Az órák zajtalanul teltek. Hatalmas termekben ültek tömegek. Voltak, akik figyeltek, voltak, akik elfoglalták magukat. Azokkal nem törődött. Néha eszébe jutott Delila és az apja Jónás. Vajon hány Delila nézhet rá a hátsó sorokból? Talán sok, talán csak néhány. Soha nem tudja meg.

A délutáni takarítás is jobban ment. Elenával összeszoktak, szó nélkül, egy-egy pillantással és mozdulattal osztották ki egymás között a feladatot. A papucs itt is komoly szolgálatot tett. Tantermek követtek tantermeket, és ő végezte a dolgát. A karácsonyon gondolkodott. Vajon mennyi időt adnak az ünneplésre? Olivertől megtudta, hogy a hivatalos szabadság két teljes hét, és ha szerencséje van, akkor ez alatt az idő alatt talál majd buszt, ami beviszi a városba. Elmélázott a gondolaton. Vajon milyen lesz újra a házak között? Mit érez majd, ha a belép a lakásába, melynek kulcsait még meg kell szereznie abból a titokzatos fakkból, ahová a táskája került. Eszébe jutott az utca, ahol a háza állt, a lépcsőház, ahol a lift mindig megbillen a harmadik emeletnél, a lábtörlője, a zár, mely otthonát nyitja – középső zár két katt, felső zár egy katt, leni zár három katt –, a konyhája, a nappalija és az ágya. Szerette az az ágyat. Két éve vette, amikor egyedül maradt. Vajon mit szólt volna Bertold ahhoz, hogy ilyen ritkán megy haza? Nyilván semmit. Bertold soha nem szólt semmit, ami nem érintette saját kis életét. Csak akkor tűnt volna fel Prudencia hiánya, ha elfogy a mélyhűtőből a kaja. Vagyis nagyjából mostanra derengett volna fel neki, hogy a vezénylés után senki sem tért haza. Bertold egy önző kis hernyó volt a hernyólét minden járulékával együtt. És Prudencia megkönnyebbült örömmel vette tudomásul, hogy a férfi más nőt talált magának. Pontosabban szólva egy másik nő úgy döntött, hogy kell neki egy Bertold, és talált is egyet, éppen Prudencia oldalán. Sebaj. Amint lelépett a férfi, vagyis elvitték, Prudencia megvette azt az ágyat és onnantól úgy aludt a méregdrága matracon, mint egy újszülött.

Az ágy hiányzik, gondolta és megmerítette a felmosórongyot a piszkos vízben. Mosni kezdte a tanári asztal körüli területet, és a városra gondolt. A képek zavarosak voltak, ahogy a lakás egyes részleteit sem sikerült pontosan felidéznie. Az emlékek messzinek tűntek, mintha egy előző életből szivárogtak volna át tudatába. Bertoldra bezzeg emlékezett. A hernyó arcára, ahogy különös, ragadós csáprágójával eszi a hétvégén megfőzött és frissen kifagyasztott főzeléket és magáról beszél, mindig magáról. És évek teltek el így. Hosszú, gyötrelmes évek a semmivel. Megborzongott. Az idő egy szemét dolog. Mindig relatív. Még a relatívnál is relatívabb, mert nem a tárgyakhoz, hanem az emberhez ragaszkodik. Rátapad, mint valami nyúlós köd. Az időt az ember viszi tovább és tovább a következő pillanatba. Ezért aztán az idő mindenkinél úgy telik, ahogy az ember múlik. Ki-ki a saját tempójában. És Bertolddal rohadt gyorsan telt az idő. Talán azért, mert Prudencia nem ért rá semmi mással foglalkozni, csak a férfival. Felpillantott a terem órájára.

– Anyád! – súgta maga elé, egy széket húzott a tábla elé és felállt rá. A műanyag óra könnyű volt, súlytalan, értéktelen. Megfordította és kéjjel tekert egyet a mutatót mozgató kereken. – Na, most ennyi idő lesz. Azért, mert én ezt mondtam.

