24. rész

A meccs után Kasparral, Virginiával és még néhány ismeretlen kollegával Oliver szobájában beszélgettek. Főként a diákokról, a rendszerről, a szülőkről és a korról. Prudenciában újra megerősödött az apja által felállított tézis, mely szerint, ha két pedagógus van egy társaságban, akkor perceken belül az iskolára és a gyerekekre terelődik a szó, ha mindenki pedagógus, akkor eleve ott kezdik. A pedagógusok monomániások. Ez van, felesleges tagadni. A beszélgetés kellemes volt és Prudencia úgy érezte, hogy tartozik valahova, mely egyszerre volt kényelmetlen és otthonos érzés. Az otthonossággal semmi gondja nem volt, de a kényelmetlenséggel annál több.
– Ti mióta vagytok itt? – kérdezte egy ponton.
– Régóta – válaszolt kis gondolkodás után Virginia. – Minimum három éve.
– Minimum? Nem tudod pontosan? – kérdezte Prudencia.
– Nem – vont vállat a nő. – Egy idő után az ember már nem számolja, aztán lassan összemosódik minden.
– És te? – kérdezte Olivert.
– Nekem már régen összemosódott – grimaszolt rá a férfi.
– Mi azt, hogy összemosódik? Azért csak tudjátok, hogy…
Prudencia mondatát egy különös érzés szakított felbe: egyetlen másodpercre nem tudta felidézni, hogy hány napja rohangál mezítláb az iskola folyosóin.
– Ez ilyen, ne aggódj. Idővel nem fog zavarni, hogy nem emlékszel dolgokra – mondta Kaspar, aki mintha olvasta volna Prudencia gondolatait.
– De engem zavar.
– Még igen. Fél év és már nem fog. Az iskola elég erős hatással van az emberre. Felspulnizza az ember idegeit, és lenyesegeti a külvilág dolgait. Idővel már csak ez marad. De ez normális. Ezért vagyunk itt, nem?
– Miért? – kérdezte Prudencia tétován. – Most tényleg nem tudom, hogy miért, hogy kifejezetten én miért vagyok itt.
– A suliért. A kölykökért. A jövőért, amit kinevelsz, a béna nemtörődöm szülőkért, az aggódó, törődő szülőkért, mert máshoz nem értesz, mert nem is akarsz máshoz érteni. És persze a megszokásért. Az a legerősebb – válaszolta Virginia.
Kaspar és Oliver emelték a poharaikat és ittak.
– És a fociért – csatlakozott hozzájuk az az alacsony nő, akinek Prudencia a papucsát köszönhette.
Nevettek.
Prudencia üresen meredt maga elé. A városra gondolt, de a fejében megjelenő képek zavarosak voltak, ködösek, különálló fényképek, melyeket valaki kivágott egy régen simán futó filmből, hogy most önálló szigetekként őrizzenek egy lassan elfelejtett történetet.
/
Alig tudott elaludni. A szobája otthonosnak tűnt, és ez most elbizonytalanította. Vajon az iskola teszi ezt vele, vagy maga az ember ilyen: reménytelenül vágyik a rendszerre, arra, hogy legyen egy keret, melyeben valami hasznosat tehet? Akkor is, ha az a keret inkább kaloda. És akkor mi van, ha egyszer majd ő sem akar többet? Ha nem akar többé elmenni, jobbá tenni valamit, megjavítani valamit, ami nem működik? Akkor mi van, ha már csak futni akar és megfelelni a Tanrendtartás szent sorainak, mely úgy is eleget változik ahhoz, hogy lefoglalja az embert?
Gondolatai ködössé váltak, és végül elaludt.
/
Hajnal volt, amikor kipattantak a szemei. Mennie kell. El innen. El messzire, a városba, ahol még biztosan van élet, még van talán mozgástér, ahol nem ér el a gép keze. Igaza volt annak a nőnek tegnap este. Menni kell innen. Gyorsan, észrevétlenűl. Megállt a szoba közepén.
A papucs talán elég lesz a mezőre. Ha nem, akkor majd mezítláb veselkedik neki. Lassan hozzászokott a cipő nélküli élethez. Kint még nincsenek fagyok, ki fogja bírni.
