15. rész
A meccset 3:2-re elveszítették, de úgy tűnt, hogy a tanári kar nem igazán keseredett el az eredmény láttán.
– Sebaj – legyintett Babett – jövőhéten új meccs, új remények. Tudod, azért jó a szüntelen sport, mert nem tudsz nem izgulni. Lefoglalja az agyad, és nincs se kedved se időd másra gondolni, míg nézed. Az ember itt éli ki a vágyait, a belül folyton viszkető reményt, hogy egyszer jobb lesz. Mert, ha a csapat nyer, akkor te is nyersz. Nyertünk! Országos metonímia a boldogság morzsáiért. És esküszöm, működik. Ha nyerünk, akkor tényleg érzem, ott dübörög bennem az adrenalin, hogy igen, megadtunk azoknak a szarosoknak. Pedig én semmit sem adtam senkinek. Én… én itt ültem a kakasülőn, még csak a hangom sem jutott el azokhoz – biccentett a lassan kiürülő pálya felé. – Akik persze meg sem hallottak engem, de mégis: nyertünk. És jó érzéssel fekszem le, mert bennem van az erő, a győzelem íze. Mindezt miért? Mert valami rámutatott az egyik csapatra és azt mondta, hogy: na, ez te vagy. Ennyi. Ha véletlenül egy másik csapatra mutat rá, akkor annak szurkolok. Mert én hülye, nekem bőven elegendő, hogy valakivel azonosulok, hogy azt mondom magamnak, én és azok ott lent valamiben egyezünk és ezért igen, igen, igen, ezért én futkosok ott lent. Hát nem vagyok eszelős? Most komolyan? Nem vagyok egy elmebeteg barom? Mert beállok a sorba, és úgy veszem, hogy ha én nem győzhetek, akkor legalább győzzön az, akiről kijelentem, hogy hozzám tartozik. Pedig semmi közöm hozzájuk. Semmihez semmi közöm. És mégis működik. Mégis kiabálok, mert a hazug azonosságon túl minderre szükségem van. Esküszöm, ha a világot kellene irányítanom nulla pénzből, akkor szerveznék egy globális bajnokságot, ahol csak a játékosokat kell megfizetnem. A többi hülye ingyen lesz lelkes, sőt, még fizetni is fog, hogy lelkes lehessen. Mert kell nekik valaki, aki győz helyettük, akihez hozzáfűzhetik egyáltalán nem létező rokoni szálaikat. És mindezt az érzésért. Semmi másért csak az érzésért. Soha nem lesz jobb zabla ennél, és hülye, aki nem használja….
– Babett, berúgtál – lépett melléjük Oliver.
A pálya eközben kiürült. A fények félállásba kapcsoltak.
– Lassan mehetnénk. Kezd hűvös lenni – jegyezte meg a férfi.
Prudencia lába egy ideje már fázott, de a tudat, hogy a pocsolya tisztábbá varázsolta jó érzéssel töltötte el.
– … ha nyerünk, akkor kuss van – kiabált a pálya felé Babett, miközben kihajolva rátámaszkodott az erkély peremére – Akkor mindenki boldog. És kivonulunk az utcára zászlókkal, mert úgy érezzük, hogy MI megcsináltuk, hogy mi vagyunk a legjobbak, mert mi mindenki fölött állunk. Baromság! Oltári nagy, ótvaros szemfényvesztés. Mi semmit sem csináltunk. Nincs olyan, hogy MI! Az csak a fejekben van. Ha lenne olyan, akkor nem itt ücsörögnénk itt fent.
– Babett! – fogta meg hátulról a nőt Oliver.
– A jó büdös anyátokat. Akkor nincs mi, amikor megrohadok egy kórházi ágyon? Ha?! Akkor nincs mi, amikor én veszem a krétát? Csak akkor, amikor gólt lő valaki ott lent? Egy kis szaros pont. Alig látom innen! Lehet, hogy csak rajzolva van. Anyátok! Anyátokat!!!
Oliver komoly erőfeszítések árán végül sikeresen elrángatta a nőt a korláttól, aki most már sokkal csendesebben sírni kezdett.