Jóleső érzéssel tápászkodott le a székről. A felmosás is lehet élvezetes tevékenység.

A következő napokban szinte minden terem óráját átállította, ahol megfordult. Jöttek az ünnepek és ő az idő urává vált. Majd a következő félévben lesz némi felfordulás a kollégák között, de soha nem árt egy kis izgalom. A változatosság gyönyörködtet. Persze ha van miben gyönyörködni.

Az utolsó tanítási nap nehezen telt. Az órák lassan peregtek, a diákok már egyáltalán nem figyeltek. Azok sem, akik általában amúgy észrevették őt. Ők is érezték az ünnep közeledtét. Nem is hibáztatta őket. Minden iskolában vannak olyan időszakok, amikor a tanár és a diák egyaránt a túlélésre hajt. A különbség csupán az, hogy ez a tanáron nem látszódhat meg, a kölykökön pedig igen. Ez van. Hamarosan karácsony. Ki kell bírni valahogy.

*

Péntek este, amikor Elenával végre eltették a felmosóvödröket és lesétáltak a saját szintükre, Prudencia a bőrén érezte a hangulatot. Az ebédlő feldíszítve várta őket. Halk zene szólt a pult felől. Bendegúz és Inez szája körbeért a vigyorgástól. A vacsora is csodás volt.

– Karácsony – ült le Oliver mellé.

– Az bizony. Örülök, hogy idén ilyen váratlanul jött. Lehetett volna pechünk is és tavaszra tolódik.

– Tavaszra? – nevetett fel Prudencia.

– Igen. Együtt ünnepeltük a húsvéttal. Jézuska megszületett és másnap meg is halt. Bizarr volt még nekik is, de persze ez nem látszott rajtuk. Talán éppen azért vesznek fel maszkot, hogy ne lássunk semmit az arcukon. Azt hiszem, hogy most megfejtettem valamit – hümmögött elgondolkodva a férfi.

– Ennek lenne értelme – bólintott Prudencia.

– Ugye?

– És mi lesz a szünetben? Hova mész? Ha városba, akkor mehetnénk együtt.

Oliver megcsóválta a fejét.

– Ha megyünk, akkor együtt megyünk, megígérem.

– Mi az, hogy ha?

– A ha egy kötőszó. Talán alárendelő, de lehet, hogy mellérendelő. Ezt most nem tudom, de megnézem, mert mostanában sok nyelvtant kapok.

– Alárendelő, mert ez egy feltételes mellékmondat, és én tudni szeretném azt a feltételt. Mit jelent az, hogy ha? Nem lesz szabadság?

– Szabadság az lesz. Nyugi!

A szomszédos asztalnál hangos kurjongatások mellett ketten táncra perdültek.

– Akkor? – kérdezte feszülten Prudencia. Hirtelen zavarni kezdte a zajos jókedv.

– Semmi.

– Mi az, hogy semmi? Oliver, ne játssz velem.

– Nem játszom. Lesz szabadság, és mehetünk. Ha megyünk, akkor együtt megyünk.

Prudencia szótlanul kémlelte a férfi arcát, de nem hámozott ki belőle túl sokat.

– És eljössz hozzám.

– Elmegyek – bólintott a férfi komolyan.

– Megígéred!

– Meg. Ki nem hagynám.

– Van forralt bor – sietett el mellettük Virginia. – Le ne maradjatok.

Oliver felállt és a kezét nyújtotta. Prudencia még mindig az arcát firtatta.

– Gyere! Igyunk forralt bort. Karácsony van.

*

Szombaton nem volt munka. A folyosón elhatalmasodott a jókedv. A szobák ajtajai nyitva álltak. Hangos beszélgetések, nevetések, a tévé zajai keveredtek össze valamiféle vidám, kibogozhatatlan hangulattá, mely túlzott önfeledségében mégis rejtegetett valamit, amit Prudencia nem tudott hova tenni.