Felöltözött és kióvatoskodott a folyosóra, mely csendes volt és kihalt. Oliver szobája előtt torpant meg.
– A fenébe – suttogta bosszúsan miközben be kellett vallania magának, hogy sejtelme sincs, merre van a kijárat.
A folyosó vége mindkét irányba a távolba veszett. Csak abban volt biztos, hogy a föld alatt vannak – szorgos vakondokok – tehát felfelé kell elindulnia. Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy visszatér a szobájába és egy komolyabb terve kovácsol a „most valahogy lelépek” helyett.
– A frászt – csóválta meg a fejét bosszúsan. Az első akadálynál nem torpanhat meg. Néhány másodpercnyi töprengést követően végre körvonalazódni látszott néhány lehetőség.
/
Az ebédlő csarnoka sötétbe borult. Az ajtók fölé helyezett kijáratot jelző lámpák ugyan adtak némi támpontot a szem számára, de minden más sötétségbe süppedt. A kiadópult csendes derengésben várta Bendegúzt és Inezt, az asztalok ember nélkül lecsupaszított halszálkáknak tűntek. Óvatosan indult el arra, amerre a liftet sejtette. Kezét a falon tartotta, hogy ne tévedjen el a sötét semmiben, ahová tegnap este a háta mögött suttogó nő is visszalépett. Talán szörnyek is vannak egy ilyen helyen, Iskolaszörnyek. Miért ne? Ha szentek vannak, akkor szörnyeknek is van helyük. Szíve a torkában dobogott. Valahol a távolban egy éles, fémes csikorgás érte el a dobhártyáját.
– A szentségit! – sziszegte maga elé.
Amennyire tehette, meggyorsította a lépteit, és néhány perc elteltével, mely örökkévalóságnak tűnt számára, megpillantotta a liftkezelő épphogy fénylő gombjait. Nagyot sóhajtva nyomta meg a felfelé mutató nyilat.
Újra felharsant valami, mely most inkább tűnt csaholásnak, mintsem csikorgásnak. Ez már közelebbről hallatszott. Idegesen újra megnyomta a gombot. Valahol motorok keltek életre. A lift zümmögni kezdett.
– Jól van – súgta.
Néhány másodpercet kellett várnia, és a liftajtó végre kinyílt előtte.
A fülkében teljes sötétség fogadta.
– Ne már!
Félt belépni, de ott maradni sem tűnt igazán biztonságosnak. A csaholás újra felharsant és ez szinte belökte a liftbe. Az emeltszámokat jelző gombok halványan világítottak az ajtó mellett. Megnyomta a 0-gombot, de az égvilágon semmi sem történt. Újra rácsapott a gombra, majd újra és újra. Az ajtó meg sem mozdult. Talán kulcs kell hozzá, vagy valami más jogosultság.
Kint, egészen közel hozzá valami a falhoz csapódott, és hangosan kántálva értetlen szavakkal ugatta tele a csarnokot.
Újra megnyomta a gombot, de mivel a gomb makacsul ellenállt akaratának, kiugrott liftből és futni kezdett. Mögötte újra felharsant a csikorgás. Most már teljes erejéből futott. Szemét a zöld kijárati lámpácskára szegezte, és rohant, ahogy csak bírt. Mikor az ajtóhoz ért, teljes lendületével csapott ráa kilincsre, és felrántotta az ajtót, hogy kivesse magát a folyosóra. A fény bántotta a szemét, de ezzel most tényleg nem volt ideje törődni. Bevágta maga mögött az ajtót. A folyosó hosszú volt. Ha valaki tényleg üldözi, akkor semmi esélye sincs vele szemben. Megtorpant, majd teljes súlyával nekitámaszkodott az ajtónak és zihálva próbálta összeszedni magát.
Az ajtó megdöndült a háta mögött. Prudencia felsikoltott és megfordult, hogy megragadhassa a kilincset. Három éles kopogás követte egymást, majd egy mély, ritmikus hang szólalt meg dübörögve közvetlen az ajtó mögött.
– Ma nincs tanítás. A lift használata nem engedélyezett.
