A tanítás a kinti óra szerint délután négyig tartott. A tantermekben talán tíznél is több órát tartott meg. Hogy mennyit, azt nem tudta számon tartani. A hármas főfolyosó közepén végzett. A talpa pokolian fájt és úgy érezte, hogy egyetlen métert sem lenne képes megtenni. Valahogy mégis nekilendült a folyosónak és csak pár lépés után jött rá, hogy már nem kell futnia, a műszaknak vége, ez már a levezetés. Felnevetett és gyalogló tempóra váltott. Hát igen, a szokások. Könnyű felszedni őket, de nehezen múlnak, és persze nincs az a rendszer, amit ne lehetne megszokni. Talán ebben áll minden valódi rendszer titka: ismétel és ismétel, kényszerít és kényszerít egészen addig, míg egy mágikus pillanatban hirtelen minden magától megy már, a fogaskerekek megtanulták a dolgukat és megszokták a helyüket, és csak forognak körbe és körbe, mert már ez a természetes. És ez minden rendszer álma: a megszokásból pörgő kerekek csodálatosan békés zaja, ahol nincs más gond, csak a kopás és az elhasználódás, mely egy aprócska karbantartás során orvosolható. A megszokás nem több és nem is kevesebb, mint a zsír a kerekek között és a tengely, mely helyükön tartja a látszólag szabadon mozgó alkatrészeket. Hiszen a fogaskerekek nem akarnak kiugrani a foglalatukból, mert azt nem szokták meg, ott nincs zsír, nincs ismerős fordulat. A fogaskerekek… Megtorpant és kutatni kezdte fejében a szót, mely pont ide illett.

– A fenébe is – morogta maga elé. – Mi az a szó?

– Végzett? – szólalt meg mellette valaki.

Középkorú, szikár férfi volt. Vékony, drótkeretes szemüvege mögül élénkszürke szempár pásztázta a világot. Haja rövid volt, szinte tüskés.

– Hát, azt hiszem igen. Legalábbis a beosztás szerint nincs több órám.

– Értem. És a második műszakkal mi van?

Prudencia megcsóválta a fejét.

– Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Milyen második műszak?

– A tanítás utáni kötelező teendőket hívjuk így, de főként csak sima munka.

– Sima munka. Mert délelőtt szórakoztam.

– Délelőtt tanított. Vagyis küzdött. Manapság ezek rokon értelmű szavak – vigyorodott el a férfi. – Egyébként Timur vagyok, és nincs csapatom – nyújtotta kezét Prudencia felé. – Úgy sejtem, hogy ön Prudencia.

– Elképesztően jól sejt dolgokat – fogadta el a felkínált kezet Prudencia.

– Nem volt nehéz dolgom. Ön meglehetősen híressé vált egy nap alatt. Dominika vezette be az iskolába, az Igazgató-002 Iskolaszentet kapta. Ha nem lennék túl földhözragadt, akkor azt mondanám, hogy megérkezett a megmentőnk.

Prudencia hangosan felnevetett.

– Én meglehetősen távol állok mindenféle megmentéstől. Megvan! Ezt a szót kerestem. Neofób. Én egy kifejezetten átalagos neofób tanár vagyok, ahogy a többi kollega is.

– Szóval gyűlöli a változást?

– Meglehetősen. A megmentők mániákusan változtatni akarnak. Na, ők neofilek. Én meg az utca másik felén lakom átellenben. Azt hiszem, hogy félreismert. Vagy ha nem, akkor én egy nefób megmentő vagyok, szóval nem változik majd semmi, ha én egyszer akcióba lépek.

A férfi komolyan figyelt, és hosszú ideig nem szólt.

– A helyzet az, hogy lehet valaki úgy is megmentő, hogy nem tud róla. Egyszerűen csak teszi a dolgát, és a végén kiderül, hogy mégis valamit mást tett, mint a többiek. Aztán persze szólnak neki, hogy mit csinál, és olyankor ő maga is ráismer végre önmagára. Ha azt vállalja, akkor ettől a ponttól akár vezető is lehet.

– Nem vállalom. Már most mondom, hogy erre nincs esély.

– Majd meglátjuk – biccentett mosolyogva a férfi. – Azt hiszem, hogy egy vezető nem csak önmagától lesz vezető. A környezet is kell hozzá, melyből megszületik, vagyis amely megszüli. Szóval erre majd még később visszatérünk.

– Timur? Nem maga az, aki A-s, de mégis nálunk lakik?

– Látja, nekem is van hírem, pedig nem tettem semmit, csak azt, amit jónak láttam. Így megy ez.

– Az az érzésem, hogy valamit a hasamba akar beszélni, amire nekem egyáltalán nincs szükségem.

