Purdencia felszállt a buszra. Nem idegeskedett. Előzetesen már megnézte a menetrendet, így tudta, hogy másfél óra lesz az út. Soknak tűnik, de legalább lesz ideje felkészülni. Sőt, talán kiszorít egy kis alvást is. Éjjel többet forgolódott, mint aludt, és reggel fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. Így van ez mindig, ha új helyre vezényelik az embert.
A busz kikanyarodott a pályaudvarról és lelkesen belevetette magát a forgalomba.
Egy ideig kíváncsian nézte a forgalmat. Próbálta memorizálni az útvonalat. Legalább fél évig ezeket az utcákat látja majd menet és jövet. Idővel ismerőssé válnak majd, aztán megszokottá, végül unalmassá. Minden folyamaton végig kell mennie egyszer. A belváros gyorsan elmaradt mögöttük. Eleinte sokszor megálltak, ahogy újabb és újabb utasokat vettek fel, majd a megállók ritkulni kezdtek. Kijutottak a gyorsforgalmi útra, ahol többnyire nincs látnivaló, a falvak távolról integetnek, a szántóföldek pedig csak azoknak jelenteknek változatosságot, akik értik is, hogy mit látnak. Jó tíz percre elbóbsikolt. Aztán riadtan ébredt, mint aki lekéste a leszállást. Közben az ég szürkévé vált, és ő megpróbált nem találni párhuzamot a felhők és az első munkanap között. Lesz még jó idő is, és szél és köd. Az élet folyton változik. A vezénylés is elmaradhat egyszer. Nem most, de egyszer. És ha most utazik éppen álmai munkahelyére? Ki tudja? A jövő ettől olyan izgalmas: bármi megtörténhet. Felnevetett, majd gyorsan körbenézett, hogy ki látta meg. Meglepően kevesen voltak már a buszon. Hogy hol szállhattak le, arról fogama sem volt. Talán éppen rövid kis pihenője alatt álltak meg valahol, talán egy komolyabb üzem mellett, ahová az utasok nagyja igyekezett. Majd hazafelé kikémleli a helyzetet.
A busz fékezett és megállt az országút közepén. Még tábla sem jelezte, hogy hivatalból ezt kéne tennie. Az ajtó kinyílt, de senki sem szállt fel. Prudencia arra gondolt, hogy a buszvezető biztosan többet tud, mint ő, talán várnak valakire, vagy a menetrendet kell betartani, és mivel siettek, jobb egy jó levegőjű helyen várakozni, mintsem valamilyen város benzingőzös sarkán.
A buszvezető felállt és így beigazolódni látszott a teória. Egy kis pihenőre álltak meg.
– Asszonyom! – sétált hátra a férfi.
– Én? – kérdezte Prudencia meglepetten.
– Hát, hátul maga az egyedüli nő.
Purdencia körbenézett és őszinte meglepődéssel tudatosította magában, hogy rajta kívül egyetlen ember ül a busz hátsó traktusában. Az illető egy barna öltönyös, középkorú férfi volt és semmilyen fényviszony mellett sem látszott nőnek.
– Le kéne szállnia – mondta a buszvezető.
– Nekem van jegyem.
– Tudom, de akkor is le kell szállnia. Már persze csak akkor, ha az iskolába megy.
– Iskolába megyek, de nem ide – válaszolta Prudencia és az ablakon túli mező felé mutatott.
– Márpedig más iskolát nem érintünk az út alatt. Egyet viszont igen. A 23-as számút, és az itt van.
Prudencia nagyot nyelt a szám hallatán.
– A 23-as?
– Az – bólintott a férfi. – Oda megy? – Prudencia tétován bólintott. – Akkor itt kell leszállnia.
– De az út másfél óra. Ezt írták a vezénylésre.
– Az stimmelhet – bólintott a férfi.
– Negyven perce jövünk.
– Negyvenöt – nézett az órájára a buszvezető. – Innen még nagyjából háromnegyed óra az út.
– Busszal?
– Nem. Gyalog.
– De… Márminthogy… Gyalog? – nézett a férfira megrökönyödve Prudencia.
– Hát igen – biccentett a férfi. – És ne haragudjon a nyerseségemért, de lassan le kéne szállnia, mert nemigen van időnk beszélgetni: csúnyán elmaradok a menetrendtől, és ha nem teljesítek, akkor repülök. Nekem nincs senkim a szövetségben. Nekem teljesítenem kell.