Aztán csönd lett. Prudencia hosszú másodpercekig meredt az ajtóra, aztán egy pillanatban, amikor félelme és az izmai végre egy közös szándékban egyesültek, futni kezdett.
/
A közös folyosó még mindig kihalt volt. Verítékezve, remegő lábbal indult tovább. Még egy ilyen és nem kell elmennie innen, majd viszik egy tepsiben.
– Akkor sem – súgta néhány méter megtétele után.
Húsz perc gyaloglást követően megtalálta a fürdőszobáját. Benyitott. A helyiség semmit sem változott, mióta itt járt. Megmosta az arcát és ivott egy kortyot. A kád hívogatta, de ennek most könnyedén ellenállt. Megtörölközött , majd újra kilépett a folyosóra. Pontosan emlékezett az ajtóra, melyen át a fizetés felvétele után kilépett a szintre. Legalább a rövidtávú memóriája nem hagyta cserben, ha már minden egyéb képlékennyé vált tudatában. Az ajtó gond nélkül kinyílt. Nekiveselkedett a lépcsősornak, és elindult felfelé. Az A szintet kemény kapaszkodással érte csak el, de ez nem zavarta. Látott és a lépcsőházban senki sem akarta elkapni. Ennyi bőven elég a boldogsághoz. Elsietett az ajtó előtt, ahol megkapta Tanári Koronáit, majd lihegve, de bizakodva ért el a 0-ás szintre. Az 1 szintig nem juthat fel, ezt már tudta, de a tantermekhez vezető ajtót akkor nem ellenőrizte. Megállt az ajtó előtt.
– Na! Akkor hajrá! – mondta és lenyomta a kilincset.
Az zár nem engedett.
– Fenébe – csóválta meg a fejét.Valahol sejtette, hogy ez fog történni. Nem is érzett különösebb csalódottságot. Meg kellett próbálnia, hogy sikerrel jár-e mielőtt nekiveselkedik a harmadik lehetőségnek.
– Hát akkor… gyerünk! – mondta egy kis fejcsóválással és elindult lefelé.
/
A tetőteraszon senkit sem látott. Izmai remegtek ugyan a sok lépcsőtől, de ez egyáltalán nem zavarta. A peremhez sietett és óvatosan kihajolt rajta. A párkány alatt két méterre ott várakozott a létra csonkja. Ahogy sejtette, túl messze volt ahhoz, hogy kötél nélkül leereszkedjen hozzá. Egyébként sem vagyok James Bond, gondolta némi mosoly kíséretében.
Hosszasan szemlélődött. A leereszkedés nem volt lehetetlen, sőt, kifejezetten egyszerűnek tűnt. Ha szert tesz egy kötélre, akkor életképes menekülőútra bukkant.
– Tehát nem most, vagy nem így – mondta hangosan.
A pálya fölött pirkadni kezdett.
Kényelmes tempóban sétált le a folyosójukra. A szobája meleg otthonnak tűnt az elmúlt egy óra után. Leült az ágyra. Nem volt elkeseredve. A puszta cselekvés erőt adott neki. Akkor is, ha egyből nem sikerült megvalósítania a tervet. Legalább megpróbálta. Tett valamit, és csak ez számít. Az első és az utolsó próbálkozás a legnehezebb. Az elsőn túl van, az utolsó még messze lesz.
– Reggeli! – kopogott az ajtaján Oliver.
– Megyek! – kiáltotta Prudencia, és felpattant az ágy széléről, önmagát is meglepő vidámsággal a hangjában.
Az ebédlő folyosója most nem tűnt félelmetesnek. Egyedül minden ijesztőbb.
– Hajnalban voltam itt – mondta fesztelen hangon.
– Igen? És miért? – kérdezte Oliver, és kitárta az ajtót Prudencia elött.
Bent már égtek a mennyezeti lámpák.
– Mert… mert kíváncsi voltam, hogy fel tudok-e menni a 0-ás szintre.
– Minek?
– Csak úgy.
– Hát, meg kell hagyni, elég bátor nő vagy – biccentett felé Oliver. – Errefelé nem javasolt egyedül mászkálni, pláne sötétben, mert gondolom, sötét volt.
– Az. És elég félelmetes.