– Nyilván nincs szüksége rá – nevetett fel a férfi. – Senkinek sincs.

Prudencia végigmérte a férfit majd mélyet bólintott.

– Nincs véletlenül egy cipője? Harminchetes kéne.

– Nincs. A cipő itt elég fontos kellék.

– Azt észrevettem. Tudja, a forradalomhoz nem árt egy cipő.

– Vagy éppen annak a hiánya.

– Maga filozófia tanár?

– És matek.

– Matek! Akkor maga helyett megtartottam pár órát. Vagyis nem én, hanem egy kiskölyök, de a felügyeletem alatt.

– Én nem kevesebbet. És egy kis történelmet is.

– Az könnyű. Egy filozófusnak értenie kell a történelemhez – legyintett Prudencia.

– Úgy látom, hogy kezdődik a második műszak – intett Prudencia háta mögé Timur. Prudencia megfordult. Elena közeledett felé. Mindkét kezében felmosóvödör fityegett.

– Hello, Prudencia. Akkor kezdjük? – kiáltott már messziről Elena.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Talán a chip miatt – grimaszolt a férfi.

– Azt hittem, hogy az nem működik.

– Hol igen, hol nem. Az ember nem lehet biztos semmiben. Azt javaslom, hogy legyen mindig óvatos. Ha egyszer valami olyasmit tesz, amit nem lenne szabad, hamar a konyhán találja magát, vagy még ott sem. Vagy persze tegyen olyat nyugodtan, csak tudja, hogy mik lehetnek a következmények.

– Á! Timur – ért oda hozzájuk Elena.

– Elena. De jó téged látni.

– Nem jössz egy kicsit felmosni?

– Nekem más dolgom van. Várnak a naplók és az adminisztráció.

– De jó neked!

Timur vállat vont: – Én meg azt gondolom, hogy nektek jó. Egész estig értelmetlen jelentéseket írogatni egyáltalán nem felemelő dolog. Akkor inkább a takarítás. Itt legalább látszik a munka eredménye.

– Hát az látszik! – bólintott Elena és a felmosóvödörbe nyomta a partfisnyelet.

Timur egy biccentéssel köszönt el, majd erős tempóban indult el a második folyosó felé.

– Miről beszélgettetek? – kérdezte Elena.

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Nem igazán tudom. A vezetésről.

– Aha! Milyen vezetésről?

Prudenciában megszólalt egy csengő, melynek létezéséről eddig nem is tudott.

– Az óra vezetéséről. Elég nehéz rendet tartani.

– Hát az igaz. Régen könnyebb volt – bólintott Elena. – Akkor kezdhetnénk.

Egy ideig számolta, hogy hány termet mosott fel, de aztán elvesztette a fonalat. Az órák különböző sebességgel jártak és most már biztos volt abban, hogy a kintiek sem az igazi időt mutatják. A másodpercmutatók túl lassan kattantak tovább ahhoz, hogy a valóságot másolják. A mellék és keresztfolyosók ugyan átlátható, de mégis kuszának tűnő rendszerében lassan eltévedt. Gépiesen gyalogolt Elena után, aki látszólag tudta, hogy merre akadt dolguk. Szürkülni kezdett, amikor Elena végre kijelentette, hogy ennyi volt, mára végeztek.

– Ez ma jól ment – csacsogott felszabadultan miközben a legközelebbi lift felé gyalogoltak.

– Tényleg? Én nem érzékeltem.

– Pedig nagyon jól ment. Néha olyan helyre is el kell menni, ahonnan este tízig nem jutunk haza. Úgy hívom őket, hogy szellemtantermek, mert szerintem, ott élő diák még nem fordult meg, és mégis olyan koszos, mint egy disznóól. Nyilván szellemek tanulnak ott…

Elena csacsogása Prudencia tudatának peremére csúszott. Izzadtan és fájó lábbal nézte, ahogy a lift megérkezik és zajos ajtónyitással utat enged önnön belsejébe. Vajon ezek a liftek képesek megemészteni egy embert? Most úgy vélte, hogy igen. Ahogy az épület többi része, úgy a liftek is lassú, láthatatlan nedveikkel komótosan feloldják a testét, a tudatát, az akaratát…

– Itt vagyunk! Harmadik ajtó jobbra – mutatott Elena a folyosó felé. Hosszú sor kígyózott az egyik ajtó előtt.

– Hol vagyunk? – ocsúdott fel Prudencia.

A folyosó fényes volt, de nem annyira tágas, mint a tantermi szinten.

– Az A szinten vagyunk. Fizetésnap van – vigyorodott el Elena.

– Ma?

– Minden nap az van. Na, gyerünk, álljunk be.

