillantottak egy félelmetes vadat. Hiába volt félelmetes, hiába volt gyorsabb, vagy erősebb, az ösztön bekapcsolt és a vadász, ha akarta, ha nem annak látta, ami: vadnak, és a vadat el kell ejteni. Prudencia hagyta, mert tudta, hogy nincs más választása, hogy teste megmozduljon. Meglendítette a lábát és belerúgott a labdába, mely újra eltűnt a kapu előtt kavargó tömegben. Érezte, hogy remeg a keze. Az érzés azonban kellemes volt. Akárhogy is nézte, most focizott. Nem sokat, nem nagyon, de akkor is azt tette, amit eddig elképzelni sem tudott volna: egy meccsen belerúgott a labdába, mely történetesen – erre semmilyen ráhatással nem volt – éppen a kapu felé tartott. Véletlen vagy sem, ebben az értelemben akkor is kapura rúgott, ha erre semmiféle tudatos szándéka nem volt. A labda a sors véletlen szeszélyének köszönhetően messzire szállt az ellenfél kapuja felé, így kisvártatva csak azok maradtak a környéken, akik eddig is itt őrködtek.
– Bravó! – futott el mellette Kaspar. – Maga őstehetség.
– Ezt nem mondod komolyan – nevetett fel Prudencia.
– A legkomolyabban mondom. Lecsaptál rá mint egy vércse.
– Nem volt más választásom – tárta szét kezét Prudencia.
– Dehogynem, volt – mondta komolyan a férfi. – És te azt választottad, amilyen vagy: a küzdelmet.
Prudencia érezte, hogy elönti a pír.
– Neked kéne a kapitánynak lenned – paskolta meg Kaspar Prudencia vállát.
– De ez most tényleg vicc, ugye?
– Az – vigyorodott el a férfi. – Ennyire nem állunk rosszul.
Kaspar elfutott. Prudencia még mindig érezte ereiben a pezsgést, és vágyott arra, hogy újra megtapasztalhassa. Különös dolog az ember, gondolta. Mindig abból főz, ami éppen adatik neki. Persze, vágyakozik és többet akar, de amikor ott van az, amit megragadhat, azt meg is ragadja, mint valami pitbull. Mert az örömet ad neki. Azonnali, instant örömet. És az az öröm méregként szivárog be a testébe, a tudatába, arra parancsolva az embert, hogy újra megismételje azt és újra és újra. Az ember egy örömkereső automata.
A félpálya környékén verekedés tört ki, a tömeg legnagyobb örömére. Prudencia most már biztos volt abban, hogy nem a labda, hanem a tumultus köti le figyelmüket. Többen is lökdösődtek és néhányan már a kezüket is használták. Aztán végül megszólt a síp, és amennyire lehet a két csapat rendezte sorait.
– Erről lekéstünk – lépett mellé Virginia. Kipirult arccal, csillogó szemmel nézte a távoli csoportosulást, ahogy a bíró rendet tesz közöttük.
Újra megszólalt a síp és a labda pattogni kezdett.
– Miért nem állítanak ki senkit? – kérdezte Prudencia.
– Mert nem a labda közelében történt. Aminek nincs köze a játékhoz, az engedett. De majd nézd meg, mi lesz, ha akkor vágnak fel, amikor nálad a labda. Na akkor aztán lesz haddelhadd. Egyébként gratula a szép rúgásért. Elképesztő tehetség vagy. Már megint irigykedek.
– Megint?
– Hát a fürdőszobád. Az is komoly dolog. Prudencia, téged a tenyerén hordoz az iskolaszented.
Prudencia felnevetett.
– Azt kötve hiszem.
– Pedig így van. És mi hiszünk benned.
– Ezt most hagyd abba – rázta meg a fejét hevesen Prudencia. – Én nem vagyok az, akinek hisztek.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Tudod te jól. Nem vagyok megváltó, sem messiás. Semmi ilyesmi. Én egy sima tanár vagyok, aki bele tudott rúgni egy labdába ami majdnem megállt előtte.
Virginia újra kék, félrebiccentett fejű madárrá változott, majd mosolyogva szólalt meg: – Édes lányom, “kérlek! Mondád: az én / Dicséretem tett hőssé; hogy megint / Dicsérjelek, vedd át a szerepet, /Mit még nem adtál.[ Shakespeare: Coriolanus /ford: Petőfi Sándor/]”
– Tessék? – rázta meg fejét Prudencia.
– Vagyis tégy végre úgy, amilyennek mondanak.
– Ez marhaság!
– Vagy nem az.
A tömeg olyan elemi erővel üvöltött fel, hogy Prudencia minden gondolata elenyészett. Zászlók és maszkok repültek a levegőbe, a hang pedig úgy zúgott, mint valami láthatatlan ár, melynek nincs erő, mi ellenálljon.
– Ez mi volt? – kérdezte Prudencia.
– Gólt kaptunk a fenébe is.
Virginiának igaza volt. Pirosak ünnepeltek összeölelkezve a gyepen. A kékek kipirult arccal, bosszankodva sétáltak a pálya közepe felé. Prudencia egy pillanatra megpillantott Olivert is. A férfi jól láthatóan bosszús volt és ettől ő is hasonló érzéseket növesztett magában.
– A fenébe is. Pedig de jól ment eddig – Csóválta meg fejét Virginia és elindult visszafelé. – Gyere, nem lehetünk itt a kezdőrúgásnál.
– Felmegyünk – futott el mellettük Melba.
– Aha, Persze! – vágott vissza neki Virginia.
– Azt majd meglátjuk – dörmögte az orra alá Prudencia és elindult a félpálya felé.
(folyt. köv.)
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!