Oliver nem válaszolt, de pillantása sok mindent elárult arról, hogy mit gondol erről a helyről. Egyszer majd beszélnek erről is, gondolta Prudencia.
A reggeli bőséges volt.
– Mondd, hogyan lehet kijutni innen? – kérdezte Prudencia.
– Az ebédlőből?
– Nem. Az iskolából. Merre van a kijárat?
– Miért, el akarsz menni?
– Gondoltam rá. Legalább pár órára. Talán a városba is bemennék.
– Aha – hümmögött a férfi. – Akkor mégis lelépsz.
– Nem lépek le… – ellenkezett Prudencia. Érezte, hogy arcát pír lepi, és hogy ezt a férfi pontosan látja.
– Én is le akartam lépni régen – mondta Oliver miközben egy adag müzlit lapátolt a szájába – , de nem ment. A legtöbben legalább egyszer el akartunk innen tűnni. Semmi kivetnivaló nincs ebben. Ugyan kicsit korán jött nálad, de attól még normális. Az épületből pedig egészen könnyű kijutni.
– Igen? Gondolom, nem a liften át – mutatott a most kivilágított felvonó felé Prudencia. Libabőrös lett a karja, ahogy eszébe jutott a csaholás. „Ma nincs tanítás. A lift használata nem engedélyezett.”
– Nem. Az csak a tantermekhez visz és csak munkanapokon. Ha ki akarsz innen jutni, akkor azt tanítási időben teheted meg. Akkor fent vagy a 0-án. Egyszerűen kisétálsz és kész. Senki sem fog megakadályozni benne. Hétvégén csak úgy jutsz ki, ha beosztanak valahova.
– Ezt nem értem. Hova osztanának be?
– Valami önként vállalt programba. Egy csomó ilyen van. Akár jelentkezhetsz is az egyikre.
– Önként vállalt?
– Kvázi – nevetett fel Oliver. – Nem kötelező elvállani, de azért nem árt, ha pénzt akarsz kapni, de levonást nem. Tessék, emlegetett szamár, már osztogatja is a szart.
A pult előtt egy felső szintről jött maszkos férfi állt. Kezében egy vászonzsákot tartott. Az arra járók belenyúltak a zsákba és kihúztak belőle valamit.
– Lottó? – kérdezte Prudencia.
– Olyasmi. Hétvégi lottéria. Gyere! – mondta Oliver és a feltápászkodott.
Együtt mentek a férfihoz, aki körül most több tanár is gyülekezett.
– Mizu, szentecske? – lépett a férfihoz Oliver.
– Hello, Oli, jól vagy?
– Megvagyok. Mid van ma?
– Csupa jó – nyújtotta Oliver elé a zsákot a férfi, aki egy műanyag gömböt húzott elő belőle.
– Gyerünk, Prudencia! – Prudencia is húzott. – Jó, most csavard ki.
Prudencia engedelmeskedett. A gömbben egy cetlit talált.
– Na? – kérdezte Oliver.
– Azt írja, hogy kertészet – mutatta fel Prudencia a cetlire írt szöveget.
– Látod, mégis kimész – válaszolta vigyorogva Oliver. – Én bezzeg itt maradok. Már megint továbbképzést kaptam. Én nagyon tovább vagyok már képezve, nem lesz elég ennyi? – fordult a maszkos férfi felé.
– Ugyan már, Oli, viszel könyvet és olvasol. Álommeló.
– Az igaz – vont vállat Oliver.
– Ez most mi? – kérdezte Prudencia.
– A te hétvégi szabadon alakítható rekreációd, vagyis a te szarod, melynek értelmében te kimész szépen a kertbe és ott felügyeled a szakikat. Semmi dolgod, szívod a jó levegőt és aztán délutánra már kész is vagy.
– És te?
– Én továbbképzésen veszek rész.
– Milyen továbbképzésen?
– Azt még nem tudom. Lehet, hogy konyhai alapismereteket hallgatok egy előadóteremben, ugye szentecske? – kacsintott a maszkosra Oliver.
– Kizárt. Élő előadás évek óta nem volt. Annyira nem vagyunk megfizetve.
– De még lehettek.
