A meccset 3:2-re elveszítették, de úgy tűnt, hogy a tanári kar nem igazán keseredett el az eredmény láttán.

– Sebaj – legyintett Babett – jövőhéten új meccs, új remények. Tudod, azért jó a szüntelen sport, mert nem tudsz nem izgulni. Lefoglalja az agyad, és nincs se kedved se időd másra gondolni, míg nézed. Az ember itt éli ki a vágyait, a belül folyton viszkető reményt, hogy egyszer jobb lesz. Mert, ha a csapat nyer, akkor te is nyersz. Nyertünk! Országos metonímia a boldogság morzsáiért. És esküszöm, működik. Ha nyerünk, akkor tényleg érzem, ott dübörög bennem az adrenalin, hogy igen, megadtunk azoknak a szarosoknak. Pedig én semmit sem adtam senkinek. Én… én itt ültem a kakasülőn, még csak a hangom sem jutott el azokhoz – biccentett a lassan kiürülő pálya felé. – Akik persze meg sem hallottak engem, de mégis: nyertünk. És jó érzéssel fekszem le, mert bennem van az erő, a győzelem íze. Mindezt miért? Mert valami rámutatott az egyik csapatra és azt mondta, hogy: na, ez te vagy. Ennyi. Ha véletlenül egy másik csapatra mutat rá, akkor annak szurkolok. Mert én hülye, nekem bőven elegendő, hogy valakivel azonosulok, hogy azt mondom magamnak, én és azok ott lent valamiben egyezünk és ezért igen, igen, igen, ezért én futkosok ott lent. Hát nem vagyok eszelős? Most komolyan? Nem vagyok egy elmebeteg barom? Mert beállok a sorba, és úgy veszem, hogy ha én nem győzhetek, akkor legalább győzzön az, akiről kijelentem, hogy hozzám tartozik. Pedig semmi közöm hozzájuk. Semmihez semmi közöm. És mégis működik. Mégis kiabálok, mert a hazug azonosságon túl minderre szükségem van. Esküszöm, ha a világot kellene irányítanom nulla pénzből, akkor szerveznék egy globális bajnokságot, ahol csak a játékosokat kell megfizetnem. A többi hülye ingyen lesz lelkes, sőt, még fizetni is fog, hogy lelkes lehessen. Mert kell nekik valaki, aki győz helyettük, akihez hozzáfűzhetik egyáltalán nem létező rokoni szálaikat. És mindezt az érzésért. Semmi másért csak az érzésért. Soha nem lesz jobb zabla ennél, és hülye, aki nem használja….

– Babett, berúgtál – lépett melléjük Oliver.

A pálya eközben kiürült. A fények félállásba kapcsoltak.

– Lassan mehetnénk. Kezd hűvös lenni – jegyezte meg a férfi.

Prudencia lába egy ideje már fázott, de a tudat, hogy a pocsolya tisztábbá varázsolta jó érzéssel töltötte el.

– … ha nyerünk, akkor kuss van – kiabált a pálya felé Babett, miközben kihajolva rátámaszkodott az erkély peremére – Akkor mindenki boldog. És kivonulunk az utcára zászlókkal, mert úgy érezzük, hogy MI megcsináltuk, hogy mi vagyunk a legjobbak, mert mi mindenki fölött állunk. Baromság! Oltári nagy, ótvaros szemfényvesztés. Mi semmit sem csináltunk. Nincs olyan, hogy MI! Az csak a fejekben van. Ha lenne olyan, akkor nem itt ücsörögnénk itt fent.

– Babett! – fogta meg hátulról a nőt Oliver.

– A jó büdös anyátokat. Akkor nincs mi, amikor megrohadok egy kórházi ágyon? Ha?! Akkor nincs mi, amikor én veszem a krétát? Csak akkor, amikor gólt lő valaki ott lent? Egy kis szaros pont. Alig látom innen! Lehet, hogy csak rajzolva van. Anyátok! Anyátokat!!!