– Nem kellett volna annyit inni.
– Őszintére ittam magam. Na és? – hüppögte Babett.
– Na és? Azért ez nem mutat majd jót a pontozólapodon.
– Közösüld meg a lapodat, Oli! Elég irodalmi voltam? Végül is irodalomtanár vagyok.
– Menjünk! – fordította az lejárati ajtó felé a nőt Oliver. – Prudencia már hulla fáradt.
Prudencia egy szót sem szólt. Egy különös, megmagyarázhatatlan ok miatt félteni kezdte Babettet, és ennek nyomán saját magát. Ez az érzés talán erősebben vágta mellbe, mint mindaz, amit az előbb átélt. Miért e félelem? Honnan kúszott be tudatába valami, ami addig nem volt ott, és hogyan, de főleg mikor formálta át benne a gondolatokat, melyek nyomán félni kezdett? Elszorult torokkal kutatta a választ.
Lent a nézőtér már kiüresedett, de a reflektorok még világítottak.
– Anyátok! – kiabált le váratlanul újult erővel Babett.
– Most már elég! Baj lesz – terelte a lejárat felé Oliver.
– Azok kik? – mutatott le a pályára Prudencia.
A tömeg villámgyorsan lepte el a pályát. Legalább százan lehettek. Gyorsan, szinte kapkodva mozogtak.
– Szakik – válaszolta Oliver.
– Anyátok! – jegyezte meg most már sokkal halkabban Babett. – Nincs még sör?
– Nincs. És a pénteki meccsen nem ihatsz.
– De csak úgy jó.
– Kinek?
– Nekem.
– Akkor sem.
– Szakik? – kérdezte újra Babett és nem vette le szemét a csapatról. Szemetet szedtek, csutakoltak, kézi nyíróval húztak friss csíkot a gyepbe.
– Szakik. Szakmunkások. Azok a kölykök, akik valamilyen szakmát tanulnak a 23-asban.
– Ez milyen szakma?
– Sportpálya menedzser képzés.
– Szemetet szednek és súrolnak.
– Vagyis menedzselik a sportpálya koszát – bólintott Oliver.
– Éjjel?
– Szakmai gyakorlat. Néha hónapokig tart, és bentlakásos. Olyankor az iskola szabja meg a munkaidőt.
– De hát ezek gyerekek.
– Szakik – vont vállat Oliver. – Kapnak egy kis pénzt és képzést a jövőre.
– Képzést? Hiszen füvet nyírnak. Az milyen képzés?
– Fűnyíró képzés. Papírjuk lesz róla, és szépen le tudnak majd helyezkedni.
– Hol?
– Nyilván egy sportpályán. Talán éppen ezen. El sem kell menniük. Biztos állás, semmi feszültség. És féláron kapják majd a jegyet a meccsekre. Ez jó mindenkinek.
– Ez jó? – nevetett fel kurtán Prudencia.
– Az első emeltnek jó. Rendben van a pálya. És persze minden pályának jó, ha karbantartják.
A csapat szorgalmasan dolgozott. Prudencia különös hidegséggel figyelte munkájukat. Fejében olyan gondolatok formálódtak, melyeket nem szeretett volna hallani.
– Szakik? – kérdezte szárazon.
– Szakik. Vannak kertészek, akik a fenti kerteket gondozzák, cateringesek és így tovább. Kellenek a szakik. Szétesne az iskola, ha nem lennének.
– De hát… akkor ők…
– Rabszolgák vagytok! – üvöltött le Babett teli torokból.
A felső sorokat takarítók közül néhányan kíváncsian kémleltek fel a hang hallatán.
– Na, most már elég – húzta le a korláttól a nőt Oliver. – Bajt hozol ránk. És ők nem is tehetnek róla.
– Az igaz! – bólintott Babette és újra sírva fakadt. – Csórikáim!
Lefelé könnyebb volt az út. Babett néhány fordulón keresztük még káromkodott, de mire leértek már összeszedte magát annyira, hogy tartotta a száját.
– Nem lesz baj? – kérdezte Olivere.
