Prudencia felsikoltott és oldalt fordult a kádban, hogy minél kevesebb látszódjon mezítelenségéből. A kád vize messzire fröccsent. A fürdőszoba közepén álló nő egy lépést hátralépett, hogy elkerülje a zuhatagot. Prudencia egyetlen pillanatra lelkiismeret furdalást érzett, hogy lelocsolta a nőt.

– Fel kell menned – ismételte meg a nő.

Az első emeletiek ruháját hordta. Hosszú, fekete haja a válláig omlott, majd vélhetőleg onnan még tovább futott. Hajzuhatag. Élénk, sötét szemei Prudencia arcára szegeződtek. Kemény vonásai olyan határozottságról tanúskodtak, melyet bizonyos helyeken kegyetlennek neveztek volna. Látszott rajta, hogy nem feszélyezi Prudencia mezítelensége. Talán még élvezi is a helyzetet.

Prudencia megpróbálta összeszedni magát.

– Kicsoda maga?

A nő felnevetett. Száraz nevetés volt.

– Hát igen, mi még személyesen nem találkoztunk. Én már fent voltam, amikor te megérkeztél. Roberta vagyok.

Prudencia vadul kutatott emlékei között, mely nyilván látszott rajta. A nő talán megszánta, vagy inkább nem akart ennyit időt fecsérelni a dologra, újra megszólalt: – Én is a C-n voltam. Aztán egy este felmentem.

– Igen! – bólintott hevesen Prudencia. – Emlékszem. A ruháit megtalálták…

– …egy ajtó előtt. Úgy van. Én vagyok az.

– És most azt akarja, hogy felmenjek.

– Erről lenne szó, igen. Akár most is mehetünk. Úgy sincs rajtad ruha. Ideális helyzet.

– Mi köze ennek a ruhákhoz?

– Nagyon sok köze van, Prudencia. Hívhatlak Prudenciának?

– Ez a nevem.

– Remek. Engem nyugodtan hívhatsz Robertának, mert nekem ez a nevem.

– A fentiek jobban szeretik magukat a beosztásuk szerint megszólíttatni.

A nő elmosolyodott. Bárcsak ne tette volna. Keskenyre húzódó szája inkább félelmet keltett Prudenciában, mintsem megnyugvást.

– Nekem jó lesz a Roberta is. És egyébként is, a fenteik egymás között sokkal barátságosabban viszonyulnak egymáshoz. Nyugodtan tegeződhetünk.

– Én nem vagyok fenti.

– Így van. Ezért vagyok itt.

– Hogy meggyőzz?

– Hogy felvigyelek. Mert neked fent van a helyed. Ezt mindenki tudja.

– Kijöhetek a kádból. Ez így kicsit kényelmetlen nekem.

– Előbb egyezzünk meg abban, hogy feljössz. Aztán már mehetünk is. Ruha nélkül pont jó leszel. És hogy a kérdésedre válaszoljak, a ruha sokat számít. Mert nem mindegy, hogy az iskolában melyik ruhát hordod. A lentiekét, vagy a fentiekét. Nagyon nem mindegy.

– Attól még az vagyok, aki.

Roberta újra elmosolyodott és ettől Prudenciának újra kellemetlen érzései támadtak.

– Nem. Ez nem igaz. A ruha teszi az embert, mert a ruha az, ami jelzi mindenki számára, hogy mi az, amit a benne lévő ember képvisel. Ezért akarjuk, hogy feljöjj. Minél gyorsabban. Kellenek az olyan emberek, mint te. Erősek, vezetők, tudják mit akarnak. Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.

– Attól, hogy más ruha van rajtam, még nem gondolok mást a dolgokról.

Újra megjelent a mosoly.

– Azt csak képzeled Prudencia. Naiv vagy és ez is tetszik nekünk. Ha feljössz és felhúzod a mi ruhánkat, akkor egy kicsit másként látod majd a világot. Felülről, hogy úgy mondjam. Ezt garantálom.

– Én nem akarom felülről látni a világot. Ezt már megmondtam a fenti bizottságnak is. Tanítani akarok. Ezért jöttem, és nem fentről lefelé bámészkodni.

Roberta biccentett egyet.

– Tanítani?

– Most mondtam, hogy igen.

– De hát az nem is tanítás, amit most műveltek. Az csak egy futóverseny. Főként magatokkal versenyeztek.