– Készülsz? – kérdezte Timúr, aki reggel óta a C szinten tartózkodott.

– Mire? – kérdezett vissza Prudencia. Titokban éppen saját fürdőszobája felé igyekezett. Úgy döntött, hogy megérdemel néhány órát a kádban. Hóna alatt egy könyv lapult, melyet Olivertől kapott kölcsön.

– A karácsonyi ünnepségre.

– Készülnöm kéne?

– Hát, ahogy vesszük. Lelkileg mindenképpen – vigyorodott el a férfi. – A legabszurdabb dolog, amit valaha is átéltem. Oliver nem mondta?

– Mit nem mondott?

– Talán jobb is így. Így lesz aztán igazi a meglepetés.

– Kezdek félni.

– Ugyan már! Együtt leszünk. Úgy nagyon élvezetes lesz – nevetett fel Timúr, hátba veregette Prudenciát és elindult egy közeli hangos társaság felé.

*

A fürdés több volt, mint kellemes. Szanatóriumban érezte magát. A forró víztől leeresztve, elpuhulva sétált vissza a szobájához. Az ebédet kihagyta, de ezt egyáltalán nem bánta. Legalább vacsoránál lesz étvágya.

– Megint a titkos fürdődben voltál, ugye? – kiáltott rá Virginia. – Látom rajtad.

– Soha nem adod fel? – nevetett fel Prudencia.

– Soha. Ez a tanárok szuperképessége.

– Úgy van! – intett felé Prudencia.

A délután olvasással telt. A tévé ontotta magából az értelmetlen sorozatokat és vetélkedőket. Tábortűznek jó volt. Kint újra esni kezdett a hó. Talán az első emeletieknek tényleg akkor a hatalma, hogy az időjárás is vigyázzban áll előttük. Vagy az iskolaszentek intézik így a dolgokat.

Elnyomta az álom.

*

Másnap reggel Oliver keltette fel.

– Öltözés van – állt meg az ajtóban. – Az iskolai ruhád vedd.

– Nincs más.

– Remek.

– Hova megyünk?

– Kezdődik a karácsony.

– Itt reggel van a szenteste?

– Itt egész nap szenteste van. Tíz perc múlva az ebédlőben – mondta Oliver és visszacsukta az ajtót.

*

Papucsban és az iskolai ruhájában jelent meg az ebédlőben. A kollégák a szokottnál zajosabban reggeliztek, de ezt leszámítva minden egy átlagos tanítási napot idézett. Reggelire egyetlen szelet vékony pirítóst kapott, rajta alig látható margarinréteg olvadozott.

– Ennyi? – nézett a tányérjára.

– Karácsony van – mosolygott rá Inez.

Ez akkor sem változott, amikor egyszerre szálltak be a liftbe.

– Ünnepi tanítás? – kérdezte Prudencia kuncogva. – Alig várom.

– Ezen túl kell esni – súgta vissza Oliver.

– Micsodán kell túl esni?

– A délelőttön. Semmiség. Sőt, valójában szórakoztató is lesz.

– Most már kezdem elveszíteni a türelmem. Senki sem mond semmit.

– Mindjárt! – emelte fel a kezét Oliver.

A lift megállt és az ajtó kinyílt.

A folyosón egy tömeg várta őket. Legalább annyian voltak, mint a tanárok. Első emeleti egyenruhájuk fölött maszkokat viseltek. Szótlanul nézték a liftből kilépő tanárokat.

– Beszartam – súgta Prudencia Oliver fülébe.

– Azt meghiszem – vigyorgott Oliver. – És ez csak a kezdet.

A folyosó megtelt. Úgy száz ember szorongott egymás mellett. Egy ideig a néma csendben semmi sem történt.

– Az iskola karácsonya! – kiáltotta el magát valaki a távolban.