– Nem. Soha nincs baj – vont vállat a nő. – Irodalomtanár vagyok. ÉN beszélhetek képletesen.
– Az „anyátokat” ordibálásában nincs semmi képletes.
– De van… csak most nem tudom, hogy mi.
– Hazatalálsz? – kérdezte Oliver szigorúan.
– Naná! Ki a kapun, át a mezőn…
– A szobádba.
– Persze. Nem vagyok hülye.
– Az majd holnap kiderül – biccentett a férfi és egy kis taszítással irányba állította a nőt, aki duzzogva ugyan, de elindult a folyosón. Egy ideig figyelték tétova lépteit, majd Oliver Prudenciához fordult.
– És te visszatalálnál?
– Várj! – gondolkodott el Prudencia. – Azt hiszem, hogy igen. Jobbra…
– Eddig jó.
– Aztán baloldalon van az ajtó.
– Úgy van. De melyik?
– Hát… valamelyik.
– Pontosan – nevetett fel a férfi. – A te lakásod mostantól a T400SZ-03. Meg tudod jegyezni?
– Én? Matektanár vagyok.
– Ja, igen. Elfelejtettem – vigyorodott el Oliveer.
Elindultak a folyosón.
– Ezt az ajtót is érdemes megjegyezni – torpantak meg hirtelen. M5682H-000 volt ráírva és az ebédlőhöz vezető ajtó hasonmásának tűnt. Látszott rajta, hogy naponta többször is használják. – Fürdő és vécé.
– Végre! – sóhajtott fel Prudencia. – Bemehetek?
– Most? Persze. Reggelig azt csinálsz, amit akarsz. Akár itt is alhatsz, de azt azért nem javaslom. Tanrendtartás szerint reggel hétig szabad vagy.
Prudencia az ajtóra nézet, majd a benépesült folyosóra, ahol tanárok lófráltak, beszélgettek. Hirtelen minden otthonosnak és elfogadhatónak tűnt.
– Elmegyek egy törülközőért és lezuhanyoznék.
– Hát persze – bólintott Oliver.
Együtt gyalogoltak vissza Prudencia szobájáig.
– Akkor viszlát holnap – köszönt el az ajtóban Oliver.
– Holnap mikor?
– Háromnegyed hét. Az ebédlőben. Ne késs!
– És mit vegyek fel?
– Erre rá fogsz jönni könnyedén. Akkor háromnegyed hét – intett Oliver és visszalépett a folyosóra, majd néhány másodperc után újra megjelent. – Ja, azt még mondani akartam, hogy ha éjjel zajokat hallasz, esetleg beszélgetést, vagy kiabálást, jobb ha nem jössz ki a folyosóra.
– Miért? Veszélyes?
– Azt nem mondanám, de jobb, ha eleinte még a szobádban maradsz, míg meg nem ismered a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– A 23-as dolgait. Nincs veszély, de azért jobb az óvatosság – kacsintott Oliver és újra távozott.
– Jobb az óvatosság – bólintott maga elé Prudencia, és érezte, hogy tudata lassan, de biztosan közelít a túlterhelődéshez. Vajon van valahol a közelben egy patika ajtó, mondjuk egy PA4564568KA jelzésű, vagy egyedül kell megküzdenie egy idegösszeomlással? Tudatába maszkos férfiak tolakodtak be iskolaszent állarcban. Megrázta a fejét és úgy döntött, gyakorlatibb dolgok felé tereli a gondolatait.
Feltúrta a dobozt. A Tanrendtartáson kívül talált két garnitúra ruhát, egy írószer csomagot, egy jegyzettömböt, varrókészletet és egy doboz krétát, és néhány további apróságot. Törülköző nem volt az összeállításban.
– A francba! – egyenesedett fel idegesen.
Eddig nem nézett körül a szobában, de most úgy tűnt, hogy eljött az ideje egy hevenyészett leltárnak. A könyvespolcnál kezdte. Meglepő módon nem egy kiváló regényre bukkant és tankönyvekből sem volt hiány. Rátalált egy „Kezdő Matematika” címűre is, melyet az ágyra dobott. Ma este már lesz mit olvasnia. Az íróasztal fiókjaiban több készlet kréta és egyéb írószerszám lapult. Ennek is örült, mint ahogy annak is, hogy a ruhásszekrény egyik polcán friss törülközőkre bukkant.