– De gyalog? – kérdezte elkerekedett szemmel Prudencia.
– Úgy, asszonyom. Azt javaslom, hogy igyekezzen, mert késni fog.
Prudencia szeretett volna valamit mondani, de a buszvezető megfordult és visszakászálódott a volán mögé, ami egyértelmű jelzés volt arra, hogy az élet problémáit nem vele fogja megvitatni.
Amikor az első ajtóhoz ért, Prudencia szinte könyörögve nézett a buszvezetőre.
– Nincs valami járat?
A férfi nemet intett a fejével. Látszott rajta, hogy sajnálja az esetet, de neki mennie kell, és nem törődhet minden utas bajával.
Prudencia leszállt a buszról. A gyomos útszélen őszi harmatvíztől voltak nedvesen a fűszálak. Amerre csak ellátott szántóföldek barázdái játszottak párhuzamost egymással.
– Merre? – nézett vissza a buszra.
– Látja azokat a fákat? – mutatott a mellettük húzódó learatott mezőn túl egy fasorra. Első pillantásra egy kilométerre is lehettek az úttól.
Prudencia bólintott.
– Na. Vágjon át odáig. Aztán onnan már lesz egy kis ösvény. Autó nem bírja arra, de traktor igen. Mondjuk nagy szerencse kell hozzá. Kövesse az ösvényt és a végén ott lesz a 23-as.
– Ezen át? – mutatott Prudencia megrökönyödve a kitermelt barázdákra.
– Nincs jobb. Mindenki itt jár át.
– Ki az a mindenki?
– Hát most maga! – mosolyodott el a buszvezető. – Siessen. Ha nincs formában, akkor így késni fog, márpedig a 23-asból nem illik késni. Az nem jó ómen senkinek – mondta, majd intett és becsukta az ajtót.
A busz, mintha csak menekülne, gyorsan apróra zsugorodott, majd egy kanyarban el is tűnt Prudencia szeme elől, aki még nem ocsúdott fel a meglepetés okozta sokkból.
– Ez komoly? – nézett a mezőre és a mögötte várakozó fasorra.
Mivel senki sem válaszolt és más lehetőségét nem látta annak, hogy valami történjen, egy tétova lépést tett a fák felé. Nem túrára készült. Vékonytalpú, kissé megemelt sarkú cipője soha nem látott még közelről szántóföldet. Tulajdonképpen ő sem sokat.
– Ez komoly? – kérdezte újra.
Az ég ólomszürke alja nem igért sok jót. Amióta a szántót méregette, egyetlen autó sem haladt el mellette, és ez hirtelen a magányosság ijesztő hullámait sodorta felé.
– Akkor gyerünk! A munka az munka – sóhajtotta, és nekiveselkedett a mezőnek.
A gyaloglás nehéz volt. Az enyhén sáros göröngyöktől bizonytalanul és tétován lépkedve járt. Cipőjének sarka néhol alig észrevehető aprócska szakadékokba szakadt. Ötven méter után káromkodva vette le a cipőjét, majd és a harisnyáját is. A cipő akadályozta, a harisnyát meg akarta menteni a nap hátralevő részére.
– Ez vicc! – mondta a semminek.
Innentől jobban ment a gyaloglás. A talpa ugyan nem szokott a földhöz, de ha figyelt a lépéseire, jobban haladt, és most csak ez volt a lényeg.
Nagyjából húsz perc alatt jutott el a fákig. Félméteres árok szegélyezte a mező szélét. Úgy ugrott át raja, hogy szoknyáját a derekáig gyűrte. Nagyjából már mindegy volt, hogy ki látja, és hogy néz ki. A cél a 23-as volt és most már eltökélte, hogy eljut odáig. A vezénylést teljesíteni kell.
A fák mögött húzódó út valóban nem volt több, mint ösvény. Itt-ott érződött néhány kósza lábnyom, de hogy mikor hagyták ott az valószínűleg örökre talány marad. A lábára nézett. Bokáig sáros volt, és ez az jelentette, hogy mezítláb kell tovább mennie. Ezekre nem húzhat cipőt. Képtelenség.