A sor gyorsan haladt. Egyesével tűntek el a szobában a sorban állók és egyikük sem bukkant fel többé.

– Miért nem jönnek ki?

– Miért jönnének? – kérdezte őszinte értetlenséggel Elena.

– Hát mert… nem tudom – vont vállat Prudencia. Lassan kezdte megszokni, hogy a legtöbb dolognak errefelé saját logikája van, melyet csak a tapasztalat értethet meg vele igazán.

Elena maga elé engedte, így hamarosan sorra került.

A szoba apró volt, és ismerősnek tűnt. Feldolgozógépsor, jutott eszébe a szó. Középen egy asztal állt, mögötte egy csukott ajtó várta a sorsát. Legalább lehet tudni, hogy miért nem jöttek vissza.

– Jó estét. Első nap, ugye? – szuszogta az asztal mögött ülő terebélyes asszony. Az első emeleten élők öltönyös, kosztümös egyenruháját viselte, melybe jól láthatóan csak komoly nehézségek árán fért bele.

– Igen. Alea Prudencia…

– Tudom. Mi mindent tudunk – bólintott a nő és lapozgatni kezdett az előtte heverő vastag könyvben. – Meg is van. Első nap. Igen. Akkor sorolom. Voltak a tanórák, összesen tizenkét darab.

– Igen? Nem is számoltam.

A nő felnézett rá.

– Hát, legközelebb számolja, ha kérhetem. A rendszerünk nem mindig működik.

– Értem – bólintott Prudencia. – Tehát, ha esetleg legközelebb… – elharapta a mondat második felét, de érezte, hogy mégsem bírja magába tartani a kérdést. –… ha harmincat diktálok be?

A nő arca meg sem rezdült.

– Egy: nem azt mondtam, hogy nem működik a rendszer, hanem azt, hogy nem mindig. Kettő: tizenöt tanóra fölött teljesen mindegy, hogy mennyit mond be, mert az már senkit sem érdekel.

– Nem érdekli az iskolát, hogy mennyit oktattam?

– Nem igazán. Tizenöt a maximum, amit figyelembe tudunk venni. Ami fölötte van, az már kedvtelés.

– Elég fárasztó kedvtelés.

– A futás is az, mégis mennyien szeretik. Szóval tizenkét óra. Rendben. Ez annyi, mint harmincezer TK.

– Az elég soknak tűnik egy napra.

– Sok is! Mi megbecsüljük a tanárainkat. Bárcsak nekem lenne harmincezer egy napra.

– TK? – kérdezte Prudencia. – Az egyébként micsoda?

– Tanári Korona. Ezzel fizetünk.

– Nem ismerek ilyen pénznemet.

– Hát most megismeri. A Tanári Koronát bátran elköltheti az iskola területén. Számos lehetőség van arra, hogy megszabaduljon a pénzétől, már ha nagylábon akar élni.

– És az kinti pénzben mennyit ér?

A nő úgy nézett fel rá, hogy Prudencia egy pillanatra elszégyellte magát.

– Azt nem tudom. Nem én váltom át a pénzt kinti valutára.

– Akkor ki váltja át?

– Vannak erre helyek.

– Hol?

– Mindenhol. Tehát – zárta le a témát a nő. – Ez harmincezer TK. Ebből elsőként lejön az ebédszünet.

– Az ebédszünet? Akkor éppen naplót írtam.

– Ahogy már mondtam, az iskolát nem érdekli, hogy mit csinál a szabadidejében. Ez egy TK. Most jön a helyettesítési járulék levonása.

– Az micsoda?

– Járulék.

– Igen, de az micsoda?

– Nem ismeri ezt a szót? Járulék: kötelező hozzájárulás egyes intézményi kiadásokhoz.

– Azért, mert helyettesítettem?

– Igen. Ez elég egyértelmű, nem? Ha helyettesített, akkor nyilván nem a saját tárgyát oktatta.

– Nyilván.

– Nyilván. Tehát azt mit jelent? Nyilván azt, hogy az iskola nem tud kiállítani az adott órára egy szaktanárt.

– Azért ennek okai vannak, gondolom.

– Nyilván az az oka, hogy a tanári karban egyesek nem képesek betartani a Tanrendtartást. Vagyis a tanári mulasztás miatt az iskola hátrányba kerül, így az a minimum, hogy a nyilvánvalóan saját testületük hibái miatt helyettesítést végző tanárok hozzájárulnak a károk enyhítéséhez és a hibák orvoslásához. Vagyis járulékot fizetnek a helyettesítések után. Ez azért eléggé érhető, nem?

Prudencia úgy vélte, hogy jobb, ha nem szólal meg néhány másodpercig.