Prudencia összeráncolt szemöldökkel nézett a nőre, aki mélyfekete szemét az övébe meresztette.

– Akkor miért?

– Mit miért?

– Miért kell futnunk? Miért van az a sok értelmetlen iskolaellenes szabály?

– Nincsenek iskolaellenes szabályaink.

– De. Mindegyik az. A legtöbbje nem jó a tanároknak, nem jó a diákoknak.

– De az iskolának jó.

– Az iskola nem belőlük áll? Diákok, tanárok? Nem ők a lényeg? – Újra megjelent a kegyetlen mosoly. Roberta csendben figyelte egy ideig Prudencia felháborodását. – Nincs igazam?

– Nincs. Az iskola nagyobb, mint a tanárok, vagy a diákok. Az iskola egy intézet, egy rendszer. Az iskola a rend megtestesítője. Aki benne van, az csak ideiglenes vendég. Egy diák sem jár ide túl sokáig, ahogy a legtöbb tanár is elmegy innen így vagy úgy. Az iskola pedig marad. Ezért nem mindegy, hogy hogyan működik.

– Ezt én nem értem. Hát nem értük van minden?

– Kikért?

– A diákokért.

Roberta mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Tényleg nem érted. Az iskola nagyobb, mint azok, akik benne vannak. Sokkal nagyobb, és sokkal erősebb. Ezért kell, hogy jól működjön. Ezért kellenek a szabályok.

– Ez marhaság! – rázta meg fejét hevesen Prudencia. Újabb víz loccsant ki a padlóra, de ezt most egyáltalán nem bánta. – Az iskola egyetlen célja, hogy átadja a tudást. A lehető legjobb, leghatékonyabb módon. Semmi más nem érdekes.

A nő egy lépést előre lépett, és végigmérte Prudencia pucér, vízben ázó testét.

– Ez egy gyerekes vágyálom. Olyanok mondanak ilyet, akik nem értik, hogy az élet hogyan működik.

– Miért, hogyan működik?

– Az élet pont fordítva működik. Azok a dolgok működtetik, amik erősebbek, tartósabbak. Minden dolog, ami később érkezett azokhoz igazodik, ami már itt van. Ezért fontos, nem, ezért életbevágó, hogy olyan rendet hozzunk létre, ami működik, ami képes fennmaradni. Amibe majd új és új és új diákok és tanárok érkezhetnek. Mi ilyen rendszert akarunk. És ilyennek formáljuk az iskolát.

– Ami nem jó a diákoknak?

– Ami jó az iskolának. És ezáltal a diákoknak is.

– De nekik nem jó.

– De igen, csak te nem látod.

– Én nem látom? Nap mint nap ezt látom. Nem jó! Roberta! Nem jó. Rossz az egész. A diákok hülyülnek, a tanárok kiégnek…

– Nem. Dehogy.

– De igen!

– Talán onnan úgy látszik, hogy mindez nem jó.

– Hát eléggé így látszik.

– De fentről nem így látszik. Ezért kell, hogy felgyere. Hogy onnan lásd. Mert onnan egészen máshogy festenek dolgok. Onnan nagyon sok minden értelmet nyer, ami itt rossznak tűnik.

– Azt kötve hiszem – nevetett fel Prudencia. – Ami nem jó az nem jó. Akárhonnan is nézzük. Lehet, hogy jó a szándék, bár sokszor már azt is megkérdőjelezem, de hogy az eredmény nem jó, az biztos. Mindenki érzi, aki lent van. Ha lent maradtál volna, akkor te is éreznéd.

– De nem maradtam.

– Mert elszöktél.

Roberta orcáján megkeményedett egy izom.

– Nem szöktem el. Meggyőztek.

– Miről? Hogy az iskola érdekei, ami valahogy különös módon megegyeznek az első emeletiek érdekeivel fontosabbak, mint a diákok érdekei? Erről sikerült meggyőzniük? Őszintén gratulálok.

A nő arcán tovább keményedett az izom. Éles kötéllé vált az állkapocs mentén.

– Nem – csóválta meg a fejét kimérten. Hangjában nem érződött az indulat, melyről Prudencia feltételezte, hogy pusztító lenne, ha kitörne. – Nem arról győztek meg. Hanem arról, hogy nem látom az összképet, mert nem vagyok olyan helyen, ahonnan láthatnám. Ezt magyarázták el.