– Igen! – fujtatott maga elé elégedetten. Az élet tele van apró ajándékokkal. Például egy eltűnt nő törülközője is ilyen tud lenni, ha az embernek mocskos a lába. Szívesen tovább kalandozott volna még a tárgyak között, de végtelenül koszosnak érezte magát, így a törülközőt a vállára kanyarítva kisietett a szobából. Félúton tűnt fel neki, hogy még mindig mezítláb járkál, de érezte, hogy nincs elég lelki ereje ahhoz, hogy visszaforduljon egy papucskereső expedíció kedvéért. Ezt most már így marad.
A fürdőben nagy volt az élet. Az ajtó mögött egy nagyobb helyiséget talált csapokkal. Ismeretlenek bámultak a csapok fölötti tükörbe, egyesek fogat mostak. Futó pillantást vetettek rá, némelyikük köszönt, vagy csak intett, mintha nem igen törődtek volna azzal, hogy új arcokat láttak.
Jobbra nyílt a női részleg. Belépett. Bent zuhanyfülkék sora hózódott. Innen-onnan gőz csapott ki. A zuhany gondolata szívrepesztő boldogságot okozott benne. Gyorsan lekapta magáról a ruháit és beállt az egyik üres fülkébe. A vízsugár mámorító volt. Hiába, az ember boldogságához nagyon könnyű út vezet. Elég, ha sok kellemetlenség éri, és máris a legkisebb jónak is azonnal örül. Hosszú ideig zuhanyozott, és közben megpróbált semmi másra nem gondolni. Megvizsgálta a lábát is. A nagyujjon felszakadt ugyan a bőr, de a seb nem volt túl mély. Ettől még elélhet száz évig. A vízsugár fájdalmat okozott, de a seb tisztult, ahogy maga a láb is. Ez is örömmel töltötte el. Szállj le egy macska farkáról és boldog lesz. Felnevetett a gondolaton, melybe hirtelen Babett kiabáló emléke tolakodott. Újra érezte, azt a különös, sehonnan sem származó félelmet, mely úgy tűnt, hogy valahogy mégis a részévé vált. Nyilván az iskola plántálta belé. De miért, és hogyan? A kérdéseket eltette későbbi megfontolásra. Újra visszatért a lábujjához, és addig dédelgette, míg úgy nem döntött, hogy ennél többet már nem tehet az ügy érdekében. Ha szerencséje van, akkor Karolina hagyatékában akad egy ragtapasz is, ami akár végleg megoldhatja a problémát. A törülközőbe tekerve lépett ki a zuhanyból.
Az előtérben összefutott Kasparral.
– Nocsak! Mintha mindig is itt tanított volna – jegyezte meg az öreg. Kezében fogkefe habzott szanaszét.
– Tényleg?
– Bizony. Magácska nagyon adaptív.
– Hát nem tudom.
– Én igen. A legtöbb új tanerőt napokig alig látni. Ellentétben önnel.
– Tegeződhetnék?
Kaspar elcsücsörítette a száját. – Ne vegye ellenségeskedésnek, de ezzel még várnunk kell egy kicsit. Nem sokat, csak… egy kicsit.
Prudencia bólintott. Az öreg szavai mögött megbújt valami, melyetől a visszautasítás nem tűnt udvariatlanságnak.
– Akkor én… megyek – intett az ajtó felé Prudencia.
– Helyes. Pihenjen. A holnapi nap nem lesz egyszerű.
– A mai sem volt az.
– De holnap tanítani fog.
– Álltam már osztály előtt néhány ezerszer. A legnagyobb jóindulattal sem vagyok kezdő.
Kaspar felnevetett.
– Fiatalság, bolondság.
– Fiatal sem vagyok.
– Erről majd holnap este beszélgessünk – kacsintott Kaspar és a tükör felé fordult.
