Az ajtók nem voltak ismerősek, de lassanként rájött az épület logikájára. Bár figyelte az ajtókat, mégis jobban ügyelt azokra az apró jelekre, melyeket az ember hagyott maga után. Horzsolások, ütésnyomok az ajtókon, rúgások nyomán keletkezett bemélyedések, sok-sok kéztől piszkos ajtófélfák. Több ízben is megállt egy-egy ajtónál. A felirat nem volt ismerős, de abban biztos volt, hogy mögötte valami olyasmi rejtőzik, amit az itt dolgozók nem is egyszer meglátogattak már. Egyet, csak úgy próbaképpen, ki is próbált.

– Nem megyek be, csak megnézem – mondta hangosan, mintha valaki figyelné. Bár a feltételezés nem is volt légből kapott, mégis megmosolyogta.

A kilincs engedett, az ajtó könnyedén fordult meg zsanérjain. Egy fürdőszobába nyitott be. A lámpa égett, a kád, a vécékagyló makulátlan tisztasággal szinte integetett felé. Még levegőt is elfelejtett venni.

– A hétszentségit – suttogta maga elé, és minden ígéretét félretéve belépett a helyiségbe. A kikészített, gyönyörűen hajtogatott törülköző szinte beszélt hozzá a kád széléről. – Akkor módosítok – mondta hangosan és gondolkodás nélkül engedte meg a kád fölötti csapot.

A fürdés úgy hatott rá, mint valami drog. Éhségéről elfeledkezett, a forró víz fellazította majd péppé mosta éberségét. Az sem zavarta volna, ha valaki benyit és beül mellé a kádba. legalább lenne kivel beszélgetni.

Amikor végzett, megpróbált a tőle telhető legnagyobb rendet hagyni maga után, bár tudta, hogy olyat soha nem tud majd produkálni, mint amilyen várta. Úgy lépett ki a folyosóra, hogy nem tudta, mennyi időt töltött el ezen a csodálatos szigeten. Bizalommal telve, szinte boldogan – mily képlékeny is ez a fogalom, jutott eszébe – gyalogolt tovább a folyosón. Kezében egy átlátszó pipere zacskó fityegett, melyet a csap alatti szekrénykében talált. Belepakolt mindent, amit csak talált. Dezodorok, samponok, szappanok, még egy kis üvegcse nem túl erős illatú parfűm is zötyögött a többi kincs mellett. Túlélő egy olyan országban, ahol élni kéne csupán.

Az ebédlő ajtaja a semmiből bukkant fel. Egyetlen pillanat alatt elhelyezte végre magát a folyosón. Az ételszagú, hatalmas tornacsarnokban még világítottak a lámpák. A pult mögött ott állt Bendegúz és… a nő neve nem jutott eszébe, ami kifejezetten kellemetlenül érintette – tanár volt, neveket soha nem felejtett el. A kiadóhoz lépett.

– A későn jövők repetát is kapnak – mondta vigyorogva Bendegúz.

– A későn jövőknek jó pillanatai vannak – nevette el magát Prudencia.

– És, milyen volt? – kérdezte a nő.

Inez! Ineznek hívják, jutott eszébe a név, és ettől újra jó kedve lett.

– Hát, izzadós, Inez, izzadós.

– Az első napok ilyenek – bólintott a nő.

– Aztán már nem kell futni?

– Futni? Azt mindig kell. De megszokja az ember. A tanítás teszi rá szagot. Az elején úgy bűzlöttem a stressztől, mint egy görény.

Prudencia bólintott, hogy közös élményben osztoznak. Inez felkapott a pultról egy tányért és szedni kezdett.

– És aztán?

– Aztán megszokod a helyettesítést, a naplóírást és a többi szarságot, már bocsánat, hogy éppen a vacsora fölött beszélek így.

– Semmi baj. Tényleg az. Szóval könnyebb lesz?

– Bizonyos értelemben igen. Ha rájössz, hogy még mindig tanítasz, történjék bármi, te még órát adsz, és erre akkor is képes vagy, ha fogalmad sincsen a tantárgyról, az meglehetősen felszabadító dolog. Úgy érzed magad, mint egy hős. Később pont ez lesz majd a nehéz benne, olyan nehéz, hogy az ember nem is igazán bírja ki, amint a mellékelt ábra mutatja – mutatott magára Inez mosolyogva.