– Értem – bólintott Prudencia. – És te hagytad magad meggyőzni.

– Nem. Engem nem meggyőztek. Én magam fogtam fel azt, hogy sok mindent nem értek. És érteni akartam. Azt akartam, hogy megértsem, mi miért van.

– És megértetted?

– Meg. Ezért kell, hogy te is ott legyél. Hogy megértsd. Nézd, Prudencia – lépett a kád széléhez Roberta. Úgy magasodott fölé, mint egy anya a fürdő gyermeke fölé. – A rendszer korántsem jó. Ezt mi is tudjuk. Vannak hibák.

– Ki akarok szállni.

A nő folytatta, mint aki nem hallotta meg Prudencia kérését. Leült a kád peremére és onnan nézett egyenesen Prudencia szemébe.

– Vannak hibák. Persze. Ezért kellesz nekünk. Hogy jobbá tedd a rendszert. Módosítani mindig lehet mindent. Reformokat mindig be lehet vezetni. Te okos vagy. Átlátod a problémákat. Gyere fel és tedd jobbá az egészet. Mindenki örülni fog. Ez mindenki hasznára válik majd. Legyél része annak, hogy minden jó legyen. Legyén alkotó része a rendnek. Hozz létre olyan új rendet, ami az iskolának, a tanároknak és a diákoknak egyaránt megfelel. Te képes vagy erre. Tudom, hogy képes vagy erre. Akár egy egészen új világot is hozhatsz ránk. Gyere fel, és onnan nézd meg, mit tehetsz. Ne rombolj. Alkoss.

Roberta elhallgatott. Még mindig Prudencia szemébe mélyesztette kemény, sötét tekintetét. Ez a nő okos, futott át Prudencián a gondolat. Okos és kegyetlen. Nem csupán egy fogaskerék az első emeleti gépezetben. Talán motor, vagy egyenesen egy kéz, mely a gépet kezeli. Látta a szemekben a számítást, az akaratot. Azt, hogy a felső emeletek minden ereje, hatalma és szándéka ott kavarog abban a szempár mögötti koponyában. Egyetlen pillanatra bevillant a kép, ahogy Roberta arca elé egy maszk emelkedik. Egy iskolaszent maszkja. Talán ő lesz a következő. Ez a nő erős. Képes lenne rá. Képes lesz rá, ha úgy hozza a sors és úgy dönt a jelenlegi iskolaszent. Minden ott van azokban a szemekben. Semmi sem hiányzik. Semmi, amit ki kéne még pótolni. A gondolatot, mely bár inkább volt vízió, mintsem pusztán egy kósza kép, egy újabb követte. És hiába ellenkezett Prudencia, ez a gondolat éppolyan élénk volt és valóságos, mint amilyen heves ellenállást érzett eddig a nővel kapcsolatban. Biztosan érezte, hogy ha most igen mond, akkor a szerencséje hatalmas fordulatot vesz. Csak egyetlen szó kell hozzá, egyetlen lépés, és a nő mellé helyezkedik. Egy robusztus, erős, hatalmas személy mellé léphetne akár most, ebben a percben is. És onnantól nincs akadály. Az első emelet is csak egy szuterén azokhoz a szintekhez képest, ahová ez a nő feljuttathatja. Csupán el kell mosolyodnia. A nő, mintha megérezte volna a gondolatait, folytatta: – Minden átalakíthatsz. Mindent jobbá tehetsz, ha mindezt fent csinálod velem, velünk. Hős leszel a lentiek szemében. – Roberta még közelebb hajolt. Tekintete nem eresztette el Prudencia tekintetét. Tudta, hogyne tudta volna, hogy most kell ütni a vasat. A mozdulattól egy fekete hajtincse előrebukott és Prudencia vállán kötött ki. Az érintés egyszerre volt félelmetes és bizsergető. Egy leendő Iskolaszent (Prudencia ebben most már biztos volt) haja omlott az ő vállára. Egy földi halandó megrémül az istenektől. Ez a dolga. Prudencia megborzongott az érintéstől.

– Igazi megváltó lehetsz.