Jól haladt. Az ösvény lágyan ringatózva kanyargott jobbra balra. Mindig csak pár tucat métert engedett belátni a jövőből. Két oldalt hosszú ideig kitermelt mezők és tarlók váltották egymást, majd fel-feltünedezett néhány különös építmény is a szántók tövében. Ablak és ajtó nélküli kockaalakú betonépületek voltak. Prudencia azt latolgatta, hogy talán a tetejükön lehetett bejutni. Vagy egy üzem szellőzőnyílásai lehetnek. Arra nem volt idő, hogy ennél jobban belemenjen a hirtelen támadt rejtély megfejtésébe. Az épületek mindenesetre egyre sűrűbbé váltak. Ezzel egyidőben bokrokká szelídültek az ösvényt szegélyező fák és maga az ösvény is szélesedni kezdett, mintha rendszeresen járnának rajta.
Reménykedni kezdett és megszaporázta lépteit. A buszvezető nem hazudott, lesz itt valami. Az ösvény egy újabb kanyarjából kibukkanva azonban meglepődve fékezett le. Egy betonkockába futott, mely az ösvény kellős közepén terpeszkedett. Jobbra-balra bokrok, mögöttük árok és a mezők. A kocka jó két méter magas volt. Az átmászás ki volt zárva.
Egy ideig tétován álldogált a probléma előtt, majd alaposabban szemügyre vette a kocka árok felé néző oldalsó falait. Baloldalt sűrű bokorrengeteg tapadt a falhoz. Jobb oldalt azonban szűkösen ugyan, de ha félrehajtotta az ágakat, akkor esélyt látott a továbbjutásra.
– Hajrá! – biccentett magának és a kocka falához lapult. Bal kezének szorgalmas munkájával valóban képes volt elhajtani a fal felé nyúló ágakat, majd jobb kezébe átvéve azokat lépésben ugyan, de sikerült haladnia és ez különös, diadalittas érzéseket keltett életre benne. Végül eljutott a fal végéhez. Egy utolsó, lombos ág akadályán áttuszkolva magát túljutott a sarkon.
– Hát ez… – hördült fel meglepetésében.
Egy lebetonozott téren találta magát, mely nagyjából akkora volt, mint egy labdarugó pálya. Sőt, ahogy jobban körbenézett valóban egy pályán találta magát. Éppen a kapu mögött bukkant ki. A lelátók két oldalt szintén betonból voltak és jó húsz méter magasra nyúltak.
A túloldali kapu mögött egy nagy, kétszárnyú, fából készült ajtót pillantott meg. Fölötte hófehér betűkkel méteres felirat állt.
<<23-AS ISKOLA>>
Átsietett a betontérségen. Fölötte az ég most már szürkébb volt, mint a beton, melyen gyalogolt.
Megkerült a focikaput. Most vette észre, hogy a háló vasrácsból van, ilyesmit használnak nagyobb betontömbök vasalására.
Megállt a kapu előtt. Az ajtó mellett szürke, ezeréves csengő volt. Prudencia utoljára ilyet a nagyanyjának régi bérházában látott, ami jóval a háború előtt épült.
Tétován nyúlt a csengő felé. Arra gondolt, hogy talán jobb lenne felvennie a cipőt. Mégsem trappolhat be mezítláb az új iskolájába. A lába azonban siralmas állapotban volt és ez komoly dilemmába taszította volna, ha váratlanul nem nyílik ki az ajtó előtte.
Egy idősebb nő állt a küszöb mögött.
– Öt percet késett! – mondta szenvtelen arccal.
– Igen. De elsőre nem volt könnyű eljutni ide.
– Miért? Másfél óra az út.
– Igen, de nem mondták, hogy gyalog.
– A másfél óra az másfél óra. Senki sem mondta, hogy végig ülni lehet. Az öt perc pedig öt perc. Most még elnézem, de holnap már a kartonján lesz.
Prudenciában több nem oda való szó is összegyűlt, de nem mondta ki azokat.
A nő Prudencia lábára nézett, de úgy látszott, hogy nem lepődik meg a látványon.
– Jöjjön! Mutatok egy csapot! – mondta és eltűnt az ajtóból.
Prudencia kezében a cipővel, mezítláb, ágaktól szaggatott ruhában lépett be a 23-as ISKOLA falai közé.
Kint sűrű szövésű eső kezdett kaparászni a betonon.
*
1883. július 3. Franz Kafka születésnapja