– Ennek okán – folytatta a nő – a harmincezer TK az ebédszünet és a helyettesítés járulék után tizenöt TK-ra csökken.

– Nem sok az egy kicsit?

– Nem. Ebből a tizenötből levonásra kerül az étkezés, a szállás. Ez hat TK. Ezen felül itt van még az iskolán belüli másodlagos tevékenységek járuléka.

Prudencia mély levegőt vett.

– Másodlagos tevékenység járuléka?

– Ön az iskolatisztításban vesz részt, ha jó látom.

– Igen. Felmosok estig.

– És úgy gondolja, hogy ez normális dolog?

– Hogy egy tanár takarítsa az iskolát? Nem, egyáltalán nem az – rázta meg fejét Prudencia. – Tudja, már az is felháborító, hogy két napja nem jutok hozzá egy cipőhöz…

– Látja, ön sem tartja ezt jónak – vágott a szavába a nő. – Itt tartunk. Már a tanároknak kell takarítani. És mindezt miért? Mert nem végzik jól a munkájukat. Ha rendesen tanítanának, akkor több diákot vehetnénk fel a falaink közé, ha több diák lenne, akkor persze lenne pénz professzionális takarítók alkalmazására. De így? Ugye nem tartja ésszerűtlennek azt, hogy hozzájáruljon ennek az állapotnak a megszüntetéséhez?

– Nem de…

– Köszönöm! Ezért vonjuk le a hozzájárulási járulékot, mely összesen hat TK. Rendben. A továbbképzési járulék önt még nem érinti, majd csak holnap kerül levonásra. Ez tehát így együtt kézhez kapva három, azaz három Tanári Korona – mondta a nő, kihúzta asztalának fiókját, és egy buszjegy nagyságú szürke kartonlapot húzott elő onnan. Golyóstollával a 3-as számot firkantotta rá, majd egy pecsétet nyomott a számra és átnyújtotta a lapocskát.

– Tessék!

Prudencia hitetlenkedve vette át a lapot.

– Jó! Akkor most ide kérek egy aláírást, hogy megkapta a mai napra kiutalt harmincezer TK-t – mutatott a könyv egyik rubrikájába a nő.

– De ez… nem igazán ennyi – mutatta fel a lapot Prudencia. – Hiányzik egy nulla a végén.

– Dehogynem! Pontosan ennyi. Most vezettem le magának.

– Na, figyeljen ide! – támaszkodott Prudencia a nő elé.

Meglepő erőt érzett magában ahhoz, hogy a nőre borítsa az asztalt, ha kell.

– Mehet! – biccentett a nő hidegen a háta mögé. Látszott rajta, hogy nem ijedt meg Prudencia indulatától. Az ajtó kitárult és egy lépcsőház bukkant fel mögötte. – Ne! – mondta a nő. – Higgye el, nem éri meg. – Prudencia mondani akart valamit, de a nő megcsóvált a fejét és újra megszólalt. – Ne!

– Ne? – kérdezte Prudencia. Érezte, hogy izmaiból távozni készül a hirtelen felgyűlt feszültség.

– Ne – intette nemet fejével a nő. Az arcán nem érződött sem harag, sem jóindulat.

Prudencia megrázta a fejét, mint aki egy rémálomból ébred. Felegyenesedett és elhaladván a nő mellett kilépett a szobából.

A lépcsőház csendes volt. A falán jelzések mutatták az irányokat.

1. SZINT – mutatott egy nyíl felfelé. Felnézett. Az első lépcsőfordulóban biztonsági acélajtó állta útját tekintetének.

B, C, D, F SZINTEK – jelezte a lefelé mutató nyíl.

Elindult az egyetlen logikusnak tűnő irányba.

Az ereszkedés meglepően sokáig tartott. Legalább hat fordulót tett meg a B szintig, és további hat kellett ahhoz, hogy végre megpillantson egy szürke ajtót, melyre a C SZINT volt kopott fehér betűkkel felfestve.

– Végre – nyitott be a folyosóra.

Egy teremtett lelket sem látott.

Bizonytalan lépésekkel indult el az egyik irányba, aztán megtorpant. Az orra előtt egy K004ZG-59 számú ajtó állt. Erős késztetést érzett, hogy kinyissa, de végül némi önfegyelmet erőltetett magára. Figyelme hirtelen sajgó lábára csúszott. Egy álló napon át rohangált mezítláb az épületben. Aztán megkordult a gyomra. Vacsora, jutott eszébe a szó, majd annak nyomán egy szám is.

R489EV-56

Találomra választotta ki az irányt, de most már tudta, hogy hova siet. Valahol meleg étel várja.

(folyt. köv.)