– Konyhai ismeretek? Minek? – kérdezte Prudencia.
– Hogy tovább legyél képezve. A tárgy nem számít, csak az, hogy jelen legyél. Ez az iskola könyevlési mániában szenved, én mondom neked. Semmi sem olyan fontos nekik, mint az, hogy darabra minden a helyén legyen. Hogy mi, hogyan, miért történik, az mellékes, a lényeg, hogy le legyen könyvelve. Kaspar egyszer volt kazánkezelői tanfolyamon is. Mondjuk az nem is olyan butaság. Ha egyszer beosztanak a kazánhoz, legalább nem vagy teljesen hülye hozzá.
– Online lesz, nyugi – jegyezte meg a maszkos.
– Remélem is!
– Online? – kérdezte Prudencia.
– Online. Tízre felmegyek a 0-ra, beülök egy terembe és kattintgatok két órán át.
– De mit? Mármint mit tanulsz?
– Azt nem tudom. Bármi lehet, amit éppen előkotornak valahonnan. Nem kell figyelni, csak ott kell ülni, mert úgy húsz percenként meg kell nyomni egy gombot. Azzal igazolod, hogy nem menekültél el. Ha viszel magaddal könyvet és egy kis nassolni valót, akkor tényleg nem rossz. Cserélünk?
– Mit? – nevetett fel Prudencia.
– Szart. Ettől szabadon alakítható rekreációs tevékenység: lehet vele csencselni. Cserélsz velem?
– Nem! – rázta meg fejét Prudencia. – Kik akarok menni.
Oliver szemében valami villant.
– És vissza is akarsz jönni, ugye?
Prudencia nem válaszolt.
– Ugye? – kérdezte újra a férfi.
– Meglátom, hogy mit tehetek – nézett komolyan Oliver szemébe Prudencia. – Azt sem tudom, hogy mit érzek.
Oliver megértően bólintott és egy hirtelen mozdulattal megölelte Prudenciát, aki néhány másodperc elteltével viszonozta az ölelést.
– Már ennyi is jó volt belőled – mondta a férfi.
– Aki felügyeleti rekreációs tevékenységet vállalt, kérem fél óra múlva jelnjen meg a lift előtt – kiáltotta el magát mellettük a maszkos férfi.
– A frászt hozod rám, szentecske – hördült fel Oliver.
– Bocs, Oli, legközelebb halkabban kiabálok – válaszolt a férfi és szélesre tárta a kiürült zsák száját.
– Helyes! – ejtette bele az üres gömböt Oliver.
/
Prudencia úgy döntött, hogy nem megy vissza a szobájába. Komótosan reggelizett Oliverrel, aki szintén nem sietett sehova. Körülöttük kollégák csacsogtak, nevetgéltek, üzleteltek a kihúzott feladatokkal. Mindennek hamisítatlan szombat reggeli szaga volt. A lift pontosan fél óra múlva tárta ki ajtaját. Világítottak benne a fények. A kora hajnali kaland egyre szürreálisabb emlékké torzult Prudencia fejében. Talán nem is volt valóság.
Felállt és a liftnél várakozó kollégákhoz csatlakozott. Alig voltak tízen.
– Hát te? – kérdezte Virginia, aki úgy látszik szintén ezt a feladatot kapta.
– Kertészet.
– Az nagyon jó. Én bezzeg mehetek velük gránátdobásra?
– Mire?
– Gránátdobás. Egész délelőtt.
– Gránátvetés – javította ki a nőt egy mellettük álló hórihorgas férfi. – A helyes kifejezés a gránátvetés.
– Nekem tök mindegy. Dobni, vetni. Kit érdekel?
– De minek? Mármint minek vetnek gránátot? – kérdezte Prudencia.
– Úgy látszik, ez egy fontos képesség a jövőjük számára. Vagy pontosabban fogalmazva valakinek a jövője számára. Nyilván égető szükség lesz hamarosan jól gránátdobókra. És én egész délelőtt ott ülök majd a kispadon. Nem cserélünk?
– Bocs, de nem – rázta meg fejét Prudencia.
– Kár. Nagyon kár. Hidd el, a gránátdobás az elején nagyon szórakoztató. Meg kell nézned.