– Az iskola karácsonya! – ismételte meg a tömeg.

– Tanárok együtt!

– Tanárok együtt!

– Adjunk hálát eme szent intézetnek.

– Adjunk!

– Adjunk hálát a vezetőknek.

– Adjunk!

– Adjunk hálát az igazgatóknak, az igazgatóhelyetteseknek, a vice-igazgatóhelyetteseknek.

– Adjunk!

– Adjunk hálát az iskolaszenteknek.

– Adjunk!

– Menjünk előre!

– Menjünk!

Prudencia csendben hallgatta végig a különös szertartást, mely egyszerre tűnt félelmetesnek és komikusnak, és ő őszintén nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. A kórushoz való csatlakozás minden esetre, nem jutott eszébe.

– A rendért, az iskoláért, a célért!

– A rendért az iskoláért a célért!

– Menjünk!

– Menjünk!

– Együtt!

– Együtt! – harsogta a tömeg.

Mozgás támadt. A maszkos alakok egyszerre mozdultak meg, szétszóródtak és elvegyültek a tanárok között. Néhány pillanat múlva minden tanár mellett egy elsőemeleti maszkos állt. Prudencia mellé is keveredett egy. Vékony nő volt, maszkját különös, fekete-fehér hosszúkás vonalak tarkították.

– Hello! – biccentett felé Prudencia, de az alak nem szólalt meg. – Nem beszélhetsz?

Az nem reagált a kérdésre.

– Nem baj.

– Menjünk! – kiáltotta el magát a vezérszónok.

– Menjünk! – kiáltották a tanárok.

– Együtt!

– Együtt!

Prudencia érezte, hogy a kezét megragadja egy kéz. A mellette álló nőre nézett, aki halványan megszorította a kezét. A tömeg eközben sorba fejlődött és megindult. Maszkosok és kollégák, kéz a kézben indultak el a folyosón.

– Hova megyünk? – kérdezte Prudencia, bár nem várt választ.

*

Lassan, de kitartóan gyalogoltak. Prudencia papucsa ritmusosan klaffogott a talpa alatt. Egy szó sem hallatszott. A menetet vezető vezérszónok is csendben maradt, és ez idővel különös, meditatív állapotot eredményezett. Prudencia érezte a mellette gyalogló maszkos nő kezét. Az idegen közelsége lassan meghitté vált.

Néma csöndben haladtak el a főfolyosók előtt. Lépések koppantak ritmusosan a diákok hiányában kihalt folyosók falai között. Jó óra múltán már olyan vidékeken jártak, ahol eddig Prudencia még soha nem fordult meg. Egy ideig megpróbálta követni az eltelt időt. A folyosók bejárata fölé helyezett órákra pillantott, de aztán már nem tudta követni a mutatók állását. Az idő újra képlékennyé vált, azonban a menetnek csak nem akart vége szakadni. Újabb és újabb folyosók követték egymást, melyek létezéséről eddig még csak sejtelme sem volt.

– Hol járunk? – suttogta Prudencia révetegen.

Finom szorítást érzett a kezén.

Újabb óra telt el. Lába fájni kezdett, achillese sajgott. A reggelire kapott pirítós már régen semmivé vált a gyomrában. Amikor a menet lelassult, földöntúli örömöt érzett.

– Végre.

A sor – melynek közepén gyalogolt néma társával – balra kanyarodott. Már maga ez az egyszerű irányváltás is izgalmat szült benne. A sor hamarosan egy lépcsősor előtt találta magát.

Megkezdődött a néma kapaszkodás. Tíz perc sem telt el Prudencia már hangosan fujtatott. Érezte, hogy lábfejét reménytelenül feltöri a papucs. Felnézett, de a lépcsősornak csak nem akart vége szakadni.

– Hova megyünk?

Érezte kezén a szorítást, de ez most nem adott erőt.

– Elnézést, de most meg kell álljak.