– Az lesz a baj, hogy túlélő vagy?

– Persze. Az elején még magadnak örülsz, hogy képes voltál valami hajmeresztő dologra és nem haltál bele. Ez tényleg komoly adrenalin löket. Bárcsak még mindig ott tartanék én is. Az a baj…. kérsz még egy rántotthúst? – Prudencia bólintott. – Az a baj, hogy… amikor elmúlik a túlélés öröme, akkor veszed észre, hogy ennél többet viszont nem érhetsz el. Sikeresen átvészeltél egy hajótörést, de egy olyan szigetre kerültél, ahol csak vegetálhatsz, semmi más nem adatik meg neked. Mert még mindig nem értesz a biológiához, még mindig nem tudsz integrálszámítást oktatni, nem vagy más, mint egy kellék, hogy látszólag minden éljen, hogy látszólag, minden a helyén legyen. Levágod a kezed, megeteted magaddal és a diákokkal, este újra növeszted, és másnap újra és újra, és az egész csak arra elég, hogy senki se haljon éhen…

– Elrontod az étvágyát – lépett közbe Bendegúz.

– Nem. Nem hiszem – nézett rá Prudencia. – Még dolgozik az adrenalin.

– Helyes!

Prudencia a tálcájával az asztalok felé fordult, majd megrökönyödve nézett vissza a pult felé.

– A többiek hol vannak?

Talán tényleg a lelkesedés, vagy a fürdő utáni tompaság okozta, de csak most vette észre, hogy a csarnokban hármójukon kiívül senki sem tartózkodik.

– Nagyon későn jöttél. Rád vártunk – mondta Bendegúz.

– Oh! Elnézést. Ne haragudjatok…

– Semmi baj. Ez így szokott lenni. Ha megtehetjük, akkor megtesszük, és a te iskolaszented úgy látszik, hogy tényleg elég erős.

– Ezt nem értem.

– Majd megérted. Most egyél.

Prudencia bólintott és a legközelebbi asztalhoz ment.

Az étel finom volt és a pult mögött dolgozó két tanár jelenléte megnyugtatta.

– Tényleg van repeta? – jelent meg a pultnál pár perc múlva.

– Hogyne lenne! – nevetett fel Inez és azonnal kiszedett még egy adagot. – És elnézést, nem akartalak eltántorítani semmitől. Talán te…

– Talán én… mi? – nézett vissza a nőre Prudencia azzal a tanári kifejezéssel az arcán, melynek kevés diák tudott ellenállni.

– Talán te…

– Igen?

– Talán neked majd máshogy sikerül. Ezt akarta mondani Inez – lépett közbe újra Bendegúz.

– Nem vagyok megváltó, nem vagyok messiás. Semmi ilyesmi.

– Ja… nem. Nem is erre gondoltam – szabadkozott Inez.

– Akkor mire gondoltál?

– Semmire – zárta le a témát a nő.

Prudencia érezte, hogy kiszedhetné belőle az igazságot, de annyiba hagyta a dolgot. Még mindig éhes volt. – Inez!

– Tessék!

– Te matekos vagy.

– Igen. Az voltam.

– Az vagy.

Inez bólintott.

– Korrepetálnál? Jelen pillanatban egy kis gombóc alakú kölyök tartja meg az óráimat.

– Jusztusz? Ő zseni – válaszolt azonnal Inez. – Nálam úgy ezerszer okosabb. Az én óráimon is kiállt néha, pedig nem is kértem. Szóval ne aggódj, tőle ez természetes.

– És mit keres itt?

– Pechje van… vagy szegény.

– Azért nem ártana, ha legalább az alapokkal tisztában lennék – bólintott Prudencia.

– Oké! Reggel megbeszélhetjük.

– Most nem lehet?

– Nincs valami sok időd – intett a csarnok mélye felé Inez. Prudencia megfordult. A hatalmas terem túlvégén már lekapcsolták a világítást. – Tíz perc és sötét lesz. Gyere! – mutatott Inez egy pult mögötti székre. – Itt is ehetsz.