A szó jéghidegen hagyta el Roberta száját, bár nem ez volt a szándéka. Prudencia érezte, hogy a víz, mely már amúgy is kihűlőben volt, vészjósló hirtelenséggel hűl le. Reszketni kezdett. A semmiből jött kísértés jegesen fordult a visszájára. Látta Roberta szemében a mohó akaratot, és ez tovább csökkentette a hőmérsékletet. Egyetlen szó tette mindezt. A szó, mely ellen azóta küzdött, amióta tanítani kezdett ebben a különös, élettől elrugaszkodott intézetben. A reszketés most már megállíthatatlan volt. Bőrén hajszálvékony jég képződött. Tudta, hogy mindez nem igaz, hogy az érzés csupán képzeletének játéka, a gondolatai nyomán megjelenő testi tünet, de azt is tudta, hogy mindeközben mégis ez a valóság. Hiszen a valóság nem más, mint a tudat tények fölött táncoló árnyjátéka.

– Messiás? – kérdezte alig hallhatóan.

Roberta bólintott. Úgy tűnt, hogy semmit sem vesz észre abból, ami Prudenciában végbemegy.

– A mi messiásunk! – bólintott mosolyogva.

Prudencia arca megvonaglott, és Roberta szemének villanásából azonnal kitűnt, hogy tudja: most hibát követett el. Túl gyorsan túl sok erőt használt.

– Ki akarok szállni – mondta Prudencia és nem várt választ. Szavaival egy ritmusban húzta maga alá a lábát és tornászta magát talpra. Roberta nem tehetett mást, felegyenesedett a kád széléről és egy lépésnyi helyet adott számára. Hátralépése közben mágához vonta a kád melletti akasztón lógó törülközőt.

Prudencia felegyenesedett. A törülközőre nézett, de Roberta nem adta jelét, hogy átnyújtaná azt, így kezeit mellei elé fűzte, bár ha őszinte akart lenni, nem igazán érdekelte, hogy Roberta mit lát rajta.

– Nos? – kérdezte Roberta. – Akkor mehetünk?

Hangjában nem volt ott az eddigi magabiztosság.

– Hova?

– Fel. Ha igen, akkor nem is kell felöltöznöd. Hoztam ruhát – mondta, majd könyökhajlatába kanyarítva a törülközőt megfordult és a bejárati ajtó mellé tett székhez lépett. Egy kupac szépen hajtogatott első emelti ruhával a kezében tért vissza. A kupac tetején egy pár cipő pihent – Mivel okos nő vagy, és képes vagy értelmes döntéseket hozni, így bátorkodtam ezt már most lehozni neked. A te méreted.

– Előbb megtörölköznék.

– Persze. De utána felveszed ezeket? – biccentett kérdőn a ruhák felé Roberta.

Hazudnom kéne, gondolata Prudencia. Szemérmetlenül. A szóról eszébe jutott, hogy kezével éppen szemérmét védi. Elmosolyodott, mely gesztust Roberta ismét félreértette.

– Akkor igen? – kérdezte és egyik kezébe átvéve a ruhakupacot a másikkal a törülközőt nyújtotta Prudencia felé.

A döntés belülről jön, döbbent rá újra Prudencia. Nincs közöm hozzá. Érik, leesik. Nincs köze hozzá semminek. Mindenki csupán saját döntéseinek tétlen szemtanúja.

– Hazudhatnék – mondta még mindig mosolyogva, és leeresztette kezét a mellei elől. – De nem fogok. Ahogy nem leszek a messiásotok sem. Milyen megváltó az, akit irányítanak?

– Okos – villant meg Roberta szeme.

– Hamis.

Roberta szája újra keskeny, kegyetlen mosolyra húzódott.

– Ezt gondolod?

– Ezt.

– És a többiek? Semmibe veszed őket. A javukat, a jövőjüket. Milyen messiás az olyan, akit nem érdekelnek azok, akiket meg akar menteni?

– Titeket? Titeket eszem ágában sincs megmenteni – válaszolta Prudencia.

Roberta arca megvonaglott, mint akit ostorcsapás ér.

– Az elég nagy hiba – mondta halkan, keményen. – Mert így senkit sem leszel képes megmenteni.

– Azt majd meglátjuk.

– Igen, majd meglátjuk – bólintott szárazon Roberta, megfordult és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

Prudencia szótalanul várt egy ideig. Fázott, de az érzés nem volt sem félelmetes, sem riasztó. Az ajtó melletti székre nézett, ahonnan az új ruhákkal egyetemben a sajátjai is eltűntek. Csupán csíkos műanyag papucsa marad a helyén.

– Pazar – nézett fel sóhajtva a plafonra és kilépett a kádból.