– Nem! – súgta a nő.

– De igen. Le kell vegyem a papucsot – válaszolta Prudencia és megállt.

Érezte, hogy a mögötte lépkedő pár nekiütközik a hátának, de ez pillanatnyilag nem érdekelte. Megpróbálta elengedni a jobbját markoló kezet, de az szorítás nem engedett.

– Nem érdekel – mondta, lerúgta a papucsát és lehajolt értük.

Amikor kiegyenesedett, egy pillantást vetett a mögöttük gyalogló sorra. Néhány páron túl meglátta Olivert, aki hitetlenkedve rázta meg a fejét. Prudencia megvonta a vállát és megfordult.

– Gyere! – súgta a nő, és húzni kezdte felfelé.

Kemény munkájukba került, hogy utolérjék a sort.

– Most komolyan? Ez a karácsony?

A nő nem válaszolt, de jobbjával előre mutatott. Prudencia felnézett az előtte kapaszkodó sorra és megértette a jelzést. A menet eleje megszűnt létezni.

Felkértek. Az utolsó néhány lépcsőfokot könnyedén tette meg. Ismerős érzés volt harisnyában gyalogolni. Fent egy ideig fehérre meszelt, bár jóval szélesebb folyosón haladtak, melynek távoli végében egy fehér fal állta útjukat. A fal – nyilván akkor ért oda a sor eleje – hangtalanul siklott félre. Prudencia érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Lábából eltűnt a fájdalom. A menet a már megszokott tempóban haladt át az ajtón, mely mögött színes álomvilág várta őket. Prudencia percekig alig vett levegőt. Gazdagon berendezett, modern tantermeken haladtak keresztül. Soha nem látott még csak hasonlót sem a saját szemével. A lábaiban érezte, hogy a menet tempója lassul. Nem csak őt taglózta le a látvány. Pazarul berendezett kémia, biológia termeken vágtak át, nyelvi laborok és interaktív felületekkel dugig megrakott szemléltetőtermeket hagytak maguk mögött.

– Ez… gyönyörű! – mondta a mellette gyalogló nőnek, aki maszkja takarásában előre nézett. Őt láthatólag nem nyűgözte le a látvány.

Újabb termeket hagytak maguk mögött. Aztán pihenőszobák következtek, egy tanári büfé, néhány patyolattiszta mellékhelyiség.

– Mennyi vécépapír – kiáltotta el magát valaki.

Ujjongás szakadt ki több torokból is.

A menet pedig nem lassított. Egy otthonos tanári szoba jött, majd újabb álomszerű tantermek, egy színházterem, és egy koncertterem következett, hangszigetelt gyakorlótermek sora jött, bennük gyönyörű hangszerek várták a használó kezeket.

A sorból spontán örömkiáltások szakadtak ki.

Újra elveszítette időérzékét. Szíve reménnyel telt el, és az érzés akkor sem lanyhult, amikor egy nagy, pompázatosan feldíszített terembe értek. A terem közepén egy hosszú, gazdagon megterített asztal várta őket.

A sor párjai jobbra és balra indultak el az asztalok mentén. Prudencia újra érezte kezén a halvány szorítást, amikor megálltak az asztal mellett.

– Együtt megérkezünk! – kiáltotta el magát a menetet vezető maszkos szónok.

– Együtt megérkezünk! – válaszolták a többiek.

Prudencia újra lemaradt a válaszról, de ez egyáltalán nem zavarta.

Néhány másodpercnyi mozdulatlan csönd következett, majd a maszkosok irányításával mindenki helyet foglalt.

Prudencia kezét hosszú órák óta fogó kéz kisiklott az ujjai közül. A maszkos nő leült. Prudencia is kihúzta a bársonyborítású magas támlájú széket, melyet neki szánt a sors. Éppen leült, mikor alig hallhatóan egy suttogás érte el fülét.

– Ne dőlj be!

(foly. köv.)