Prudencia hálásan bólintott és megkerülte a pultot. Már nem volt éhes, de attól még jól esett a rágás. Bendegúz és Inez csörömpölve pakolták el az eszközöket körülötte és ez valahogy otthonos érzetet keltett bene. Amint végzett, a piszkos tányért Bendegúz késlekedés nélkül vette el előle.

– Menj! Fent meccs van – mondta a férfi.

– Hulla vagyok és matekoznom kell.

– Fent meccs van. A meccset nem szoktuk ellógni. Az az egyik legjobb kikapcsolódás errefelé.

– Ez így van – csatlakozott hozzá Inez. – Ez akkor is így van, ha gyűlölöd a focit, mint én. Ki nem hagynék egyet sem.

– Ti is jöttök?

– Itt rendet rakunk és megyünk.

– Segíthetek.

– Eridj! – intett az ajtó felé Inez.

Prudencia még tétovázott, de a két konyhás nem figyelt már rá. Gyorsan, szinte kapkodva végezték a dolgukat. Közeledett a sötétség.

A folyosó tökéletesen üres volt. Tehát tényleg meccs lesz. Vagy már van is. Ki tudja, hogy mikor kezdődnek a meccsek errefelé? Elindult a tetőteraszt rejtő ajtó irányába. A mesébe illő szerzeményeit és az Olivertől reggel kapott csomagot útközben lerakta Karolina szobájában, melyre immár sajátjaként gondolt. Az ágy hívogatta ugyan, de már korántsem volt olyan fáradt, mint a vacsora előtt.

– Irány a M857TR-76 ajtó – mondta hangosan.

A gondolat, hogy éppen figyelik újra felbukkant benne. Nem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön vagy inkább aggódni kezdjen. Az éberség jó. A szüntelen éberség paranoiássá tesz.

Emlékezett az irányra. Elhaladt a fürdő és néhány kopott – tehát már felfedezett – ajtó mellett. Egyszer majd kér egy körbevezetést Olivertől. Hirtelen eszébe jutott Babett. Tegnap ilyenkor még tanár volt. Vajon most is az? És ha igen, akkor hová tűnt? Az éjjel történt események óta nem volt ideje ezen gondolkodnia. Talán ez így jó. Vagy talán ez éppen így borzasztó. Ki tudja, hogy errefelé minek lehet örülni?

Megpillantotta az ajtót. Kopott volt, mint tegnap és a felirat is stimmelt rajta.

M857TR-76

Akkor innen jó pár elemeletnyi kapaszkodás következik, ahol megnézhet egy meccset, melyet önszántából soha…

Egy hófehér ajtó nyílt ki közvetlen mellette olyan váratlan hirtelenséggel, hogy ösztönösen a folyosó túlfelére ugrott.

– A szentségit! – kapott a szívéhez.

Az ajtó szélesre tárult. Néhány méterre a teraszajtó kopottas kilincse fénylett felé tompán, de figyelmének képtelen volt parancsolni. Benézett a szobába, ahol egy ismeretlen nő állt szemben vele. Az első emelet egyenruháját viselte. Szőke haja szorosan kontyba fonva hógolyóként ült meg feje búbján. Kék szeme rezzenéstelen hidegséggel mélyedt Prudencia tekintetébe.

– Megijedtem – jutott végül szóhoz Prudencia.

– Sajnálom – mondta a nő mély, szinte kedves hangon. – Maga Alea Prudencia.

Prudencia bólintott.

– Bejönne egy percre? – kérdezte a nő. – Beszélni szeretnék önnel.

Prudencia bólintott, és elindult a szoba felé. Éppen a küszöb fölött torpant meg.

– Talán kint maradnék.

– Miért? – kérdezte a nő.

– Mert nem biztonságos.

– De az.

– Azt mondták, hogy nem az.

– Kik mondták?

– A kollegák. Felhívták a figyelmem arra, hogy egyedül nem szerencsés belépni egy szobába sem – válaszolta Prudencia és eszébe jutott, hogy alig egy pillanattal ezelőtt éppen egy kádnyi melegvízben áztatta magát egyes egyedül egy ismeretlen szobában. Ennyit a következetességről.