– Majd legközelebb.
– Ez bosszú, amiért úgy bántam veled. Megértem én… – sóhajtott Virginia lemondóan.
– Dehogy. Nem… nem viccelj, én csak – szabadkozott Prudencia.
– Be ne dőlj már nekem, Prud – nevetett fel Virginia. – Ha ilyen széplelkű leszel, akkor életed végéig gránátdobáson ücsöröghetsz majd.
– Gránátvetés – jegyezte meg újra a hórihorgas kolléga.
– Iván, nincs jobb dolgod szombat reggel, mint szemantikázni?
– Nincs. Én a mosodába megyek.
– Ja. Részvétem – paskolta meg a férfi vállát Virginia.
A lift meglódult velük.
A folyosón első emeleti ruhába öltözött, maszkos emberek várták őket.
– Kertészet – szólalt meg az egyikük.
– Jelen! – lépett ki a liftből elsőként Prudencia.
– Kövessen! – mondta az alak. A maszk alatt egy nő rejtőzött.
Elindultak a folyosón. Kint nem esett az eső. Az alacsony felhők közül ki-kibukkant a nap. Az idő szeles volt, de tiszta, és ettől Prudencia kedve új erőre kapott.
– Ezt a maszkot mindig hordani kell? – kérdezte Prudencia, amikor a hármas főfolyosóról a harmadik keresztfolyosóra fordultak. A nő nem válaszolt. Csendesen lépkedett mellette. – Estleg nem tudott meg valamit a cipőmről? Az egyik kollégája azt mondta, hogy szerez nekem egyet.
Nem érkezett válasz.
A keresztfolyosó negyedik mellékfolyosóján újra jobbra fordultak, majd a nő hirtelen megállt az egyik tantermi ajtó előtt.
– Ha végeztek, itt várom – mondta és kinyitotta az ajtót.
Tanterem helyett egy sövényekkel szegélyezett, murvás sétaút tárult fel Prudencia szeme előtt. A közelben egy csapat diák várakozott. Lábuk elé hajítva kerti szerszámok hevertek. Prudencia kilépett az ajtón, mely azonnal be is zárult mögötte.
– Jó reggelt! – mondta hangosan.
– Jó reggelt! – válaszolták a közelebb állók.
Prudencia néhány másodpercig megpróbálta felmérni a helyzetet, de azon kívül, hogy végre a szabad ég alatt állt, semmi más eredményre nem jutott. Vissza kellett térnie a lassan már megszokottá vált módszerhez.
– Ha minden igaz, kertészkedni megyünk.
– Így van, tanárnő – mondta egy kedves arcú, rövidhajú lány.
– A helyzet az, hogy fogalmam sincs, merre kell mennünk és hogy mit kell tennünk.
– Mi tudjuk!
– Hála ég! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Prudencia. – Akkor talán indulhatunk is.
A társaság lomhán ugyan, de megindult. Mint birkanyáj a legelő felé, jutott Prudencia eszébe a nem túl szép, de mégis ide illő hasonlat. Kiértek a sövények közül. Jobb oldalt az iskola átláthatatlanul kusza épülete terpeszkedett. Balra a stadion tömege tornyosult föléjük. Innen minden robusztusabbnak és jelentőségteljesebbnek tűnt, mint felülről. Megfordult és kikereste magának a teraszt, ahonnan ma reggel már lenézett egyszer. Néhány pillanat múlva megpillantotta az utolsó két méternél elnyesett létrát. Innen is egy valós menekülőútnak tűnt. Csak egy kis kötél kell hozzá és némi bátorság.
Kiértek a két épület szorításából. Az út kinyílt és tágasabbá vált. Jobbra-balra parkosított, szökőkutas, zöldben pompázó terültek nyújtózkodtak. Előttük egy szántóföld egykedvű barázdái kísérték a tekintetet a messzi távolba. Kerítést, egyéb akadályt nem látott. Ha akart volna, akkor egyenesen tovább sétál, el a stadiontól, az iskolától, egészen az erősávig, aztán tovább az útig, ahol a buszok közlekednek. Nagyot dobbant a szíve.
(folyt. köv.)
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!