Prudencia újra el akarta magyarázni az öregnek, hogy már az osztálytermi rutin is unalommá kopott benne, de a kacsintás mögött is érzett valami kimondatlan titkot, mely visszatartotta a szavakat. A bölcs hallgat.
Könnyedén megtalálta a szobáját, mely Karolina szobája volt még pár órával ezelőtt. A mezítelen Karolináé. Megállt a szoba közepén. Eszébe jutott a papucs, de sem az ágy alatt, sem a szekrényben nem talált egyet sem, mint ahogy a hagyaték cipőknek is híján volt. Mindazonáltal nem aggódott. Az egyenruhák alatt várta egy fekete körömcipő. Most már nyugodtabban fésülte végig a szobát és meg kellett állapítania, hogy Karolina olvasott, igényes és meglehetősen tiszta nő lehetett. Az ágyban megtalálta a televízió távirányítóját is. Bekapcsolta a készüléket és átfutott a kínálaton. Az első tizenkét csatornahelyen ismeretlen adásokra bukkant. 23-A, 23-B és így tovább. Stúdióbeszélgetések, dokumentumműsorok és egyéb programok követték egymást. Itt-ott megütötték a fülét most már ismerős kifejezések: Iskolaszent, Tanrendtartás. Ha időm lesz, akkor belenézek, gondolta. A hátsó kiosztásokon a szokásos csatornák sorakoztak. Egy ismerős vetélkedőnél horgonyzott le. Néhány percig üres tekintettel bámulta a játékosok és a porondmester üres bájolgását, majd lehalkította a hangerőt, és leheveredett az ágyra. Karolina ágyneműje kellemesen illatos volt, mintha előző napon mosta és húzta volna fel a nő tudván, hogy ma már meés fekszik bele- Talán így is volt. A gondolat felzaklatta, így ezt is elpakolta a későbbi időkre. Felkapta a matematikakönyvet és belelapozott.
Az első tíz fejezet nem okozott gondot. Összeadni, kivonni tudott, még papíron is. Az egyenleteknél azonban lelassult a tempó…
A zaj éles volt. Horkantva kapta fel a fejét. A matematika könyv a mellkasán hevert. A televízióban már egy ezeréves sorozat ismétlése pergett. Roberta asztali vekkere hajnali két órát mutatott. Prudencia felült az ágyban.
A hang újra megütötte a fülét. A folyosóról jött.
– Nem! A frászt! – kiáltotta valaki. Női hang volt és valahonnan ismerős.
– De igen – válaszolta egy férfi, aki tompa, különösen erős és mégis távolinak tűnő hangon beszélt.
– Akkor sem. Az öt pont – mondta élesen a nő.
– Ha még egy szót szól, akkor tíz lesz.
– De miért?
– 7888.
– Ugyan már!
– 7888 – ismételte meg a férfi.
– Nevetséges.
– Nem nevetek. És maga sem fog.
– De igen, mert nem megyek.
– Dehogynem! – válaszolta a férfi.
– Nem! – kiáltotta a nő. – Frászt tesztek el láb alól.
– Láb alá! – javította ki a férfi.
Hirtelen mezítelen lábak csattogása hallatszott, majd cipők kopogása.
Prudencia felállt az ágyból és az ajtóhoz ment. Fülét a fára tapasztotta.
– Nem! – kiabálta a nő.
– Ne ellenkezzen, mert abból nagyobb baj lesz.
Újra csattogás visszhangzott a folyosón, majd valami nagy döndüléssel csapódott neki kívülről az ajtónak. Prudencia ijedten hőkölt hátra a szoba közepéig.
A zajok olyan gyorsan halkultak el, ahogy életre keltek. Érezte, hogy mellkasában komoly táncot jár a szíve. Csak jó öt perc múlva mert csak ajtót nyitni.
– Mondtam, hogy ne gyere ki – szólalt meg három ajtóval távolabb a szemközti oldalon Oliver.
– De ez…
– Menj aludni – parancsolta a férfi és magára csukta az ajtót.
A folyosó üresen kongott.
Kihalt volt.
Ijesztő.
(folyt. köv.)