– Milyen kollégák? – kérdezte a nő.

– A kollégák. Nem ismerem még őket. Csak egy napja vagyok itt.

A nő kinyitotta a száját, hogy újra kérdezzen valamit, aztán mintha meggondolta volna magát apró kis mozdulattal megrázta a fejét.

– Egy üzenetet hoztam – mondta a nő.

– Értem. Figyelek.

– Bejönne? Nem akarom kiabálni.

– Jöjjön közelebb – mondta halkan Prudencia és egy lépést visszalépett a folyosó felé.

– Ennyire nem bízik bennem? – kérdezte a nő. – A főnöke vagyok.

– Nem ismerem magát.

– Mást sem ismer. Az előbb mondta.

– Igen, de ők…

– Ők?

– … ők kollégák. Egy szekeret húzunk.

– Én is azt húzom – mondta a nő. – Vagy nem így gondolja?

Prudencia nem válaszolt. Egyrészt nem akart másrészt nem is tudott volna mit mondani.

– Akkor nem így gondolja – foglalta össze a nő.

– Nem tudom, hogy mit gondolok.

– Az jó. Abból még bármi lehet – bólintott a nő és három gyors lépéssel a küszöbhöz lépett, mielőtt Prudencia feleszmélhetett volna előrehajolt és megfogta mindkét kezét.

– Hé! – kiáltott fel Prudencia.

– Nincs semmi baj.

– Elengedne?

– Jöjjön! – mondta a nő és határozottan, de nem túl erősen húzni kezdte befelé.

– Engedjen el!

A húzás abbamaradt, de szorítás nem.

– Figyeljen ide! Jöjjön be. Felviszem. Ott jobb helye lesz.

– Akkor nincs is üzenet?

– De van. Dominika küldte. – Prudencia megpróbált arcizmaira parancsolni, de valószínűleg nem sikerült, mert a nő pengevékony szájvonala egy hajszálnyit mosolyra húzódott. – Jöjjön! Átadja személyesen.

– Miért nem jön le ide?

– Dominika! – nevetett fel a nő. A hang borzongató volt. – Soha nem tenné le ide a lábát. Dominika az iskola szintjénél még soha nem járt mélyebben. Engem küldött. Azt üzeni, hogy vár egy szék magéra fent.

– Fent?

– A másodikon.

– Van második emelet?

– Hogyne lenne. Kevesen jártak még ott, de aki megfordult arrafelé, az soha nem akart többé lejönni ide. Jöjjön, megmutatom.

– Maga onnan jött?

– Én? Persze – mondta a nő és újra húzni kezdte Prudenciát. – Fent nagyon jó. Ezerszer jobb, mint itt. Na, jön?

– Nem.

– Dehogynem. Hagyja itt ezt. Semmi értelme. Higgye el, semmit értelme. Mi tudjuk.

Prudencia érezte, hogy kezén a szorítás egyre erősebbé válik, és a félelem lassanként pánikká nőtt benne.

– Hagyjon békén. Itt akarok maradni.

– Itt? Ugyan már! Itt csak a vesztesek vannak.

– Vesztesek?

– Persze. Ezt maga is tudja. Csak nem akar a vesztesek közé tartozni?

– Vesztesek? – kérdezte újra Prudencia. – Komolyan? Vesztesek?

– Persze – mondta a nő mosolyogva. Cipőjének orra megtámaszkodott a küszöbön, hogy nagyobb erőt tudjon kifejteni húzás közben. – Maga most a vesztes csapatban van.

– Csapat? Ez nem egy meccs.

– Ez egy meccs – bólintott a nő. – Méghozzá egy már lejátszott meccs ismétlése. És maga a vesztes csapatban van. De bármikor átjöhet. És minél előbb jön, annál kevesebb a sérülés esélye. Dominika nem akarja, hogy lesérüljön.

– Most miről beszél? – kérdezte Prudencia. Fájó lábujját a küszöb másik oldalához nyomta és húzni kezdte magát. A tegnapi seb feljajdult.