Oliver komoly erőfeszítések árán végül sikeresen elrángatta a nőt a korláttól, aki most már sokkal csendesebben sírni kezdett.

– Nem kellett volna annyit inni.

– Őszintére ittam magam. Na és? – hüppögte Babett.

– Na és? Azért ez nem mutat majd jót a pontozólapodon.

– Közösüld meg a lapodat, Oli! Elég irodalmi voltam? Végül is irodalomtanár vagyok.

– Menjünk! – fordította az lejárati ajtó felé a nőt Oliver. – Prudencia már hulla fáradt.

Prudencia egy szót sem szólt. Egy különös, megmagyarázhatatlan ok miatt félteni kezdte Babettet, és ennek nyomán saját magát. Ez az érzés talán erősebben vágta mellbe, mint mindaz, amit az előbb átélt. Miért e félelem? Honnan kúszott be tudatába valami, ami addig nem volt ott, és hogyan, de főleg mikor formálta át benne a gondolatokat, melyek nyomán félni kezdett? Elszorult torokkal kutatta a választ.

Lent a nézőtér már kiüresedett, de a reflektorok még világítottak.

– Anyátok! – kiabált le váratlanul újult erővel Babett.

– Most már elég! Baj lesz – terelte a lejárat felé Oliver.

– Azok kik? – mutatott le a pályára Prudencia.

A tömeg villámgyorsan lepte el a pályát. Legalább százan lehettek. Gyorsan, szinte kapkodva mozogtak.

– Szakik – válaszolta Oliver.

– Anyátok! – jegyezte meg most már sokkal halkabban Babett. – Nincs még sör?

– Nincs. És a pénteki meccsen nem ihatsz.

– De csak úgy jó.

– Kinek?

– Nekem.

– Akkor sem.

– Szakik? – kérdezte újra Babett és nem vette le szemét a csapatról. Szemetet szedtek, csutakoltak, kézi nyíróval húztak friss csíkot a gyepbe.

– Szakik. Szakmunkások. Azok a kölykök, akik valamilyen szakmát tanulnak a 23-asban.

– Ez milyen szakma?

– Sportpálya menedzser képzés.

– Szemetet szednek és súrolnak.

– Vagyis menedzselik a sportpálya koszát – bólintott Oliver.

– Éjjel?

– Szakmai gyakorlat. Néha hónapokig tart, és bentlakásos. Olyankor az iskola szabja meg a munkaidőt.

– De hát ezek gyerekek.

– Szakik – vont vállat Oliver. – Kapnak egy kis pénzt és képzést a jövőre.

– Képzést? Hiszen füvet nyírnak. Az milyen képzés?

– Fűnyíró képzés. Papírjuk lesz róla, és szépen le tudnak majd helyezkedni.

– Hol?

– Nyilván egy sportpályán. Talán éppen ezen. El sem kell menniük. Biztos állás, semmi feszültség. És féláron kapják majd a jegyet a meccsekre. Ez jó mindenkinek.

– Ez jó? – nevetett fel kurtán Prudencia.

– Az első emeltnek jó. Rendben van a pálya. És persze minden pályának jó, ha karbantartják.

A csapat szorgalmasan dolgozott. Prudencia különös hidegséggel figyelte munkájukat. Fejében olyan gondolatok formálódtak, melyeket nem szeretett volna hallani.

– Szakik? – kérdezte szárazon.

– Szakik. Vannak kertészek, akik a fenti kerteket gondozzák, cateringesek és így tovább. Kellenek a szakik. Szétesne az iskola, ha nem lennének.

– De hát… akkor ők…

– Rabszolgák vagytok! – üvöltött le Babett teli torokból.

A felső sorokat takarítók közül néhányan kíváncsian kémleltek fel a hang hallatán.

– Na, most már elég – húzta le a korláttól a nőt Oliver. – Bajt hozol ránk. És ők nem is tehetnek róla.

– Az igaz! – bólintott Babette és újra sírva fakadt. – Csórikáim!