– Ne sérüljön le. Annak semmi értelme. Aki ebben a csapatbaban marad, azt előbb utóbb leviszik a pályáról. Még soha senkinek nem sikerült saját lábán lesétálnia onnan. Jöjjön! Fent jobb. Nincs küzdelem, nincs sérülés. Néhány szabály van, de semmi több. Jöjjön! – mondta nő és most már teljes erejéből húzni kezdte Prudencia kezét.

Prudencia minden erejét beleadva rugaszkodott el a küszöbről. Érezte, hogy lábujja újra feleleveníti a tegnapi friss fájdalom emlékeit, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Egy határozott mozdulattal kirántotta kezét a nő szorításából és a hirtelen jött egyensúlyvesztés miatt a fenekére huppant. Amilyen gyorsan csak tudott talpra parancsolta magát.

– Akkor jön? – kérdezte a nő.

– Ebből ezt szűrte le? – kiáltott fel Prudencia.

– Ugyan már! – mosolygott a nő és kilépett a folyosóra.

Prudencia még egy lépést hátralépett, majd futásnak eredt. A teraszra vezető ajtót teljes erővel tépte fel és nekiiramodott a lépcsősornak. Háta mögött hallotta a nő cipőjének ritmikus koppanását.

A hatodik fordulónál fogyott ki végleg a szuszból. Kénytelen volt megállnia. Szíve a torkában dobogott, dobhártyája zúgott. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára és fülelt. Lentről ritmikus lépések zaja közeledett felé.

– A franc! – fújtatott egyet most már komoly aggodalommal a hangjában, és újra nekieredt a lépcsősornak. Ha fent nincs senki, akkor ennyi volt, gondolta futólag, de ezzel a lehetőséggel inkább nem foglalkozott.

Remegő lábakkal lépett ki a teraszra. Mögötte még mindig hallotta a kopogást. Az ajtó felé fordult. És nekiveselkedett a kilincsnek, hátha feltartóztathatja üldözőjét. Keze alatt hamarosan megremegett a kilincs.

– A fenébe! Nem megyek sehova! – kiáltotta az ajtónak.

A háta mögött keletkezett hangrobbanástól úgy érezte, hogy elájul. Elengedte el a kilincset és sarkon fordult. Egy tömegnyi ember vigyorgott előtte. Oliver állt hozzá legközelebb. Torta díszelgett a kezében.

– Megcsináltad! – mondta a férfi.

Újra kitört a hangzavar. Sörösüvegek fedelei pattantak ki. Prudencia vállát elismerő veregetések érték el. Néhányan átölelték.

– Ez mi volt? – kérdezte Prudencia még mindig a sokktól zavaros hangon.

– Próba – válaszolt Oliver.

– Próba? Mire? Miért?

Timur bukkant fel Oliver mellett.

– Kísértés, Prudencia – bólogatott mosolyogva a férfi.

– Kísértés?

– Igen. A pedagógusok legnagyobb félelme. Tudnunk kellett, mivel egyszer megkörnyékeznek majd. És az ennél ezerszer keményebb lesz. De az első akadályt szépen vetted.

– Pedig én mindent beleadtam – szólalt meg Prudencia háta mögött valaki.

Prudencia megfordult és önkéntelenül is hátrálni kezdett. A kontyos nő állt előtte.

– Virgínia vagyok. Rajz-színjátszás. És meg kell mondjam, van szuflád.

Prudencia tétován bólintott.

A hangos kavalkád felerősödött. Üvegek koccantak. A teraszon túl fények keltek életre. A társaságból többen felhördültek.

– Meccs!

Prudenciához még mindig érkeztek gratulálók.

– Engem félúton elkapott. Majdnem beszartam – mondta egy aprócska nő miközben csókot nyomott Prudencia homlokára. – Virgínia nagyon meggyőző második emeletes tud lenni.

Valaki kést kerített, tányérokat hozzá, és a torta is felvágásra került, melyet újabb üdvrivalgás kísért.

– Ez mi volt? – kérdezte újra Prudencia.

– Beavatás. Vannak, akik elbuknak. De te nem buktál. Látom, találtál egy fürdőszobát. Ügyes vagy. Megjegyezted a számot?

– Igen.

– Akkor akár meg is tarthatod. Nekem is van egy, de olyan messze van, hogy hetente egyszer megyek oda. De legalább az enyém. Kérsz tortát?

(folyt. köv.)